Hogyan lehet egy ciki(?), kínos(?) helyzetből jól kijönni?

Szegény Wolf Kati!

A múlt hétvégén szinte a csapból is az Euroviziós dalverseny folyt. Magyar indulónkat az esélyesek között emlegették, sőt dobogóra várták. A média igen nagy felhajtást csinált az egész rendezvény körül. S aztán jött a hidegzuhany. A dobogó helyett maradt a sor vége. Az összes bulvár lap szenzációhajhász munkatársa várta, hogy hetekig lehet most csámcsogni  traumáján, összeroppanásán, kialakuló depresszióján. Ehhez képest Kati már a verseny másnapján mosolyogva nyilatkozott, hogy ő nem csalódott. Most akkor ez kinek volt csalódás és kinek nem. Vagy csalódás volt ez egyáltalán? Hogyan lehet, hogy a környezet az összeroppanást várta, Katiról pedig azóta sem hallunk. De semmi negatívat. Nem csámcsog senki, nincs trauma, nincs depresszió. Lehet, hogy nem is volt ez bukás? De ki dönti ezt el? Milyen körülményeken múlik, hogy egy esemény kudarc, vagy sem? És min múlik, hogy összeroppan-e az elszenvedője?

Nézzük meg a mi szempontunkból. Bennünket is érnek kudarcok. Kisebbek és nagyobbak, mégis valaki már a következő héten mosolyog, mások meg mély depresszióba esnek, és hosszas terápia után tudnak csak újra talpra állni.
Ha felboncoljuk a kudarcos eseményt, akkor azt látjuk, hogy van valaki, aki elszenvedi. Fenti esetben Wolf Kati. Továbbá van még a szűkebb és tágabb környezet is, aki látta a történéseket. Szűkebb környezetnek számít Kati családja, tágabb környezet, az egész társadalom, aki drukkolt és hallgatta a versenyt. Mindhárom résztvevőnek megvan a saját nézőpontja és véleménye a dologról. Kati is biztosan elmorzsolt nem kevés könnycseppet, de mégis másnap már nem kudarcként értékelte. A szűkebb környezet vélhetően támogatta, a tágabb környezet igencsak megosztó volt. Valaki értékelte, valaki pedig teljes kudarcnak állította be.
Mégis hogyan lehet egy ilyen ciki(?), kínos(?) helyzetből jól kijönni?
Minden ilyen jellegű, azaz kudarcos helyzetből, akkor lehet nagy mélyrepülés nélkül felállni, ha magunk önértékelése jó szinten van. Nagyon fontos, hogy a kudarc után a szomorúság érzete normális. De a személyiség én-védő mechanizmusa azért dolgozik és próbál küzdeni a rossz hangulat ellen, de ez a kis küzdés nagyon kevés, ha az egyén nem áll tudatosan a küzdelem oldalára. Ha valaki hagyja, hogy elnyelje a szomorúság, akkor bizony nagyon könnyű belecsúszni a depresszióba. A kudarc után az ember legszívesebben elbújik, nem akar mutatkozni emberek előtt, mert mindenki ezzel a sikertelenséggel foglalkozik. Az elvonulás arra jó, hogy saját magunkkal rendezzük a történt eket. Itt dől el minden. Ebben a kis elvonulós időszakban válik kétfelé az út, hogy ki az, aki feláll, és ki az, aki belesüllyed a szomorúságba. Az elvonulás hossza egyénenként változik. Valakinek elég 1-2 nap és túljut a dolgon, és szinte ott folytatja az életet, ahol elkezdte. Katinak elég volt 1 éjszaka. A másnapi sajtótájékoztatón már pozitívan nyilatkozott. Persze még nem volt teljesen túl mindenen, de valószínű, hogy már nem nyaldossa a depresszió. Ha az ember kellő önismerettel rendelkezik, akkor tudja, hogy kudarc esetén hogyan tud, hogyan szokott felállni. Én tudom magamról, hogy 2-3 napra van szükségem, amíg kellőképpen sokat sajnálom önmagam. De nagyon jól esik. Igen sírok is eleget, de aztán a 3. nap végén már annyira utálom ezt az állapotot, hogy dühös leszek. Mindenre és mindenkire, akik ezt okozták nekem. Na persze nincs mit tenni, tovább kell menni, így a dühöm összes energiáját a 4. nap után az új megoldás és új lehetőség keresésére fordítom. Ebben az időszakban vagyok képes beszélni problémámról a férjemnek és a szüleimnek. Ők jó családtaghoz mérten biztatnak és bátorítanak, ami újabb lökést ad a továbblépésben. Továbbá tudom, ha nem vagyok lelkileg elég jól, akkor a zene nagyon sokat segít. Elő a cd-lejátszót, és hosszú órák at töltök zenehallgatással. Így, egy hét után már képes vagyok a tágabb környezet esetleges támadásait visszaverni. Az összes rosszalló szomszéd, áskálódó „barát” és kárörvendő kolléga támadását képes vagyok visszaverni. És vissza is pattannak. Mert minden ilyen acsarkodó ember támadása tulajdonképpen egy emberi játszma, hiszen elvárja a másik, hogy most én sírva, összetörve fogok motyogni valamit. Ő meg jót erősödik majd az én szomorúságomon. Majd jól megmagyarázza magának, hogy ő bizony jobb ember, mint én, mert nem bukott ekkorát stb. De, ha megerősödve képes az ember visszavágni és azt mondani, hogy tanult az esetből és már kitalálta, mi lesz a következő próbálkozás, akkor a gyűlölködők bizony (játszma szempontjából) vesztesen kullognak el, hiszen nem az történt, amit elvártak.
Tehát a „gödörből kijönni vagy beleragadni” kérdés, mindig rajtunk múlik. Ha képesek vagyunk saját magunkat az élet egészében szemlélni, akkor meglátjuk, hogy egy kudarc még nem a világ. Sőt sokat lehet tanulni belőle. Ha elhisszük magunkról, hogy attól még, ha egyszer-kétszer hibáztunk, azért még értékes emberek vagyunk, akkor ki tudunk jönni a gödör aljáról. Ehhez szerencsés esetben hozzájárul a támogató család is. De, ha a szűk család is csak élősködik és csámcsog a kudarcunkon, attól még fel lehet állni. Csak kicsit nehezebb. De soha ne felejtsük el, hogy a lágerekbe hurcolt zsidók közül is túlélték néh&a acute;nyak és őket a nap minden pillanatában nyomták vissza a gödör aljára. Tehát a személyiség képes újra felállni, nagy ellenszélben is. Ha nem támogat a család, akkor kerülni kell őket és olyan emberekkel körülvenni magunkat, akiktől energiát nyerhetünk. A tágabb környezet pedig akkor hagyja abba a piszkálódást, ha azt tapasztalja, hogy bennünket nem tud kiborítani. Mert minden emberi játszmát azért indítanak, hogy energiát nyerjenek. Ha nem az elvárt módon viselkedünk, azaz nem vesztesként, akkor észreveszik, hogy itt most nincs mit keresni. Ettől az embertől nem lehet energiát leszívni.
Remélem, nektek is vannak jó kis sztoritok az ilyen felemelkedésről.

Üdv
Edit

Az önálló gyerek

Mai levél Edittől:

A napokban volt a fiaméknál az iskolában az anyák-napi ünnepség. Szerencsére idejében érkeztem az iskolába, gondoltam süttetem magam egy kicsit az udvaron. Lassan azért mégis becsurogtam az osztályba. Amint benéztem a terembe, meghűlt bennem a vér. Szinte egy gombostűt sem lehetett leejteni, annyian zsúfolódtak odabent. Gyorsan átfutott rajtam, hogy talán elkéstem, és már rég az ajándékozásnál tartanak. De aztán az órámra pillantva és visszanyerve hidegvéremet rájöttem, hogy még legalább 20 percem van. Na de akkor mi ez a tumultus odabent?
Álltam az ajtóban és lassacskán leesett az állam. Buzgó anyukák öltöztették gyermekeiket és fésülgették lányaikat. Nem tudtam, most én nem vagyok normális, vagy mi a helyzet. Hát könyörgöm 8 évesek, nem csecsemők. Nekem eszembe sem jutott, hogy a gyerekem ne tudna felöltözni egyedül. Na kíváncsi lettem, vártam hát. A legtöbb anyuka jobban ki volt pirulva az izgalomtól, mint a gyerekek. Hát ezen a helyzeten igencsak elgondolkodtam. Vajon mennyire helyes, ha mi izgulunk a gyerek helyett, vagy mellett? Vagy mi öltöztetjük még 8 évesen is?
Most nem akarom bántani az ott buzgó anyukákat, csak igyekszem megérteni, mi motiválta őket. Viselkedésükkel vajon mit fognak elérni?
Minden kisebb-nagyobb szerepés előtt izgul az ember. Főleg, ha a gyereke áll ki a porondra. Ez egy kicsit tehetetlen helyzet, hiszen, mi aztán igazán nem tudunk neki segíteni, és helyette sem tudunk megbirkózni a feladattal. Ez persze normális, bizony mindenki izgul a gyerekért, versenyen, fellépésen, mindenhol. Na de mi van az öltöztetéssel?
Nem lehet, ha mindig túlbuzgom a dolgokat a gyerek életében, akkor megkímélem őt nagyon fontos izgalmaktól? Vagy sikeresen elérem, hogy még 10 évesen is képtelen lesz az iskolai táborban figyelni a ruháira és minden nap tiszta zoknit venni, ha nem figyelmeztetik rá?
Bizony oda kell figyelni ezekre. A gyerek lassan felnő, sőt az önállóságnak neveljük. Ha napi szinten nem adom meg neki a lehetőséget, hogy egyedül öltözzön, akkor hogyan várhatom el tőle, hogy serülőként igényes, csinos gyerek legyen? Vagy, ha túlizgulom a szerepléseit, akkor nem azt közvetítem felé, hogy ez a dolog meghaladja az erejét, és izgulok, hogy elrontja, és akkor baj lesz?
Na ezért kell odafigyelnünk, nekünk szülőknek, hogy ne buzogjuk túl a dolgokat. Hiszen a rossz hír az, hogy hiába lesz egy gyerek egyre idősebb, az még nem biztosíték arra, hogy önálló is lesz. Ezt bizony gyakorolni kell. Ha a hétvégi túrákon hagyom, hogy saját maga csomagolja be a ruháit akár 5 éves korában, akkor serdülőként nem fog elindulni a nyári fesztiválra gatya és fogkefe nélkül. Tudom, most már ez sem baj. Minden beszerezhető. De hidd el, nem önmagát fogja hibáztatni, hogy elfelejtett ezt-azt, és ezért két koncerttel kevesebbre jut pénze, hanem te leszel a hibás. Mert bizony azok a gyerekek, akiknek erősen túlbuzgó szüleik vannak, hozzászoknak ahhoz, hogy a felelősség a szül őket terheli, hiszen ők mindig figyelnek. Ugye már tovább is gondoltad a helyzetet és elértünk az utálatos Jolikához. Aki, bár bájosan mosolyog a munkahelyen, de semmiért nem vállalja a felelősséget, mert a feladatait mindig valahogy átruházza másra. Rosszabb esetben ránk. Mert mi tudjuk, hogy ezek fontos dolgok. De Jolikát nem tanították meg a felelősség-vállalásra. Mert a szülei mindig helyette gondolkodtak, és helyette vállalták a felelősséget.
Ezért fontos, hogy minden szülői buzgóságot csak mértékkel tegyünk. Mindig jusson eszedbe, hogy lesznek majd idők, amikor nem állasz majd mellette, és nem figyelmeztetheted minden apróságra.
Csak akkor lesz önálló, ha adsz neki esélyt és lehetőséget gyakorolni azt. Próbálja ki magát. Engedd őt csomagolni, engedd ruhát választani, engedd kenyeret kenni és palacsintát sütni. Hiszen, ha nincs erre esélye, akkor nem fogja tudni, hogy egy 3 napos kirándulásra az esőkabátot is be kell csomagolni, meg a vastag pulóvert is. Sőt nem fogja tudni, hogy  a palacsinta tésztája lehet túl sűrű, vagy túl híg, vagy túl cukros, sőt el is lehet sózni. De, ha megéli, és néha leragad a palacsinta, akkor előbb-utóbb, megtanul jó kis palacsintát sütni. És ezen a palacsintás sztorin nem csak a jó sütés lesz a jutalom, hanem az, hogy a gyerek lassan önálló, és büszke lesz. Aki majd vidáman fog bele új dolgokba, és tudja, hogy a feladatoktól nem kell megijedni.