Szombaton színházban voltam, megnéztük a József Attila életéről szóló darabot.
Nem hagyományos színdarab, inkább csak villanásokra feltűnő irodalmi szalon, igazából baráti találkozók, a költő körüli pezsgő szellemi élet, a proletárokért vívott szellemi és konkrét harca, narráció, tánc, ének... Nem szeretem a musicaleket, mert minden túl sok benne: az ének, a tánc, a hangerő (nem építkezik, olyan hangosan kezd, ahonnan nemigen lehet továbblépni)... ez a darab egészen más volt, volt benne csend, volt benne halk szó...
A nyitókép József Attila halála: a vonat szemberobog a közönséggel, azt elvakítva, a költőt maga alá gyűrve. Ekkor már lehet sejteni, hogy ez keretté válva, a záróképben visszatér. És valóban. A költő elméjének elborulása pillanatában, a legteljesebb reménytelenségben, egy nagyon jól felépített, hatásos képben mondja el: “Most hát a töltött fegyvert szorítsd üres szívedhez”. Ez a darab vége, majd még jön a vonat, a költő kiterített teste, és végül Márta és Flóra emlékezése. Tetszett, hogy a finálé nem lett szirupos, bár minden szereplő táncol, még József Attila is, és fehér sállal fonódnak egymáshoz: a költő és szelleme nem halt meg. A zene is nagyon tetszett, sokszor segítette a zene a verseket, lélekben, szellemiségben, drámaiságban egyaránt.