vidéki városi

Nem, nem ennyit öregedtem. :) Hanem nagyjából ennyit fiatalodott a Ház azáltal, hogy (rá kellett keresnem a megfelelő szóra) kiganajoztuk. Folytatom a naplót. Korábban is említettem, hogy a házvásárlás időpontjától kezdve három évet adok arra, hogy kitakarítsuk az egész épületet, az összes melléképülettel, pincével-padlással együtt.  Utána nem kívánnék szívni ezzel kapcsolatban soha többé. Annyira, de annyira durva felhalmozás történt itt közel száz év alatt, hogy többször vertem már a fejem a falba: 2017-ben ugyan miért kellett nekem eljátszani a megértő vevőt, aki legyint a kuplerájra, és nem áll a sarkára, hogy márpedig csak akkor lesz üzlet, ha az eladó rendbe teszi az egész kócerájt?! Egyébként tudom az okát: türelmetlen voltam, és akkoriban még valamelyest hittem abban, hogy kincsekre lelhet az ember az ilyen elhagyatott padlásokon, hahahaha. Azóta, többszáz munkaóra beleölése után úgy gondolom, ez csodálatos lecke volt saját magamnak is: nem kell jófejk...

Mint arról már többször írtam, a ház előterében lesz egy apró konyhasarok – és meggyőződésem, hogy bármilyen minimális a hely, el kell helyeznünk benne egy-két olyan tárgyat, amelyik nem kimondottan a funkcionalitása miatt van ott, hanem azért, hogy feldobja a látványt. Egy pár olyan elemet, amitől érdekes lesz – de nem túlzsúfolt. Mostanában nagy felismerésekre jutottam a rendrakás kapcsán. Ismerős az érzés? Amikor egy ősi igazságra, ha úgy tetszik, közhelyre jössz rá azért, mert végre nemcsak olvasol róla, hanem a saját bőrödön érzed, hogy ez, bizony, így van. Hogy a dolog nem úszható meg. (Oké, ez a megállapítás maga is közhely.) Pontosan ilyen közhely az, hogy a kupi a lelki káosz lenyomata. Méghozzá, nagyon cikis – és igencsak szembeszökő – lenyomata. Csodálatosan mutatja, hogy nem vagy ura a helyzetnek. Viszont, ha sikerül úrrá lenni a kaotikus állapotokon, megérkezik – lépésről lépésre – a nagyobb nyugalom is. Élénken em...