A hétvégén elmentem futni. Végre, egyedül. Egyszerűen frenetikus, katartikus, elképesztő volt. Pedig az én sportom nagyon nem a futás (hanem a bringa és az úszás). Lehet, hogy ezért is sikerült így. Biztosan az sem véletlen, hogy éppen most szántam rá magam, és éppen a gyerekkorom helyszínéhez nagyon közel. Egy illatos, madárhangokkal teli erdőben, fejben nagyon-nagyon nyugodtan, és közben a végletekig kihegyezett érzékekkel. Amikor ütemre érkezik le a láb, és tudod, pulzusmérő nélkül is , hogy egyetlen mozdulat/hang elég ahhoz, hogy jöjjön a robbanás. Találtam egy fantasztikus, jobb napokat látott házat. Szándékosan nem vittem telefont, ezért nem tudtam fényképezgetni - így még jobb volt az egész felfedezés. És kösz, bal térdem, hogy nem fájdultál meg - ez, mondjuk, nagy mértékben hozzájárult az élményhez. Kéthetente járunk erre a környékre: hogyan lehet, hogy eddig sosem indultam el? Miért gondoltam, hogy nekem állandóan a kertben kell ücsörögnöm? Mi...