A házunkkal kapcsolatos hírek

Nagyon régen írtam már építkezéssel, házzal kapcsolatos dolgokról, ami majdnem természetes is, hiszen a beköltözés után nagyon rendkívüli dolog nem történt. Utána látványos esemény nem volt, főleg, hogy pénzünk sem maradt, hogy bárminemű építési munkálatot folytassunk, bár, befejeznivaló lenne bőven.

Jóval kevesebbet tudtunk megcsinálni azokból a dolgokból, amiket eredetileg elterveztünk. Ennek főleg anyagi akadályai voltak, de igazából annyira nem bántott a dolog, örültünk, hogy beköltöztünk, hogy nem vesztettük el a házat, hogy sikerült befejezni, még ha erős felül is. Mindig csak azt hajtogattuk, hogy lesz még idő bőven, innen nem sietünk, majd apránként mindent megcsinálunk.

Tavaly beperelt minket az első gerendaházas vállalkozó-aki kis híján totál elbarmolta az embereivel a házunkat-, hogy nem fizettük ki a munkadíj egy részét, noha a készültségi szintet elérte a ház, ameddig eljutottak, követelte, hogy márpedig mi fizessünk...Mi meg mondtuk, hogy márpedig ezért a munkáért mi nem fizetünk, mert nemcsak készültségi szintről volt szó, hanem a minőségről is. Vidám dolgok ezek... Október 14-én volt az első tárgyalás, én nem voltam ott, igazából nem már nem is emlékszem, hogy pontosan hogy zajlott. Arra emlékszem, hogy hosszas bizonyítási eljárásnak néztünk elébe, már eleve odáig vissza kell menni, hogy a vállalkozónak bizonyítania kell, hogy a vállalkozási szerződésben leírtak úgy voltak-e vagy sem.

Január közepén volt a második tárgyalás. ezen már én is ott voltam, de csak mint "néző". Most láttam életemben először ezt a csávót, de bár sose láttam volna...Na, mindegy. A lényeg a lényeg, hogy jelenleg nálunk a labda, nem kezdem el boncolgatni a szálakat, de a kedves vállalkozó úr komoly hibát vétett egy engedményezési szerződéssel, felszámoló biztosi lépéseket várunk, akinek elvileg "ki kellene rúgnia" a vállakozót a perből, mert elvileg ő nem perelhet minket, most úgy áll a dolog. Mindezen dolgok vannak most bizonyítás alatt, nem kiabálom el, csak megint ha minden biztos, de egyelőre nekünk kedvez a helyzet.

Emellette a per mellett mi is tettünk feljelentést a vállalkozó ellen, aki úgy adott be papírt az építésügyre, mintha Jani írta volna...

Jani már volt meghallgatáson, azóta is tart az érintettek behívása, az ügyészség dönt, hogy lehet-e ezügyben pert indítani. Ha igen, akkor komolyan remek kalandok várnak még ránk...

Azt hiszem, amit ezek után írok, nem lesz meglepő.

Hiába minden erőfeszítésem, küzdök ellene, de én ezt a házat nem szeretem.

Lehet, hogy ez így megdöbbentő, hiszen rengeteget dolgoztunk, küzdöttünk érte, igazán az a ház, amiről mindig is álmodtunk, de nem megy, nem tehetek róla.

Már a beköltözés után jelentkezett az érzés. Volt egy kis megkönnyebbülés, hogy megcsináltuk, végre a sajátunkban lakunk, de például akárhányszor hazajöttünk, és a kanyarban feltűnt a házunk, mindig nagyot sóhajtottam, hogy milyen szép, de milyen áron...

Nem a mi hibánk volt, hogy így alakult (jó, mi választottuk a vállalkozót, de könyörgöm...), mégis kis híján tönkretett minket. Jani rengeteget dolgozott az elmúlt két-három évben, alig láttuk őt, amit sokáig egész jól tűrtünk, hiszen ott lebegett a nagy cél, hogy ha az megvan, akkor utána jobb lesz. De nem lett jobb. Egyre inkább nyűgnek, tehernek bizonyult a ház, hogy mindig, amikor kicsit egyenesbe jönnénk, akkor mindig jelentkezik valaki, hogy pénzt kellene visszafizetni és borul minden...hogy nem lehet a családdal utazni, kirándulni, ÉLNI, mert Janinak vagy dolgozni kell, hogy pénz legyen, vagy saját maga bütyköl a házon, mert nincs keret valamit megvenni, valakit kifizetni, hogy megcsinálja (így volt november közepén is, amikor egy hétvégére egyedül mentem a lányokkal Debrecenbe, mert Jani kamrapolcot csinált, ami nagyon szuper lett, de nemcsak a hétvégét vitte el, hanem utána következő hetet is majdnem teljesen), és kezdett úgy tűnni, hogy az életünk középpontja a ház és annak fejlesztése, fenntartása lesz.

És ezt egyre inkább nem tűnik kielégítőnek. sokat változott a véleményünk ezügyben, és pár hetes "érlelés" után megszületett a döntés: a házat el kell adni.

Nagyon fura ezt leírni. Bennem már hónapokkal ezelőtt megfogalmazódott a gondolat, és úgy érzem, megkönnyebbülés lenne, ha megválnánk tőle. Szívfájdalom is, hiszen nagyon szerettünk volna itt élni, de ha belegondolok, hogy több mint egy éve lakunk itt, és azóta bútort lényegében nem tudtunk venni, fejleszteni sokat nem tudtunk a házon, és az elkövetkező években mindezekre továbbra sincs sok esély, akkor mi értelme? Lehet, hogy 10-15 év múlva igazi otthon tudunk faragni a házból, de addigra a lányok szinte felnőnek. mi értelme ennek? Emellett nem tudjuk nekik megmutatni a világot, mert mindig a házra kell költeni. Ezzel ugyan tisztában voltunk, hogy ha építkezünk, annak sosincs vége igazán, mindig van valami, amit meg kelle csinálni, amivel nincs is baj, ha nem kizárólag erről szól az élet!! Ha szép apránként tudnánk vele haladni, de emellett élni is tudnánk, akkor nem lenne ezzel semmi gond! De ha csak építkezés az élet, az nem elég.

Rossz érzés, hogy megint menni készülünk. Mióta Janival ismerjük egymást, nincs állandó helyünk, otthonunk. A lányok talán sokat ebből nem éreztek meg, még picik voltak mindehhez, jól alkalmazkodtak, de most már egyre nagyobbak, erősödnek a kötődések, jó lenne tényleg gyökeret ereszteni, és azt mondani, hogy ez itt és így JÓ! Most újra ovit és iskolát kell váltani, amit kezdenek igazán megszeretni, a szívem szakad meg, hogy megint ki kell tenni őket ennek, de nincs más választás. Főleg az ovit sajnálom, azt nagyon szeretjük, remek óvó nénik vigyáznak a lányokra, szuperklassz maga az ovi épülete is, nagyon szomorú leszek, mikor meg kell tőle válni. Az iskola más kérdés. Kinga nem mindig szeret ide járni, főleg a gyerekek miatt. Nemigazán van barátja, az osztálytársai nem annyira a Kinga társasága, nem is barátkozik velük sokat. A tanító néni és a módszer, amivel tanulnak, az jó, de itt ki is fújt az egész. Kinga szeret tanulni, ügyes is (itthon is mindig iskolásat játszana, csak nincs partner, mert Csilla sem elég nagy, hogy bírja Kinga tanító néni iramát :-), de sokszor van olyan érzésem, hogy nincs számára motiváló erő, ő az egyik legügyesebb az osztályban, szerintem inkább visszahúzzák, mint felfelé. ezért érik a gondolat egy ideje, hogy iskolát váltunk, konkrétan mindig a szendehelyi iskola merült fel, a faluból egyre többen hordják oda a gyerekeket (bár, december óta új igazgatónk van Vácról, a most induló elsős osztályoknak elég érdekes programot hirdetett, és van is érdeklődő máshonnan is, nemcsak a faluból, ami amúgy nagyon jó!, bár minket pont nem érint ez az új program), nekünk meg azért is előnyös a szendehelyi suli, mert olyan gyerekekkel járna együtt, akikkel majdnem 2.5 évig együtt járt oviba, és ez elég fontos. Pláne, látván, hogy sokszor mennyit bosszankodik vagy szenved az osztálytársai miatt. :(

Úgyhogy iskola szempontjából nagyot nem vesztünk, szerintem, de Kinga az, aki három oviba járt és most az iskola is a második lesz.

Hogy hova megyünk tovább, az még nagyon nincs eldöntve. sokat gondolkozunk rajta. Vác, Pest, Pécs és Siófok is felmerült.

Úgy érzem, ha most költözni kell, akkor városba szeretnék menni. Küzdelmes ez a falusi élet, hogy a lányokat csak nagy logisztikával lehet akárhova elhordani, én pedig szeretném, ha lenne valamilyen hobbijuk, sport, akármi, ahová könnyen el lehet őket hordani.

Ha város, akkor ha lehet, ne Pest legyen. Mindig is elvágytunk onnan. Lehet, hogy egy ideig bírnánk ott, de nem hiszem, hogy sokáig.

Vác előnyös lenne, mert még így is viszonylag közel vagyunk a rokonokhoz, Pest sincs messze, Janinak is könnyebb, és akár én is könnyebben tudok munkát vállalni.

Pécs az én nagy szerelmem gyerekkorom óta, mikor telket akartunk venni is gondolkoztunk, hogy oda költözünk, de akkoriban úy voltunk vele, hogy legyünk közelebb legalább az egyik családhoz. így lett a Börzsöny: hegyek vannak, a nagy kívánság, de Jani családjához is közel vagyunk.

Nos, a családdal csak egy hangyányit találkozunk többet, mint ha Pécsen laknánk, tényleg szinte csak a szülinapokon sikerül összejönni. Anyósoméknak lenne nehéz, mert most is ott vannak például a Nagyok, ez egy messzebbi költözésnél megszűnne, de most úgy érzem, hogy a józan érvek mellett a szívünkre is kell hallgatni.

Pécs ellen a Pesttől való távolsága szól, autópálya ide vagy oda, Janinak azért még kell járni Pestre, és a négy óra autóút oda-vissza sok. Én sem bírtam volna a napi négy óra utazást, nyilván ő sem. És akkor megint ott lennénk, hogy Jani állandóan távol van, megint nem jutottunk előre.

Siófok új keletű ötlet, talán úgy merült fel, hogy nekem akár a közeljövőben is lehetne ott munkám, és végülis nem biztos, hogy rossz a Balaton mellett lakni. És Pest sincs olyan veszett messze.

Egyelőre most kezdjük a házat hirdetni, egy ingatlanos cég is elkezdi árulni a házat, és mi is. Hirdetjük itthon és külföldön egyaránt. Most ez a nagy feladat, közben pedig alakul az is, hogy hova tovább. Jó lenne látni a végét, megint jön egy bizonytalan időszak, de nincs mit tenni, csak menni előre.

Úgyhogy mindenki, aki szeret minket és az is, aki nem, de anyagilag érdekelt, hogy eladjuk a házat, drukkoljon, hogy ez mielőbb megtörténjen, mert a megnyugvás számunkra most már csak ezzel jöhet el.