Ovis úszás 2.

Tegnap délelőtt ismét úszáson voltunk az ovisokkal. Kinga végül hajlandó volt menni, főleg, miután biztosítottam róla, hogy ott leszek. Úgy döntöttem, hogy amíg valahogy el tudom intézni, hogy elkísérjem, addig kihasználom, hogy nem dolgozom, és megyek. Tegnapra már volt két “hivatalos” szülőkísérő, tehát az “úszósbuszba” nem fértem be, de megkértem Nikit, hogy jöjjön el reggel autóval, bepakoltuk a két kicsit is, és így teljes létszámban érkeztünk az uszihoz. Nem sokat tudtam Kingát figyelni, de a lényeget láttam, ő is látott engem, ha igényelte, és ez volt a fontos.

Tegnap már nem szeppent meg annyira, hogy az arcába locsolják a vizet, hogy nagy levegővel alámerül egy pillanatra, és ismerős volt neki a kukac is, amivel úszkáltak. Tegnap már annyi újítás is bejött, hogy háton is evickéltek a kukac segítségével, bár ő még nem sokszor feküdt fel szabályosan a vízre. volt játék is: Zoli kis labdákat dobált be nekik, ők meg kukaccal úszkálva összeszedték. Szedte Kinga a labdákat rendületlenül, szállította a gyűjtőkarikába, nevetett is hozzá. Tehát látszólag élvezte, és utána is azt mondta, hogy jó volt. Örült a jutalommatricának, amit megint kaptak az uszodában, csak elhagyta alvás közben: lejött a keze fejéről. Ez volt a legnagyobb “tragédia”, ami tegnap ért minket. Egyelőre örül, hogy mehet jövő kedden, főleg, hogy én is velük utazok a kis busszal, mert én leszek az egyik kísérő. A kicsiket addig itthon hagyom, úgy néz ki, hogy Nikivel lesznek addig. Így aztán nekem is meglesz a heti Program! J

Szülinapi visszaszámlálás 7.

Kórházi emlékek egy év távlatából

Még mielőtt belevágtunk volna a nagy kalandba ötösben, azért még szép számú napot el kellett töltsek a kórházban, konkrétan egy hetet. Ezt “köszönhettem” a hólyagrepedésemnek, aminek rendbe kellett jönni, mielőtt hazaengednek.

Most sem írom le újra, hogy mi történt pontosan ezeken a napokon, hisz’ már egyszer írtam róla részletesen. Nagyon rossz volt az a pár nap, ha a fájdalmakat nézzük. Fájt rendesen, minden: fájt a császár okozta heg, de talán a hólyag sérülése még rosszabb volt. Folyamatosan javult a helyzet, napról napra könnyebb lett. Ezt is próbáltam a lehető legfegyelmezetebben elviselni, tenni úgysem tudtam semmit, max pihenni. Így jártam, túl kellett valahogy lenni rajta.

Egész héten az adott erőt, hogy egy év múlva valószínűleg már csak emlékfoszlányok jönnek csak elő, és egyáltalán nem fogok már annyit agyalni, hogy mi mennyire fájt, hiszen szülinapi ünnepléseket kell szervezni ennek a pici hölgynek, aki “kedvéért” még ilyen kellemetlenségeket is elvállalok. A legnagyobb problémám az lesz, kivel mikor ünnepeljünk, mi legyen az ajándéka és milyen tortát süssek (vagy vegyünk).

És valóban így van: tudom, hogy nem volt túl jó, de ma már csak mosolygok rajta. Tulajdonképpen egy jó kis sztorivá vált az életemben: Zita születésekor történt valami drámai, helyzet volt, lehet mesélni! Mit mesélnék most, ha nem lett volna komplikáció? Dögúúúúncsi lenne az egész. :-D (No, jó, azért ezt a verziót is kibírtam volna, de akkor meg nem is tudtam volna arról, hogy máshogy is alakulhat egy császár, há' de most komolyan, két sima császár után kellett egy kis "változatosság"! :-P)

A gyerekágyas osztályon töltött napokról maradt meg azért néhány kellemes emlék is. Voltak érdekes esetek, szituk, hallott az ember meghökkentő dolgokat. Mint pl. az anyuka, aki patáliát csapott, amiért nem engedték be a gyerekágyra a 10 hónapos babáját, akit még szoptatott a frissen született babája mellett…végül egy nap sem telt a szülése után, és hazament az anyaotthonba, ahol lakott, és ahol talán 3 vagy 4 gyerek várta, a legfiatalabb 10 hónapos, ugye.

Vagy mosolyogtam, amikor az éjszakás osztályos nővér, K. nekem szólt, hogy átmenne a nőgyógyászatra számítógépezni, ha jönne valaki, mondjam, hogy nemsoká jön. tudni kell, hogy K. volt az, akivel először találkoztam, mikor Kinga született, ő ápolt a műtét után, így, mondhatni, jó ismerősként kezelt. Olyannyira, hogy látott bennem fantáziát, és rámbízta az osztályt kis időre. Nagyon megtisztelő. :-))) Császáros ágyat biztos össze tudtam volna rakni, ha éppen hoztak volna valakit, annyit láttam, hogy kell felkészíteni egy ágyat a frissen műtött nőknek… J Aztán persze elmentem aludni, a babák is a csecsemősöknél voltak, felőlem jöhetett akárki, észre nem vettem volna…Jó kis őr voltam. J

Jó érzés volt, hogy sok mindenkit ismertem, még ha látásból is. Sok csecsemősnővérhez kötött emlék, hogy ki tanított meg fekve szoptatni, ki volt kedves, ki lőtte be Csilla fülbevalóját, éssatöbbi. Szinte otthon voltam, és ez megnyugtató volt, ha már ott kellett dekkolnom egy hétig.

A lányok pokolian hiányoztak, bár tudtam, hogy jó kezekben vannak. Főleg attól féltem, hogy nekik rossz a távollétem, hogy ők hogy élik meg. És persze mikor Csilla elhúzodott tőlem az első látogatásnál, és inkább mama vagy apa ölébe kéredzkedett, el tudtam volna sírni magam. De ezeken is túlvoltunk, és elhatároztam, hogy akárhová megyek, amikor csak lehet, a családom legyen velem. Ne szenvedjenek szülőhiányban, és sem gyerekhiányban, ha lehet. Persze lesz olyan, hogy Janival kettesben utazunk, sőt, muszáj lesz, de amíg picik, csak minimális mennyiségben. A szülés óta olyan sok napot voltunk már együtt, hogy az az egy hét nevetségesen kevésnek tűnik, amit külön kellett tölteni. :-)

Az egy hét alatt szinte burokban éltem, alig jutott el a külvilág lüktetése hozzám. Teljesen lekötött a kórházi napirend, a felépülés, Zita, élveztem a kettesben töltött napokat. Hálát adtam az égnek, hogy nem kapott el semmi fertőzést a műtét alatti tortúra során, és akármennyire is fájt mindenem, és nagyon nehéz volt ellátni őt, azért együtt voltunk! Azóta sem voltam vele ilyen sokat kettesben, de hát, így is van ez rendjén. J

Egy hét után búcsút intettem ideiglenes "otthonomnak", ezúttal végleg, amit persze nem bánok. Mikor kimentünk az utcára, fejbevert a jó meleg októberi napsütés, szinte szédültem a friss levegőtől. Az M0-s új szakaszán is csak bambultam kifelé, mint aki börtönből szabadul (bár ezt azért nem tudom, milyen, és soha, soha nem akarom megtudni!). Vittük a kis szuszogó csomagot haza, akit akkor még csak az üres ház várt, de hamarosan benépesült, és két kis csivitelő manócska köszöntötte az új családtagot. Nnna, innen kezdődött igazából a kaland, ami azóta is tart. J

Nagyon tudott aludni, nagyon sokáig. Én meg tudtam pihenni, már amikor nem más anyukának segítettem. :-P Én voltam a két lábon, katéterekkel járó szoptatási tanácsadó. :-))

Úton hazafelé a kis csomagunk. Olyan pici volt!!! Most pedig már búcsúztatjuk az autós hordozót, és bekerül a következő méretű, kisgyerek ülésbe, mert lelóg nagyon a lába. :-)
együtt a csapat, kezdődhet egy életre szóló kaland! :)

Szülinapi visszaszámlálás 8.

Szülés, születés

Mivel tavaly igen részletesen leírtam egy bejegyzésben, hogyan s miként született Zitus, nem terhelek senkit az újabb részletekkel. Legfőkébb nekem fontos esemény, hiszen én éltem át, én voltam részese, ami a műtét előtt, alatt és után történt, az főként nekem érdekes.

Tavaly azt írtam, hogy egyáltalán nem volt kellemes maga a műtét, és hogy császármetszések “kategóriában” is a nehéz jelzőt kapná. Nem volt jó a szülésre gondolni akkoriban, mert fájdalmasabb lett, mint bárki tervezte volna. Egy éve azonban nyilvánvalóan sokkal többet gondoltam rá, mint most. A közös dolog az, hogy most sem szép emlékként jön vissza, az idő sem tudott szépíteni rajta. Ha Zita születése kerül szóba, akkor most is ezek jutnak eszembe: komplikáció, bonyodalom, fájdalom, sok-sok vér, félelem, hogy történik velünk valami, jó, hogy túl vagyunk rajta, ez-is-megvolt-jaj-de-jó.

Beugrik a kép, amikor raknak át a műtőasztalról az ágyamra, a lábam teljesen élettelen, majd felemelnek egy katéterzacskót, tele vérrel, amit a hólyagrepedés miatt vesztettem, és csak most esik le, hogy akár rosszabb is lehetett volna. Viszont kellemes emlék az orvosok nyugalma, a gyors intézkedés, mikor a komplikáció fellépett, hogy én nem sokat érzékeltem a helyzet komolyságából, ha az volt egyáltalán. Mert, hála istennek, nem láttam az orvosok arcát sem műtét közben, ki tudja, talán az urológus orvos kapásból rám vetett egy keresztet, amikor meglátta, mi is történt. :-P És hát ez is: leginkább a hólyagrepedés, a komlikáció maradt meg bennem. Klassz. Persze semmi traumatikus dolog, feldolgoztam én ezt már régen, sőt, mivel az egész terhesség alatt császárra készültem, tudtam mire számíthatok. No, a hólyagrepedésre azért nem, végül is ki tudtam volna hagyni. :-)) De ilyenem még nem volt, kissé viccesen mondhatom, ezt is ki kellett próbálni. :) Azért másnak nem ajánlom.

Zita csak így születhetett meg és kész. És nagyon-nagyon örülök, hogy ott tart a tudomány, ahol, hogy máshogy műtenek ma már, és ezáltal lehetőségem volt a 3. babára, nem kellett lemondani róla azért, mert az elsőnél úgy alakultak a dolgok ahogy. Zitánál maga a szülés nem volt élmény, az eredmény volt a középpontban: hogy őt megkapjuk, épen-egészségesen. Ez megtörtént, és a lényeg!!! :-)))

És hogy ne csak a negatívumokról írjak: Zita első sírása mai napig a fülemben cseng, és szerintem ezt soha nem felejtem el! Ezért megérte ébren lenni, hálás vagyok érte! Nem élhettem át az érzést egyszer sem, amikor egy baba hatalmas fájdalmak után kicsúszik és felsír, a megkönnyebbülést, hogy megszületett (bár én is megkönnyebbültem, hogy Zita kikerült, hiszen sokat gyömöszölték a pocakom, mire kézre került, és naggggyon aggódtam miatta), de legalább megmaradt az a jellegzetes újszülött sírás emlékeimben. Amikor nekem is muszáj volt bőgni. Zitánál bőgtem a legtöbbet, alig tudtam abbahagyni, talán mert nehezen tudták kivenni, vagy nem tudom. Csak azért próbáltam abbahagyni a sírást, mert féltem, hogy a hasam rázkódása bonyodalmakat okoz az orvosoknak, mert amiért én nem érzem, azért az ott működik. Csak fegyelmezetten, ugye. Amúgy sem mertem sokat kérdezni a műtét alatt, jó kislány voltam, :) bíztam az orvosokban, hagytam, hagy végezzék a munkájuk, koncentráljanak, aztán majd utólag kifaggatom őket, hogy akkor mi is a helyzet.

Egy szó mint száz, jó, hogy túlvagyunk rajta, jó, hogy eltelt már egy év; hogy nincs időm a szülésen rágódni; hogy felépültem (remélem, legalábbis mindenem működik rendesen); és, hogy ezáltal öttagú család lettünk! J Hogy utána az új feladattal hogy bírkóztam meg, hogy álltam helyt a mindennapokban? Ez már egy új bejegyzés témája lesz.

Építkezés: födémlambéria, falfestés, cserepezés

Befejezték a hétvégén a terasz és tornác lambériázását. Ezt is már "csak" csiszolni kell és festeni. :-P Janinak ismét lesz dolga... Pedig éppen ma reggel festette le az utolsó szakaszt a külső falrészen. Már én is kezdtem örülni, hogy icipicit szusszanunk, és kicsit velünk is lesz. Hát, erre még várni kell kicsit. Most már legalább körben egyszínű barna a ház!

Persze mindezek mellett festeni kell a tornác oszlopait is, bent a födém fő gerendáit, majd a belső lambériát is, mert látszó födémünk lesz. sok-sok-sok munka, de egyelőre még bírja szusszal a mesterember. :-)

Ácsok a tetőn, rakják a szegélycserepeket
A tornác a födémlambériával
A terasz födémlambériával
Említést érdemel, hogy a pince is szépen alakul. Már egy ideje le van vakolva, azóta száradnak a falak, egyre világosabbak lesznek ezáltal.

Szülinapi visszaszámlálás 9.

Emlékképek egy terhességről

Nem volt egy könnyű terhesség a Zita-pocakosság. Nem, mert komplikációk voltak, nem. Hála istennek, velem és a babával is mindig minden rendben volt, egészségileg. De azért gyakran csodálkozom, hogy nem lett baj, hiszen jócskán kihajtottam magam az alatt a 9 hónap alatt.

nem áltattam magam az elején, hogy könnyű lesz. Sőt, már a tervezgetés idején is dünnyögtem magamban, hogy nem lehetne-e a 3. babát csak úgy, hirtelen kézbe kapni, anélkül, hogy az ember 9 hónapig hordozgatná. Bennem éltek ugyanis a Csillapocakos hónapok emlékei: amik általában szépek voltak, jó volt őt várni, de közel sem olyan felemelő, mint Kingával anno. Az ember nem tud annyit pihenni, ezáltal nehezebben viseli az egyre nagyobb terheket, amit normál esetben szépen, fegyelmezetten el lehet viselni, de egy örökmozgó gyermek mellett már nehezebb. Erre emlékeztem én, és sejtettem, hogy kettővel még érdekesebb lesz a helyzet. Így aztán felkészültem, hogy fárasztó hónapok elé nézünk, de ahhoz, hogy a legkisebb csemetét is kézben tartsuk, ez elengedhetetlen. Évek múltával visszanézve úgyis eltörpül majd ez a pár hónap, az eredményét viszont sok-sok éven keresztül élvezhetjük. Nagy levegőt vettem és belevágtam.

Az első harmad volt talán a legnehezebb. Tél volt, többször voltam beteg. Kétszer kellett csak orvoshoz menni, de megfázások, köhögések és efféle nyalánkságok márciusig nehezítették az életemet. Ehhez jött a szokásos étvágytalanság, émelygés (Zitával kétszer hánytam is, a két másik terhesség során soha), öklendezések. Le is fogytam 3 kilót, ami nem volt nagy baj, mert kicsit többről indultam, mint anno a két másikkal. A baba nem szenvedett hiányt, mert enni ettem, amikor tudtam, és utána el is kezdtem hízni, hála istennek csak szolidan. Májusig Csilla is szopizott, éjjel is, ezért kelni kellett hozzá. A nehezebb viszont az volt, hogy Kingát elkezdtük éjszaka ágytisztaságra szoktatni, ami talán eddigi anyai pályafutásom legnagyobb ballépése volt. Nem teljesen önszántamból történt ugyanis, hanem igen közeli rokoni bíztatásra, akik annyit győzködtek, hogy Kinga már elég nagy ehhez, hogy megpróbáltuk. Pedig én nem éreztem, hogy itt az ideje, mert Kinga bepisilt a pelusba még éjszaka, el sem bírtam képzelni, hogy is lesz ez. De annyira nagy volt a nyomás, hogy beadtam a derekam. Ezzel annyit értem el, hogy minden éjszaka kelhettem fel hozzá ágyat húzni (emeletes ágyra), ruhát cserélni, mert júniusig majd’ minden éjszaka bepisilt. Rémes volt. Még annyit sem tudtam aludni, pihenni, amennyit Csilla engedett volna. Nagyon tanulságos és jó lecke volt. Megtanultam végérvényesen, amit sokszor hallottam már, csak nem gyakoroltam határozottan, hogy tanácsot meg lehet hallgatni, de nem kötelező úgy is cselekedni; valamint addig nem veszem le a pelenkát a gyerekről, amíg nem látom, hogy szárazan ébred, mondjon akárki akármit! (Csilla most is pelusos éjszaka, amit lehet, hogy el lehetne hagyni, de akkor most kezdhetnénk őt is a sok ivásról leszoktatni, amire egyelőre nincs energiánk-a délutáni alvásnál ágytiszta, az ovira ez bőven elég)

No, szóval, ilyen körülmények között nem csoda, hogy még nehezebben bírtam az elsőharmados tüneteket. Csilla abbahagyta a szopizást májusban, Kinga ágytiszta lett júniusban (akkortájt, hogy végetért az akkor még nem annyira kedvelt ovi-hm,hm-lehet, hogy van összefüggés?), ekkor múltak el az émelygéseim. Ez jó volt. Az újabb nehézség az volt, hogy nyáron Kinga is otthon volt, és jelentős erőpórba volt nap mint nap. A napi kétszeri játszóterezés melegben sem volt könnyebb olykor, mint éjszaka felkelni valamiért, de valahogy le kellett vezetni a gyerekek energiáit. Jani is volt néhányszor külföldön, kétszer egy hétre Kaliforniában, ami szintén nem volt egyszerű. Nyár vége felé aztán a pocak is elég kerek volt ahhoz, hogy a mozgás is nehézkes legyen. Szeptemberben pedig Kinga már nem kezdett oviba járni, mert, ugye, költözés előtt álltunk.

A költözés révén a terhesség vége is mozgalmasra sikeredett, már maga a sok pakolás és mellette a gyerekek ellátása is bőven elég volt, de örültünk, hogy haladunk álmaink megvalósításában. Vidékre költözvén pedig jócskán lenyugodtam. A főváros okozta alapstressz megszűnt, nem kellett játszótérre járni, egyszerűbb volt a levegőztetés, viszont oviba dombnak le és fel kellett járni, ami a az utolsó egy-két hétben már tényleg nem volt az ínyemre. Ja, és lépcsőzni kellett az emeletre, amit alapból sem szeretek, ekkor dőlt el véglegesen, hogy épülő házunk biztosan egyszintes lesz, csak maximum vendégszoba kerülhet emeletre.

Az egyik legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor megtudtuk, hogy lány lesz. Jani arca, aki mosolygott ugyan, de látszott rajta, hogy azért egy fiú összejöhetett volna, de persze nagy ügyet nem csinált belőle. Jól is tette, hiszen Zita mára már csatlakozott a másik két kis Apa-fanhoz: ha Jani hazajön, Zita örömében verdes a kezeivel, ha az ölemben van evez hozzá, úgyhogy át kell vennie Janinak, legyen akármilyen festékes a pólója, mert éppen az építkezésről jött. Én is fiút vártam, persze tudván, hogy ugyanannyi esély van a lányra is, és felkészültem erre a lehetőségre is. Akkor picit csalódott voltam, ami hamar elmúlt. Rengeteg praktikus oldala van annak, hogy Zita is lány, de erről külön bejegyzést lehetne írni. Megszoktuk már ezt a felállást, úgyhogy nehogy sajnálni tessék minket! JJ

A terhesség talán legnehezebb része az aggódás volt, hogy tényleg ki tudjam hordani: bírja-e a méhem, a hegem, nem fog-e a végén szétválni. nem győzők elégszer hálát rebegni, hogy semmi komplikáció nem volt a várandósság alatt. A császármetszéstől is tartottam végig, egész idő alatt próbáltam lelkiekben felkészülni az újabb műtétre. Bíztam az orvosomban, a szakértelmében, akihez a költözés után is inkább elautóztunk, csak ne kelljen stresszelnem, hogy jó kezekbe kerülök-e egy másik helyen. És bíztam magamban is, a rutinomban, amit az előző két császár alkalmával szereztem. ÉS a jó szerencsében, gondviselésben, és még ki tudja miben. J

Összességében nézve nagyjából olyan volt a terhesség, ahogy vártam. szinte minden szakaszában volt nehéz pont, de ezeket el kellett valahogy viselni, hogy legyen nekünk Zita. És hogy megérte!! Az, hogy kevesebbet tudtam befelé, Zitára figyelni, nem zavart már. Állandóan emlékeztetett rá a gömbölyödő pocak, nem lehetett elfelejteni, hogy ott van. Odabenn biztos érezte, hogy szeretettel várjuk, még ha nem is tudtam vele leülni, és kellemes zenét hallgatni nagy nyugalomban. Hallgatott viszont gyerekzsivalyt, gyerekdalokat, ami biztos sokat számít. Végül elérkezett a nap is, amikor édes terhemtől megváltam, hogy aztán már kint cipelgethessem, és amikor a kezemben tartottam tudtam, hogy nagyon-nagyon megérte végigcsinálni az egészet!! J

Szülinapi visszaszámlálás 10.

Amikor Zita még csak a tervekben szerepelt

Tavaly az egyik általam olvasott blogban (Milla és Patrik) Zsuzsi készített afféle visszaemlékezős-visszaszámlálós-összefoglallós-számotvetős sorozatot, mikor Milla első szülinapja közeledett. nekem tetszett az ötlet, és mivel amúgy is rengeteget gondolok a tavalyi évre, jönnek elő emlékek (nem tudom, miért, de az első szülinapoknál mindig így volt velem, a 2. már teljesen más, de az elsőnél muszáj nosztalgiázni!), így én is nekiálltam egy visszaszámlálásnak. Úgyhogy hagy jöjjenek az emlékek, ha már úgyis tele van velük a fejem. :)

Lehet, hogy azokról a dolgokról, amik itt felbukkannak majd, már egyszer írtam,. Nem tudom, most mindet visszakeresni. Ha igen, és uncsi lennék, akkor ezer bocsánat mindenkitől. :-) De valahogy kis idő távlatából egy csomó minden máshogy néz ki. Valahogy úgy összeállt a kép sok dologról.

Például nosztalgiázva gondolok vissza arra az időre, amikor még csak gondolkodtam, vállaljak-e 3. babát. Úgy egyáltalán. Akkoriban még a babaszoba.hu-n vezettem a két lánynak külön-külön naplót, és már ott tartottam, hogy nyitok egy harmadikat az esetlegesen megszülető harmadiknak. Csak hogy lássa egyszer, hogy mennyit agyaltunk azon, hogy egyáltalán megszülessen-e és mikor. jó sok bejegyzés született volna, kár, hogy nem kezdtem el. Érdekes volt a folyamat.

Érdekes volt, mert szinte egyik napról a másikra változott az álláspontom. Jó ideig csak magamban morfondíroztam, Janival nem osztottam meg minden lépést, nem volt szükséges. (szerintem hamar lefáradt volna) Nekem kellett elsősorban dűlőre jutni a téren, hogy hajlandó vagyok-e vállalni a 3. terhességet, hiszen nekem kell kihordani, nekem volt két műtétem. Ha én ellenállok, akkor nehéz az ügy. Nem mondom, hogy nem hatott volna rám, ha Jani esetleg rábeszél, de azért mégis én mondtam volna ki az utolsó szót. Mondhatni ítéletet. Legalábbis azt hiszem.

A nagy morfondírozós időszak igencsak hullámzóan telt. Csilla kb. 10 hónapos volt, mikor elkezdtem felvetni magamban, hogy akár jöhetne is a 3. baba. Hiszen letelőben volt lassan az egy év, amit okvetlen szünetnek jelölt ki a nőgyógyászom. Ha kis korkülönbséget akartam, akkor már időszerű volt a mérlegelés.

Jó ideig azt mondtam nagy határozottan, hogy nem, én nem bírom ezt újra végigcsinálni. Nem lesz 3. gyermekünk és pont! Elfáradtam, kényelmesen elvagyunk mi így, négyen. Csilla is lassan önállósodik, visszakaphatnék én is némi önállóságot, ami számomra elég fontos, ez a több év babázás alatt tökéletesen kiderült számomra. Azaz fontos lenne. J

Nem tetszett a döntés. Ott motoszkált bennem, hogy én nagyon szeretnék 3 gyereket. Nem is tudom mióta, de régóta így képzeltem el az életem, hogy 3 van belőlük. Tudtam, hogy pár év múlva, mikor jobban fellélegzek a babázós időszak után, megbánom, hogy nem lett, és addigra lehet, hogy én is benne leszek a korban, meg a korkülönbség is nagy lesz. Azt nem tudtam elképzelni, hogy direkt szüljek pl. egy 10 és 8 éves gyerek mellé egy kisbabát. Nekem ez már nagy korkülönbség, amikor már megszokunk egy életet, amikor szabadabban mozgunk, ha akkor jön egy pici baba, újra évekre “függőségbe” kerülnék, és kérdés, hogy a két nagy hogyan viselte volna a változást. Nem, nem ezt nem szerettem volna. (Félreértés ne essék, teljesen megértem, és tisztelem azokat, akik így vállalnak gyereket, meglehetősen sok előnye is van neki, ezt el kell ismernem!)

A nagy fejtörésben tehát arra jutottam, hogy legyen 3. baba, és lehetőleg ne túl nagy korkülönbséggel. Ez volt az egyik legfontosabb döntés, azt hiszem. Azt tudtam, hogy Jani is támogatja az elképzelést, a kérdés már “csak” a mikor volt.

Mikor Csillával 37 hetes terhesen körbefutottam a lakóparkban egy épületet, sprint tempóban, volt vagy 400 méter, mert Kinga veszettül elmotorozott, és jó ég sem tudta, hol áll meg (persze a szülés nem indult be, pedig, utólag, talán jó lett volna), elhatároztam, hogy ha lesz, a 3. gyerek 3 év korkülönbséggel érkezik. Nagyobb lesz Csilla is kicsit a terhesség alatt, mikor megszületik a baba, akkortájt megy oviba, sokkal kisimultabban lehet megélni a babázós időszakot. Nem olyan idegbeteg módjára, mint ahogy volt Csilla születése után is. Nem, mert az olyan túlélhetetlen és eget rengető nagy dolog, de ha az embernek nincs az apán kívül igazi segítsége, akkor nehéz.

Csakhamar kezdett ez a verzió sem tetszeni. Ha 3 évre születik, megint télen lesz egy szülinap, hát, ez már mégiscsak tarthatalan! J Mégis jobb lenne egy nyári baba a változatosság kedvéért! Meg, hogy néz az ki, hogy megszületik a baba, Csillát meg “lepasszoljuk” az oviba. Hm,hm, ez a terv is sántított, pedig előnye lett volna, hogy napközben-végre, úgy utoljára-csak és kizárólag egy pici babára koncentrálhattam volna, úgy, hogy nem kezdő anyuka vagyok, és nincsenek az ezzel járó parák. Afféle örömbabázás lett volna.

Nos, ha ez sem tetszik a finnyás anyukának, akkor szülessen nyáron, legyen két és fél év korkülönbség! Csilla 2.5 éves, talán már szobatiszta is, Kingának szünet az oviban, mindenki megszokja az új helyzetet, senkit nem száműzünk sehova, de fél év múlva Csilla is ovis lesz, pont mikor tényleg kezd egy baba “munkás” lenni. Ez nagyon jónak tűnt, szerintem ez lett volna a legideálisabb.

Csakhogy az ember nem választhatja csak úgy meg, hogy mikor szülessen egy baba. Ugye. Néha mosolyogtam agyalós pillanataimban, hogy lassan a konkrét időpontot is ki fogom találni, mikor szeretnék szülni, és ehhez igazítunk mindent…Valahogy a 2.5 év sem tetszett. Elkezdtem parázni: mi van, ha harmadjára nem lesz akkora szerencsém, mint az első kettőnél, és csak nagy sokára esek teherbe? Elvégre két császár után sosem lehet tudni. Mert akkor nagyobb lesz a korkülönbség. Nekem a 3 év volt a max. határ, szerettem volna, ha ettől nincs nagyobb korkülönbség a lurkók között. Hiába nyugtattam magam, hogy legfeljebb szusszanunk kicsit, éreztem, hogy ahogy telik majd az idő, egyre kevesebb erőm lesz belevágni egy újabb babázásba. Ha nem leszek jó ideig terhes, lehet, hogy lefújom az egészet. Egyre inkább éreztem azt is, hogy ha 2.5 év lesz a korkülönbség, akkor Csilla is már majdnem 2 éves, mikor terhes leszek, már akkor is előfordulhatott volna, hogy visszalépek, hiszen már ő sem olyan pici, rendeződik az életünk. Már akkor sem biztos, hogy belevágok.

Jó, de akkor mi legyen? Volt a nagy kérdés. Egy verzió maradt: megint kb. két éves különbség. Ettől (is) megborzongatam: újabb idegbeteg fárasztó hónapok, újra azok a küzdelmek, mint anno Csilla születésénél: hogy egyszerre kell mindent csinálni, hogy sok mindenben önállótlanok, kapkodás, éjszakázás, egymás felébresztése, szoptatás (Csillát is még akkor, tehát terhesen szoptatás is), és még sorolhatnám. Nyöszörögtem magamban, hogy ezt én nem bírom újracsinálni. Főleg, hogy most nem hogy ugyanazt végig kell csinálni szünet nélkül, mint amit Kingával és Csillával, hanem a szitut nehezíti módosítja egy szűk négyéves gyermek jelenléte is. Nem voltam biztos benne, hogy elég türelmes leszek, én már annak is nagyon örültem, hogy Csilla egyéves lett akkor, sok minden könnyebb lett. Nem éreztem, hogy újra alá tudnék merülni a sokszor meglehetősen monoton, sok lemondással teli mindennnapokba. Dolgozni sem vágytam még vissza akkor, egyszerűen jó lett volna talán élvezni kicsit a lányokat. Úgy voltam viszont vele, hogy annyira benne vagyok most a nemalvós, néha őrültek házára emlékeztető időszakban, hogy miért ne lehetne egyúttal az utolsó babázást is "letudni". így se úgy se alszunk, így se úgy se tudunk sok helyre menni, akkor nőjön fel a 3. is hamar, aztán kezdhetünk egy újabb szakaszt az életünkben, akkor már 3 nagyobb gyerekkel. Csak addig bírjuk ki. :-P

Minekután Zita született akkor amikor, sejthető, hogy végül csak a legutolsó verzióra voksoltam. És milyen jó, hogy időben elkezdtem gondolkodni, mert még időben voltunk. Az aggodalmaim arra vonatkozóan, hogy nehezen leszek terhes, szertefoszlottak, mert szerintem 1 vagy 2 hónap alatt összejött Zita (szerintem az orvosi szakkönyvekbe engem lehetne példaként hozni, hogy igenis lehet két császár után, még igencsak sokat szopizó kisbaba mellett is terhesnek lenni, ráadásul nem is annyira nászutas körülmények között J )

Így a tervből valóság lett, ott volt a kis babszem a pocakban, akkor eldőlt minden. Sokáig fel sem tudtam fogni, pedig alapvetően rajtam múlt sok minden. Jani is mondogatja azóta is, hogy hááát, igen, oké, hogy terhes lettem, de azért nála még nem villogott annyira a zöld lámpa, inkább csak a sááárga. ;-)

Ettől függetlenül visszafordíthatatlanul ott volt, és ezzel újabb, számomra ismeretlen időszak következett egy pocaklakóval és két másik kis hölggyel idekinn. De ne rohanjunk ennyire előre.

Folyt.köv.

Az első macskabaleset

Amikor dönteni kellett, hogy legyen-e macskánk, volt több érv és ellenérv. Az ellenérvek között volt, hogy a macsekkal is kell majd orvoshoz járni, főleg, ha baj éri, nem tudtam, hogy fér ez még bele az időnkbe. vagy ami még érdekesebb, a Janiéba. ha neki kellene autóval vinni a jószágot. Mivel azonban több volt a támogató érv, ezért lett macsek.

Aztán tegnapra bekövetkezett az, amitől tartottam. Mózi valahonnan leeshetett, mert tegnap reggel már sántított. Egész nap figyeltem, húztam-halasztottam az orvos felhívását, nem is igazán tudtam, hogy egyedül a 3 gyerekkel, babakocsival, beteg macskával hogyan szambáznék át a másik utcába az orvoshoz. Hiába szinte a szomszéd utcában rendel, mégis hajmeresztő mutatványnak tűnt. Még elképzelni se nagyon tudtam, hogyan fog elsülni.

Viszont macsek állapota megkövetelte a tettet. Tegnap sántított, a jobb mellső lábára nem nagyon állt rá, egész nap feküdt, enni evett ugyan, de szerintem jól esett neki, hogy helybe vittem a tálját. Azért felállt az evéshez, étvágya is volt. Este viszont eldőlt, hogy meg kell mutatni az orvosnak, nem javult semmit, ki tudja, nem ütötte-e magát máshol is. Komolyan kezdtem aggódni érte, még éjjel is ránéztem a kis szőrgombolyagra, aki a bejárati ajtó melletti, nagy cserépbe ültetett tujákat szemelte ki magának kuckónak: bekucorodott a tövéhez, a földre, jól eltiporva az alsó ágakat. Eleinte kicsit bosszantott, de az ember, ha látja, hogy a gyerekeinek valami örömet okoz, márpedig Mózi nagy örömet okoz a kis csajoknak, képes tovasiklani efféle semmiségeken. Merthogy rájöttem, hogy néhány letört levél nem nagy ügy. Tegnap este meg pláne nem zavart, hogy ott fekszik.

Reggel hívtam az orvost. (ezzel elmondhatom magamról, hogy közel 30 évesen először beszéltem “hivatalból” állatorvossal. Csinadratta, bimm-bumm, ez is megvóna! J) Rendes volt, azt mondta, délelőtt majd ő beugrik, ne én mutatványozzak a falun keresztül gyerekestül, babakocsistul, macskástul, csak ha mindenáron szórakoztatni akarom a járókelőket, netalán hőst, esetleg hülyét akarok magamból csinálni. Nem igazán akartam egyiket sem, segítségét kapásból elfogadtam. Délelőttre ígérte magát, 11 körülre, de nem jött. Pedig pont szerencsém volt, és Zita és Csilla is akkor aludtak nagyot ,együtt (!!!), tudtam volna a macskára figyelni, de nem így lett (cserébe kivételesen kétfogásos ebédet főztem ,ez is valami!). Mózi viszont rossz bőrben volt. Egész nap egy helyen feküdt, a nap sütötte, szemlátomást nem zavarta. Enni sem kelt fel, még úgy sem, ha odavittem a tálat (elkényeztettem őfelségét, de nem tehetek róla, ha beteg, kijár neki). Mivel így sem evett, az orra elé tettem a falatokat, amit így megevett, majd kicsit erőre kapván felállt, és evett úgy is. Negyed 3-kor újra hívtam az orvost, elnézést kért, és utána 10 perccel már ott volt. Nem kérdeztem, miért nem jött, örültem, hogy ott van.

A vizsgálat eredményeképp megtudtuk, hogy nemigen tört el a lába, talán megzúzódott, egyedül akkor nyávogott, mikor a mancsát nyomogatta a doki, de ott sem lehetett semmit látni. mikor az orvos kiment az autójához, hogy behoz neki egy injekciót, mintha csak megérezte volna a “veszélyt”, talpra állt és elindult. Egész jól használta minden lábát, de a szurit így sem úszta meg. nem tudom pontosan már mit kapott, a lényeg, hogy nemsokra rá jobb kedvűnek tűnt, játszogatott, sétált, evett. Egyelőre megnyugodtunk.

Mivel az orvos a torkát is kicsit pirosnak találta, engedélyt kapott újra a pincében éjszakázni. Valószínűleg itt is marad még kis ideig, nehogy valahonnan megint lezúgjon. És ne is fázzon meg lehetőleg, mert akkor nem örülnék. Ha 3-ból 3 gyerekem egészséges, még megúsztuk a takonykórokat, akkor majd a macska…Jó vicc lenne.

Amikor a szurit kapta, segítenem kellett a dokinak lefogni Mózit, de Kinga kérte, hogy csináljak a doktor bácsiról képet, meg hogy hogyan vizsgálja őt (nem akart ugyanis oviba menni, ő is jelen szeretett volna lenni a vizsgálatnál), ezért az igazi szuri után az orvos imitálta újra a szúrást, amit le lehetett fotózni. Kinga persze csak akkor tudja majd meg, hogy kicsit füllentettem, és nem az igazi szúrást látja, amikor ezt a blogot olvassa. Akkor talán már megbocsát majd nekem. J )

Így esett első kaladunk az állatorvossal, reméljük a kaland tényleg jó véget ér, ha rendbejön a kis macsek. ÉS reménykedem, hogy gyakran nem kell házhoz hívni a doktor urat, fog vigyázni magára a fiatalúr (Jani mellett ő az egyszem fiú családtag még J )

No, megyek is, megnézem, használja-e rendesen odalenn az almot, vagy indulhat a nagytakarítás holnap ott is…:-P

Építkezés: státuszjelentés

Az építkezési helyzetjelentéssel elmaradtam az utóbbi napokban, no, nem azért, mert nincs változás, csak sajnos, nem sajnos, korlátozott idő áll rendelkezésemre, hogy blogot írjak, ezt az időt most meg olyan rendkívüli eseményekre kellett szánni, mint az ovis úszás vagy Zita újabb produkciói. Hááát, ennél nagyobb bajom sose legyen. :-))) Hogy zajlik a Zélet! :)

A cserepezés nagyon jól halad, a képen is látszik, hogy a hátsó részen is szinte kész, már ami a nagy felületeket illeti. Most ugyanis az élekkel "szórakoznak" az ácsok, ott külön minden cserepet vágni kell, hogy be lehessen illeszteni. ez sokkal lassabb munka, mint "csak" pakolni fel a cserepeket. Emiatt valószínűleg jövő hét vége felé lesz kész a cseréplerakás, ha az időjárás is kicsit kegyes lenne (eddig nagyon kegyes volt, építkezésnek jót tett, a földeknek nem- a mi udvarunk is újra tele van hatalmas, széles repedésekkel, a lábfejem simán elfér benne-tudom, mert megbotolottam egyben...de ez nem tartozik szorosan a témához) Az ácsok is dolgoznak lelkiismeretesen, azzal nincs gond, tényleg csak az időjáráson bukhat a dolog. Egyre többször morfondírozunk, hogy mikor lesz ebből költözés: eddig még úgy néz ki, hogy idén meglesz, ami nagyon jó lenne.

Elkezdték felrakni a teraszon és tornácon a födémlambériákat. ez tegnapi kép, azóta már szinte a teljes szakaszon készen lettek a fiúk. ami hiányzik, azt holnap felrakják.

És a ház most az udvarról.

itt még felemás festésű, de azt hiszem, Jani ma délután ezen a falon festett le egy részt. A héten a festéssel nem sokat haladt, hiszen dolgozni járt, de a hétvégén ismét szeretne belehúzni. Holnap hajnalban is megy csiszolni újabb szakaszokat, és alapozóval lekenni őket. aztán majd lehet felvinni a festéket is. A szokásos dolog. :) így fog ez még meni egy ideig. :-)

Jani nagyon szorgalmasan csinálja a festésbiznict, ha nem dolgozik, rohan a telekre, hajnalban kel állandóan, azt hiszem, meglehetősen fáradt már, de nem panaszkodik. Ahhoz, hogy meglegyen, tenni kell valamit, legalábbis így áll hozzá. Én, sajnos egy ecsetvonást nem tudok segíteni, viszont próbálom elviselni, hogy apa nélkül telnek a szabad órák, esték, hétvégék a szent ügy érdekében, több kevesebb sikerrel. :-P (néha azért inkább kimennék az erdőszélre festeni, még akkor is, ha nem könnyű a fát szépre festeni, észnél kell lenni, gyorsan kell dolgozni, szerintem terápiás hatással lenne rám... :-D) Amíg ez meg nem valósul, addig írok blogot. már ha tudok. :-)

Újabb Zita-első produkciók

Ma Zita a pelenkázón oldalra fordult, és oldalt nyomva magát, felült. Nézem, hogy mit csinál. Olyan furcsa. Pedig semmi rendkívülit nem tett. Felült. Mégis furcsa. Ja, hogy eddig ily módon még nem ült fel? Ja, az lehet az ok. Mert eddig hasonfekvésben nyomta a popsiját a lábai közé, majd karral feltolta magát. Csillánál emlékszem, hogy 8 hónapos kora körül nagy erőlködés és szuszogás közepette lett meg ez a felülés, az valahogy jobban feltűnt. Most Zita már mint a villám ült fel így. Ez is úgy ment mint minden más: Zita-módra-semmi jele a dolognak, egyik nap nem csinálja, másik nap villámgyorsan.

Ma megvolt az első nap, hogy csak egyszer aludt. Nem hiszem, hogy ez állandósulni fog még egy ideig, nagyban függ az alvása a napi programtól, alvás hosszától, reggeli kelés időpontjától. Ma reggel 8-kor keltettem (este sokáig szórakoztatott :-P ), mert rohanni kellett az oviba, csak hamarabb nem tudtam, mert lefoglalt a másik két haramianő öltözés körüli mizériája. 8-ra lenne jó az oviba beérni, ebben a hónapban ez még nem sikerült…No, mindegy, Zita akkor kelt, és délelőtt is tovább bírta ébren. Nem 3 óra ébrenlét után kezdett fáradni, hanem később, elmúlt fél 12, mire elaludt. ÉS aludt 3 órát. Ez nekem tutttti lenne a jövőben, mert így Csillát is el tudom szépen altatni, mint ma, és volt egy bő órám. Gyerek nélkül (mármint alvó gyerekkel), csendben. Ilyen se nagyon volt az utóbbi hónapokban. Furcsa is volt. A délutáni alvása után fél 6 körül vártam, hogy elálmosodik Zita, de üvöltött csak az ágyában. Kivettem, levittem, majd ma a kivételesen korán hazaérő apjával nagy kacajokkal hintázott (Jani mindig jó magasra löki, én oda se merek nézni, Apa azt mondja, hogy bírja-kacajból ítélve tényleg jól bírja a kiképzést), tehát álmosságnak nyoma nem volt. Még vacsizott egy nagyot, fürdött, végigvárt hozzámbújva két nővérke-fürdését, ekkor más nagy cuppogásal szopogatta a kis mutaóujját, ahogy szokta, majd most, negyed 9-kor egy rövid szopival mély álomba merült.

Úgyhogy ez is kipipa, meglátjuk, mikor lesz végleges ez az egyalvásos rendszer. Nem lenne kifogásom ellene (az egész napos gyerekaltatás sem olyan buli egy idő után), viszont így, hogy nem jár még, ez is fárasztó. egy ideig elmászkál, szöszmötöl, de hamar megunja, és akkor odamászik a lábamhoz, jelezvén, hogy vegyem fel. És akkor cipelhetem a kis sejhaját. Ha még csak ennyi lenne, nem lenne gond, de eközben általában vacsit kellene csinálni, macskát etetni, udvaron játszani két másik leánnyal. Súlyzóval nehezítettek az efféle tevékenységek, de majd eljön a nagy járás időszaka is. Én pedig bevonulhatok valami szanatóriumba, hogy regenerálódjak majd’ ötévnyi babasejhaj-és pocakcipelés után. J

Nagyon gyorsan mászik most már Zita, egyre kevesebbet kúszik. Egy hete még néhány ütem mászás után kúszásra váltott, most már szinte folyamatosan mászik. A küszöbökön is egyre inkább mászva jut keresztül, eddig kizárólag kúszva. A teraszajtó sokszor egy ajtótámasszal be van támasztva belülről,hogy ne nyíljon ki, mert Mózi cica állandóan berohangál, egyelőre nem nagyon hagyom nyitva az ajtót. ráadásul Zita is pikk-pakk kikúszik a teraszra, és ha nem figyelek, vagy kicsúszik a rács alatt vagy leesik a lépcsőn. Egyik sem túl vonzó lehetőség. Erre nagyon kell figyelni, főleg, hogy az ajtótámaszt is el tudja venni, és jártam már úgy, hogy a fürdőben készültem a délutáni “ovijáratra”, mikor gyanús lett a nagy csend. egyik pillantról a másikra villant be, hogy esetleg elvette az ajtótámaszt a kis mászómanó, és ki tudja, mi történt vele…hála istennek semmi, de tényleg kint volt a teraszon, csak szerencsére jobbra indult, ahol nincs lépcső, és csak annyi károm keletkezett, hogy a nagyobb cserepekben lévő paradicsomokról néhány zöld szemet “leszüretelt”. ez legyen a legnagyobb bajom. Ha a másik irányba indul lépcső jön… Most már tudom, hogy kitanulta a fortélyt, én is résen vagyok. J De a hűvös idők is közelednek, a teraszajtó sem lesz annyit nyitva.

ettől függetlenül örömmel látom, hogy fejlődik, minden nappal egy hajszállal erősebb, fifikásabb a csajszi. Így van ez rendjén egy mindjárt egyéves kis hölgy esetében, ugyehogyugye? J

Első ovis úszás

Nagy várakozás előzte meg első ovis úszásunkat (értsd családon belül), aminek az ideje ma végre el is jött.

Már nyáron megtudtam egy anyukától, aki az előző tanévben is megszervezte az úszást, hogy Kinga, középsős lévén, részt vehet az úszásoktatáson. Nagyon megörültem neki, mert fontosnak tartom, hogy legyen vízbiztonsága, hogy megszeresse a vizet, és, ha összejön, meg is tanuljon úszni. No, természetesen nem most egyből kell neki úszni tudni, elég, ha apró lépésekkel közelítjük meg a célt. Egy volt a lényeg: nehogy rossz élménye legyen, mert akkor nála lehet, hogy elvágtak mindent. Kinga ugyanis nagyon szeretne úszni, de már az arcába fröccsenő víz is kisebb hisztériát tudott kiváltani nyár elején. Ez az állapot javult a nyár folyamán: a házi medencének köszönhetően Kinga már nem félt annyira a víztől, magának ellubickolt, bugyborékolt a vízben, mindezt karúszóval. A fejét második éve nem hajlandó a víz alá meríteni, hiába minden buzdítás, hiába a komolyabb anyai úszómúlt, nem hatott semmi. Nem is volt baj, ezért bíztam és bízok az ovis úszásban, hátha javulunk e téren.

Az oktatás egy váci tanuszodában történt, ami sokkal kellemesebb hangulatú, mint amit vártam. Látszik, hogy ez magánvállalkozás, minden barátságosan berendezett, tiszta, igényes. Külön nagy előny számunkra, hogy kistestvért is lehet vinni, vannak kirakva játékok, járóka, pelenkázó. Nekem nagyon tetszik az a megoldás, hogy az emeleti részben vannak az öltözők, ami előtt egy nagyobb előtér van, nagy ablakokkal a földön, ahonnan lehet látni az alattunk lévő emeleten található medencét. Innen kukucskáltunk, mi, szülők, hogyan ügyeskednek a csemeték, és a csemeték is időnként bíztatást kaphattak egy-egy szülői integetés által. Már akinek volt szülője, mert hivatalosan két szülő kíséri mindig a 12 gyereket. Én ma bónusz 3. szülőnek mentem, csak hogy Kinga ne veszítse el a lelkesedést és bátorítsam.

Kinga a kis ovisokkal az uszoda külön buszával utazott, mi pedig autóval. Jani úgy alakította a dolgait, hogy be tudtunk menni mi is, mert én már nem fértem volna be a kisbuszba. Úgy volt, hogy Jani elmegy Csillával építőanyagot nézni, én meg viszem Zitát magammal. Menet közben aztán Jani is felbukkant az usziban Csillával, mert középső leányunk nem volt hajlandó máshová menni, képtelenség volt kivenni a kocsiból máshol. Így a teljes család jelen volt Kinga első úszásán. :-P

Maga az oktatás 45 percig tartott. Először úgy kezdték, hogy mindenki leült a medence szélén, lábakat belógatva. volt egy kis lábtempózás, Kinga természetesen elfordította a fejét, mert a szemébe csapott a víz. J Majd az oktató ment sorra, és locsolt kicsi vizet a gyerekek arcába. Hát, itt nagyon izgultam, hogy eltörik Kingánál a mécses, de végül csak letörölte az arcát, kicsit megszeppenten nézett, de túlélte. Kicsit később Zoli, az oktató, megfogta egyesével a gyerekeket, hónaljnál tartva, gyermek pedig nagy levegőt vett és víz alá merült. Én is meglepődtem, nekem kicsit gyorsnak tűnt a tempó. Még Kingát többször nyugtatgattam, hogy ma még biztos nem kell víz alá merülni…És később sem, ha nem akar. Kezdtem félni, hogy meglesz az a rossz élmény, és lőttek az úszásunknak…De Kinga következett, nagy levegőt vett, és ledugta a fejét a víz alá…

Hát, ennyi volt.

Én még utána is visszatartottam a lélegzetemet egy ideig, amikor már egy ideje kint volt a medence szélén.

Utólag kiderült, hogy Zoli erősen figyelte a gyerek arcát, nem is mindenkit engedett lemerülni, ha látta, hogy fél, akkor nem merültek, max. a szájáig merült alá a lurkó. Ez afféle erő és képességfelmérő óra volt.

Eztán következett csúszdáról csúszás vízbe, úgy, hogy Zoli elkapta a gyerekeket. Ez is ment Kingának.

Végül kaptak egy-egy hosszú vízinudlit (azt hiszem, itt így hívták), amivel mindenki átevickélt egyszer-kétszer az egyik oldalról a másikra. Kinga jó ideig nem ment, mint utólag zoli mondta, látta rajta, hogy megszeppent, ezért várt, hogy lássa, a többiek hogyan csinálják. Az első átúszásnál nem volt kinga túl vidám, de szépen tette-vette kezeit, végül még kétszer “átúszott”, akkor már teljesen vidáman jött ki a vízből. Nyilván, rájött, hogy nem nehéz, és stabilan tartja a nudli.

Itt volt vége az órának. Utána felöltöztettük a zsibongó aprónépet, elég ügyesen öltözött a legtöbb gyerek. Kaptak kis kekszet, almát (mert lemaradtak az ovis reggeliről), kaptak matricát az oktatótól, nagyon büszkék voltak magukra! Én is nagyon örültem, hiszen Kinga lelkendezett, hogy nem félt, hogy milyen klassz volt. az oktató is jó véleménnyel volt mindenkiről, mindenki ügyesen csinálta a feladatokat. Kingával sem talált semmi gondot, egyedül a nudlis úszás előtt akadt némi elbátortalanodás, de azt is legyőzte a csajszi.

Úgy akartam befejezni ezt a bejegyzést, hogy milyen szuper volt minden, hurrá, hogy járunk, és ihajj-csuhajj, minden oké. Erre Kinga az esti fürdésnél kijelentette, hogy neki ez az egy alkalom elég volt, nem akar menni többet. Valószínű azért ez a pálfordulás, mert mondtam neki, hogy következő alkalommal nemigen tudok menni. Előjött a szokásos masszív konoksága, így tudom, hogy ha valamit kitalált, akkor az úgy marad. Lehet, hogy szervezkedhetek, hogy én is ott tudjak lenni egy ideig, mert kitelik tőle, hogy nem akar menni tényleg (és kifizettem a 8 alkalmat, tehát nem lenne rossz lejárni…) Megpróbálom megoldani, hogy legyen a két kicsinek felügyelete, mert Jani sem tud állandóan egy délelőttöt ezért feláldozni. aztán hátha később megbarátkozik a gondolattal, hogy más, amúgy ismerős anyuka kíséretében menjen úszni. Mert nagyon jó lenne, ha járnánk tovább úszni!

Balról a második Kinga, a rózsaszín nudlival. Feladatra várva.

Itt most mindenkinek el kell hinnie, hogy a jobboldali árny az Kinga, ettől jobb fotó nem készült.. Ha vakuztam, az üvegen visszaverődött, semmi nem látszott. Ha kikapcsoltam a vakut, akkor bemozdult. akkor inkább a bemozdulós verzióra szavaztam. :) Szóval, Kinga itt éppen evez egyik oldalról a másikra.

Célbaérés, kiszállás. :)

Építkezés: cserépfelrakás, ablakszerelés; pincevakolás

Kicsit távirati stílusban, mert megint késő van. :-(

J és segédei vakolják nagy erőkkel a pincét. Ez már a második, "rendes" vakolás.

Elkezdték felrakni a cserepet a tetőre, illetve a tornác és terasz tartóoszlopai megkapták a V alakú kiegészítést.
Rakják a cserepet. ÉS itt már az ablakok és bejárati ajtó is bent vannak
Helyére került a terasz nagy tolóajtója.
A nap végén a ház. A tetőn a pici vendégszobák tetőtéri ablakaival is már, amik korábban kerültek be.

Közös játék

Pár percig elmélyülten játszottak együtt vagy egymás mellett. tényleg csak pár percig, mert Csilla valamiért megorrolt Zitára. Sebaj, ezt is értékeljük, jó lesz ez! :-))