Nem volt könnyű szülés ez a VKF! forduló, nem azért mintha a számítógépem nem tobzódna még publikálatlan tradícionális olasz ételek fotóiban, hanem mert az történt, hogy készültem, terveztem, olvastam reggel-este, aztán Ember vasárnapra húslevest, sült csirkét és lecsót óhajtott, ráadásul otthonról jött egy kb. tízkilós zöldségszállítmány, amit nem hagyhattam a tavernában, ott már a bornak sem jó, nemhogy a friss zöldségeknek, s én szerényen mindemellett házisajtot terveztem, kenyeret, egy cápás quiche-t a VKF!-re, meg sütit, igen, sütit azt mindenképp, mert hetek óta nem láttam süteményt az asztalunkon.
Ráadásul épp néhány hete találtam rá féláron a Culinaria sorozat Karibi konyha kötetére, meg biztos ami biztos, egyúttal bedobtam a kosaramba egy kevésbé színvonalas kiadású venetói tengeri recepttárat is, arra az esetre ha repülőhalat, nagyobb cápát, hibiszkuszvirágot, zöld banánt, kenyérfagyümölcsöt most az egyszer Rivignanoban nem kapnék. Erre Ember jön itt nekem a húslevessel... Csak onnan tudtam, hogy nagyon vágyik rá, mert azt is hozzátette, hogy még Annát is elviszi egy naaaagy rivignanoi körutazásra, csak legyen végre egy jó brodo.
Végül persze lett húsleves, meg lecsó, megsült a csirke is, sikerült a 10 kg friss zöldséget felnőttesen is és gyerekesen is elkészíteni, de a nagy rivignanoi körutazásnak 1/2 11-kor vége lett, én meg itt ültem kétségbeesve, hogy akkor most én mit fogok publikálni a Sedith nagyszerű témájában. Arra már nem volt időm, hogy nagy terveket szőjek, gyorsan meginterjúvoltam a szomszédot, van-e valami dél-itáliai ötlete (anyukája déli), de csak padlizsános receptek jutottak eszébe, nekem meg épp padlizsánom nem volt itthon, aztán végiglapoztam egy friulán szakácskönyvet, és végül vállveregetve konstatáltam, hogy a főtt kenyértől egyszerűbb étel nem létezik a világon, ezt fogom elkészíteni.
Gyorsan utánagugliztam a szakácskönyves polcon, és kiderült, hogy van toszkán változata is, ami csupán néhány tojással gazdagabb, és a nem csak simán, hanem lereszelve szétázott kenyér miatt minden bizonnyal szimpatikusabb állagú is - mert bizony ennek a levesnek? ....nem mondom ki na, hogy milyen állaga van, de evés közben az az érzése támad az embernek, hogy beszedett egy jó kis doveberi begfázást, khgrrrrr, phö.
És hogy mindez miért a fogatlanoknak? Mert az olasz paraszti konyha eme gyöngyszeme az idősek és a gyerekek kedvenc eledele volt egykor. (És én nem is gondoltam volna, hogy manapság is elő-előfordul a hagyományőrzőbb családok asztalán!)
Mostanában egyébként nem adom fel olyan könnyen, így a legközelebbi húslevesnél a toszkán változattal próbálkozom; azt majd kissé antiautentikusan, ropogósra sült zsályalevelekkel a tetején fogom tálalni, mert szerintem ehhez a csatakos-mállós-nyálas-nyúlós halmazállapotú paraszti ételhez kifejezetten illik.
Aztán egyszer csak megbarátkozunk, a panada meg én.
Panada - il pan bulìt
Hozzávalók: 400 g száraz kenyér, 1 l húsleves vagy 7,5 dl víz és 2,5 dl tej, 2 babérlevél, 1 zsályalevél, 30 g vaj vagy egy kevés olívaolaj, érlelt sajt
A száraz kenyeret a levesbe aprítottam, hozzáadtam a babérlevelet, és az egészet gyakran kevergetve addig főztem, amíg az egész krémes állagú lett (ezt a "krémes" állagot nem én találtam ki, a szakácskönyv írta). A levest még forrón tányérokba szedtem, (pontosabban tányérba, mert Ember köszönte szépen, és azt mondta, hogy neki még van foga), a tetejét meglocsoltam egy kevés olívaolajjal, reszeltem rá egy kávéskanálnyi Grana Padanot. A tányérba szedett leves felét megettem, kb. egy fél evőkanálnyit A Gyereknek adtam - nem kérette magát -, a többit pedig közös megegyszés alapján Artúrnak adtuk.
Nem lepődnék meg, ha valaki magyar verziót is fel tudna mutatni!