Találtam egy régesrégi cikket, ami annak idején a Tavola In Piazzán nem jelent meg. Azt hiszem, ma is megállja a helyét - na, jó, a pandoro karácsonyfa rumos-cseresznyés krémjét ma már narancsosra vagy pisztáciásra cserélném, és a panettonéből sütipralinét készítenék...ramandolo borosat...tört torrone morzsába forgatva vagy fügés fehércsokival bevonva ...:-)))
Panettone, pandoro és torrone
- édes karácsony Olaszországban -
Olaszországban a karácsony a legfontosabb, legbensőségesebb családi ünnep. A közmondás is úgy tartja: „Natale con i tuoi, Pasqua con chi vuoi.” vagyis A karácsonyt a szeretteiddel töltsd, a húsvétot pedig azzal, akivel akarod!
December nyolcadikán, Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának napján az egész Csizma karácsonyi fénybe öltözik. Ezen a napon díszítik fel a fenyőfákat, ekkor állítják fel a Betlehemet is. Jézus születésének ily módon való megjelenítése Assisi Szent Ferenc nevéhez fűződik. Ő volt az első, aki Greccio városában (Umbria tartományban) élő emberekkel -a hallgatóság számára még szemléletesebbé téve- játsszatta el a születéstörténetet. A Betlehem elkészítése ezután hagyománnyá vált szerte Olaszországban, s ma már minden család, minden templom, minden falu, város büszkélkedhet a saját maga által berendezett kisebb-nagyobb istállóval, ahol Mária, József, a három királyok puha szalmán ülik körül a jászolban fekvő kis Jézust, akit a hagyomány szerint csak karácsony előestéjén, éjfélkor helyeznek a bölcsőbe.
fotó forrása: natisone.it - Passariano Villa Manin Betlehem kiállítás 2009 - megj.: most is van, INFO ITT és dec. 15-től Tiepolo kiállítás is van (INFO ITT), ha valaki erre jár, ne hagyja ki!
Az ünnepi hangulat azonban nem csak az utcán, hanem a konyhában is megmutatkozik. Ilyenkor az oszág három napig folyamatosan terített asztal előtt ül. A karácsonyi menüben szereplő ételek tartományról tartományra változnak, közös bennük, hogy eredetük a hagyományos paraszti konyha ünnepi ételeiben gyökerezik.
Az egyes tartományok közötti eltérések ellenére van három olyan karácsonyi desszert, amelyet országszerte általánosan fogyasztanak: a panettone, a pandoro és a torrone.
A panettone eredetileg kovásszal, búzalisztből készült sütemény. Eredetét számos legenda lengi körül. Az egyik szerint Lombárdia területén egykor szokás volt, hogy Szenteste minden család kalácsot sütött. A kalács tetejét a családfő bemetszette, mintha keresztet vágott volna rajta, biztosítva ezzel az isteni áldást a következő évre. A süteményt meghatározott rítus szerint fogyasztották el: a kemencében borókabokor ágaiból tüzet gyújtottak, erre raktak egy nagyobb tölgyfa hasábot, és amikor az tüzet fogott, a családfő egy kevés bort öntött rá. A megmaradt borból a családtagoknak is inniuk kellett. Az apa ezalatt egy pénzérmét dobott a tűzre, majd a család minden tagjának is adott egyet-egyet (szintén bőséghozó motívum). Csak ezután került sor a panettone felszeletelésére, amelyből a hagyomány szerint egy darabot meg kellett őrizni a következő karácsonyig. Ha az év során elveszett a panettone szelet, az nagy bajt jelentett a családra nézve.
Egy másik legenda szerint Ugo, Ludovico il Moro egyik madarásza szenvedélyesen szerelmes volt az udvar melletti pékség tulajdonosának, Toninak a lányába, Adalgisába. Hogy minden nap találkozhassanak, Ugo álruhába bújva pékinasnak szegődött Toni sütödéjébe, amely a környékbeli konkurencia miatt egyre rosszabbul ment. Ugo ekkor furfangos cselt eszelt ki: az udvarból ellopott két sólymot, eladta őket, az árukból pedig vajat vett, amit éjjel becsempészett a másnapra készülő kenyér tésztájába. Az ízletes kenyérnek hamar híre ment, s Ugo következő nap is elcsent két madarat, majd ismét vajat vett, és ezúttal cukrot is, amit megint belekevertek a kenyértésztába. Az emberek ezután kígyózó sorokban álltak a pékség előtt, mind a panettonéra vagyis „pan del Toni”-ra (Toni kenyerére) várva. A pékség így megmenekült, Ugo pedig jutalmul feleségül vehette Toni lányát, Adalgisát.
A legismertebb történet azt meséli, hogy Ludovico Sforza udvarában, a karácsonyi ebédre készülődve a nagy sietségben a szakács odaégette az ünnepi kalácsot. Antonio, a pékinas, rettegve a herceg haragjától, s hogy mentse, ami még menthető, elővette az odaégett kalács tésztájából korábban ellopott kovászt, és vajat, tojást, mazsolát, cukrozott citrusgyümölcsöket adott hozzá, majd a tésztából új kalácsot sütött, amelynek akkora sikere lett a meghívottak körében, hogy Milánó ura hálából „pan di Toni”-nak nevezte el.
És hogy mi ma a titka a jó panettonénak? Az első osztályú hozzávalók, a kovász, a dagasztás, és ami talán a legfontosabb, a speciális kemencékben, két részletben – először magasabb, majd alacsonyabb hőfokon- való sütés. Épp emiatt szinte lehetetlen otthoni körülmények között olyan panettonét sütni, mint amilyet az olasz cukrászok készítenek.
S ha már unjuk az „egyszerű” panettonét, egy éles késsel vágjuk le az alját, szedjük ki a belsejét, a belső falát kenjük ki narancslekvárral, végül töltsük meg mákfagyival, tegyük vissza az alsó tésztaréteget, és tálalásig tartsuk mélyhűtőben. (A panettone kikapart belsejéből csodás karácsonyi tiramisù jellegű desszertet készíthetünk.)
A pandoro nyolcágú csillag alapú, magas, puha, foszlós kalács. Nevét „pan d’oro” aranykenyér, aranysárga színéről kapta. Eredetére vonatkozóan a panettonéhoz hasonlóan több forrás is fennmaradt. Egyesek szerint a Velencei Köztársaságban a XVI. században a nemesek asztalán már gyakran előfordult egy aranypapírba csomagolt kalács, ami a mai pandoro egy korábbi verziójának tekinthető. Ettől valószerűbb történet az, amely szerint a pandoro az ún. „Pane di Vienna”, azaz Bécsi Kenyér, amely nem más, mint egy vajas tészta alapú kalács és a veronai tradicionális karácsonyi sütemény, a csillag alakú „nadalin” összeolvadásából jött létre. A XIX. században végül maguk a veronai cukrászok emelték mesteri tökélyre a pandoro elkészítési módját, közkedveltté téve nem csak Verona környékén, de egész Itália területén e karácsonyi süteményt.
Az alábbi Pandoro karácsonyfa hamar elkészíthető, nem igényel különleges hozzávalókat. Ahogy az olaszok mondják „fa effetto” vagyis nagyon látványos is, és a díszítésnek csupán a fantáziánk szabhat határt.
A panettone és a pandoro mellett a leghíresebb olasz karácsonyi édesség a torrone, s mint szinte mindenhez, a furfangos olaszok ehhez is házasítottak egy olyan háttértörténetet, amely alapján szőröstől-bőrőstől magukénak tudhatják a mézes-mandulás téglákat. A legenda szerint az első torronét a cremonai cukrászok készítették 1441. október 25-én, Bianca Maria (Filippo Maria Visconti lánya) és Francesco Sforza esküvőjére. Az ajándékot a cremonai dóm harangtornyának, a Torrionénak, (ill. később Torrazzonak) mintájára formázták, innen a torrone név. Egy másik feltevés szerint az édesség római eredetű. Ezt azzal bizonyítják, hogy már Kr.e. 116-ban Marco Terenzio Marrone is említést tett egy bizonyos mézes-mandulás desszertről, amelyet „cuppedo”-nak hívtak, a cupeto szót pedig a mai napig is több dél-olaszországi dialektus használja a torrone megnevezésére. Nagyon valószínű azonban, hogy a torrone elődje, a „turun” az arab világ egyik kedvelt édessége volt, amit szinte egy időben vettek át mind a spanyolok, mind az olaszok. Az édesség az idők folyamán olyannyira közkedveltté vált, hogy Cremonában már a XIX. század közepétől ipari méreteket öltött a gyártása. A város hálából minden év novemberében hatalmas ünnepséget rendez, melynek főszereplője természetesen nem más, mint a torrone. A többnapos rendezvényen korhű öltözékben reneszánsz lakomát tartanak, felelevenítik a Sforza-Visconti házaságkötést, de számos más érdekes és ízletes program is várja a Cremonába látogatókat.
A torronét persze nem csak önmagában ropogtathatjuk. Az alábbi desszertet azoknak ajánljuk, akik valami különlegességgel szeretnék elvarázsolni szeretteiket a karácsonyi vacsora végén. (Nagy előnye, hogy néhány óráig dermednie kell, így akár előző nap is elkészíthető.)
A három olasz desszertről szóló írás és a receptek eredetileg a Gasztrotippen jelentek meg.