Céklaburger

"...neked egy emberrel kell majd jól mutatnod, és az nem én leszek."

Nem én leszek. 

A három szó, szinte égette a szemem.

Erőst kényszert éreztem, hogy megkérdezzem, miért ennyire biztos benne. Hogy hogyan jelenthet ki valamit ennyire végtelenül kategorikusan.

Nem tettem. Nem szabad.

Ha megtenném, az olyan lenne, mintha pontosan azt szeretném. 

Mintha már elképzeltem volna az idilli kis életünket, és a fejemben gondosan felépített álomvárat éppen most rombolta volna le.

Nem lehet.

És különben is, nem számít. Tudom, hogy nem.
De miért idegesít akkor mégis annyira?

Mert már tényleg megvolt annak a bizonyos várnak az alapja?

Vagy egyszerűen csak amiatt, mert mi lányok nem tudunk pillanatokban gondolkodni, és szükségünk van hosszútávú fogódzkodókra? 

Ami nem az örökkévalóság. 

Bár úgy látom fiúszemmel nézve annak tűnik.

Eszembe jutott B. 

Hogy soha többé nem engedett magához közel, miután megkérdeztem, hogy mi is van pontosan közöttünk. 

Nem értettem.

Most sem értem.

De nem fogom még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni.

Ezek azok a pillanatok, amikor azt kívánom, bárcsak társaságibb ember lennék.
Hogy lenne egy csomó barátnőm, akit ilyen helyzetben felhívhatnék, és ők jól elmondanák a véleményüket.

És hogy fest ehhez képest a valóság?

Fantasztikus barátaim vannak, akikre mindig számíthatnék - mégsem teszem.
Mert nem vagyok olyan.


Azért igyekszem fejlődni. 
A vasárnapi brunchunkon például egy csomó hasonló témát érintettünk Orsival, örök közös kedvencünk, a fenntartható fejlődés kérdésének megvitatása mellett.
És hamburgereztünk. Isteni finom céklapogácsákat csinált a csodakonyhájában.

Hozzávalók 5 burgerhez:
1 kis fej hagyma
3 gerezd fokhagyma
1/2 csésze cékla reszelve
1/4 csésze mazsola
1/2 csésze dió
1 tk. pirospaprika
só, bors
1 csésze főtt barna rizs
1/4 csésze főtt lencse
1 picike tojás
olívaolaj
4 evőkanál feta sajt
4 evőkanál görög joghurt
1/2 citrom leve
kevés víz a higításhoz
egy csomag rukkola, 5 db magvas buci

A rizst és a lencsét főzzük meg előre egy kevés sós vízben.
Másnap kevés olajon süssük aranybarnára a vékonyra szeletelt hagymát, nagyjából 10 perc alatt. 
Adjuk hozzá az áttört fokhagymát, a pirospaprikát, a reszelt céklát, a mazsolát és a diót. Sózzuk, bnorsozzuk, majd hagyjuk párolódni újabb 10 percre. (A mazsola igen száraz volt , így nekem egy kevés vizet is kellett aláöntenem.)
Eközben a főtt rizst, a lencse felét és a tojást turmixoljuk össze, majd adjuk hozzá a maradék lencsét.
A céklás keveréket hagyjuk egy kicsit hűlni, majd pürésítsük, és keverjük össze a lencsés-rizses masszához.
Formázzunk belőle 7 cm átmérőjű, 1,5 cm magas pogácsákat, tegyük őket sütőpapíros tepsire, spricceljük meg a tetejüket egy kevés olívaolajjal, és 180 fokos sütőben körülbelül 30-40 percig süssük - míg egyaránt aranybarnára nem sült a tetejük és az aljuk.

A krémhez törjük össze a fetát villával, majd keverjük simára a joghurttal és citromlével.

Vágjuk félbe a bucikat, majd sütőben pirítsuk meg egy kicsit mindkét oldalukat. Kenjük meg a vágott felüket a fetás krémmel, tegyük rá a pogácsát, egy jó nagy adag rukkolát, aztán a maradék szószt higítsuk fel egy kis vízzel, és csorgassuk a zöld levelek tetejére.

A recept a Sprouted Kitchen blogról.

diós mazsolás müzliszelet

Bizonyos időközönként rámjön, hogy el kell hagynom a várost. Úgy nagyjából minden héten.
Besokallok.
A mindennap végigjárt útvonalaktól. A szinte már az égből is rámomló betontengertől. A sohasem változó tájtól.

Ki kell szabadulnom.

Úgyhogy hazamegyek. "Vidékre".

Abba a kisvárosba, ahol az egész életemet leéltem.
Ahol az utcák minden egyes macskakövét ismerem, mégsem tudom a pontos nevüket máig sem. Ahol ha el szeretném vinni a kutyámat sétálni, bármerre elindulhatok, előbb-utóbb valamilyen parkba vagy mezőre lyukadok ki. Ahol a belvárosban ugyanazok az üzletek működnek, amik gyerekkoromban is. Ahol olyan emberek köszönnek rám, akiket már évek óta nem láttam, mégis megismernek.

Igen, lehet mondani, hogy unalmas.
Hogy nincsenek újhullámos kávézók, street food-ot népszerűsítő dizájnos kifőzdék. Hogy nem lehet lépten nyomon paleo élelmiszereket árusító üzletekbe botlani. Hogy nincsenek (normális) szórakozóhelyek. A város lakosságát megmozgató fesztiválok.

De jó. 
Ennek ellenére, vagy éppen ezért, jó ott lenni.



Ilyenkor titokban meg is sajnálom a pestieket, hogy nekik nincs hova elmenniük.

Aztán azért is jó hazamenni, mert akkor biztos, hogy nem kell az iskolában lennem. Semmi bajom az egyetemmel, csak az általa megkövetelt időbeosztás nem igazán kompatibilis az én életmódommal. Sokszor van, hogy már reggel nyolctól egészen 4-5-ig ott kell lennem. Ha pedig ott vagyok, akkor ott is eszem. Ha pedig eszem, az sohasem egyszerű, legalábbis az én esetemben. ;)

Alapesetben sem erősségem az előretervezés, itt pedig az átlagnál is fokozottabban lenne rá szükségem... szóval még tanulom. Lassan megy, de muszáj, ha túl szeretném élni a következő évet. :) A túlélés szellemében kerültek előtérbe a jól szállítható, kis helyet foglaló, tápláló rágcsálnivalók. Müzliszelet fronton idáig ez a legsikeresebb próbálkozásom, de a jövőben szerintem még találkozhattok néhánnyal!


Hozzávalók nagyjából 16 szelethez:
1 csésze zabpehely
2 csésze puffasztott tönkölybúza
1/2 csésze durvára vágott dió
2 evőkanál lenmag
2 evőkanál szezámmag
1/3 csésze mazsola
nagy csipetnyi só
3 nagy evőkanál mogyoróvaj
3 nagy banán villával szétnyomkodva
7,5 dkg jó minőségű étcsokoládé
kb. 7-8 evőkanál tej
kókuszchips a díszítéshez

Első lépésként keverjük össze egy nagy tálban a száraz hozzávalókat a zabpehelytől a sóig.
Egy kisebb tálkában melegítsük fel (mikróban) a földimogyoróvajat, majd ha már folyós egyesével adjuk hozzá, és nyomkodjuk szét villával a puha banánokat.
Egy spatula segítségével forgassuk bele a banános keveréket a pelyhes tálba, hogy a massza jól bevonja mindenhol a szemeket.

Béleljünk ki sütőpapírral egy hosszúkás sütőtálat. Nyomkodjuk bele a tésztát (ehhez egy pohár segítségét is érdemes igénybe venni), hogy minél tömörebb legyen, majd hagyjuk állni néhány óráig, vagy akár egy egész éjszakán át is a hűtőben.

Másnap, vagy amikor sütni szeretnénk, melegítsük elő a sütőt 165 fokra. (Ha a hűtőből vettük elő, akkor hideg sütőben kezdjük a sütést.) Fedjük le a tepsi tetejét alufóliával, mert a hosszú sütési idő miatt könnyen meg tud égni, és süssük nagyjából 40-50 percig. 
Hagyjuk kihűlni.

Olvasszuk fel a csokoládét, keverjük hozzá a tejet, majd egyenletesen borítsuk be vele a müzli tetejét.  Opcionálisan szórjuk meg pirított kókuszchipssel, és tegyük hideg helyre, hogy a máz megszilárduljon, majd szeleteljük fel, és fogyasztásig tároljuk hűtőben. (Javaslom, hogy semmiképpen sem lezárt tetejű dobozban, mert a keletkező vízpára rácsapódik a csokira.)

matchás granola mazsolával és dióval

Szerencse.
Erről beszéltek egyik nap a rádióban.
Hogy nem elég tehetségesnek lenni, erőnket megfeszítve küzdeni.
Az élethez szerencse kell.
Kezdve azzal, hogy hova születünk, milyen géneket öröklünk, egészen odáig, hogy a vágyaink egyeznek-e a tehetségünk és képességeink adta korlátokkal. Hogy ott vagyunk-e abban a bizonyos pillanatban. Hogy észrevesszük-e a kínálkozó lehetőséget.

Alex mosolyogva csóválta a fejét, amikor a boldogságról beszélgettünk. Hogy mi, európaiak, itt élünk a világ közepén, biztonságban, mindenünk megvan, mégsem vagyunk elégedettek az életünkkel. Indiát emlegette. Az otthonát, Mexikót. Ahol bármennyire is szűkölködnek, mindig van egy tál ételük az érkezők számára.

Igaza van.
Ezek azok a pillanatok, amikor még jobban tudatosul bennem, hogy nincs elvesztegetnivaló időm. Hogy mindenem megvan hozzá, hogy egy értékes életet élhessek.

Csak élnem kell.

Ismét egy granolarecept, amihez ezúttal japán zöldteaport - matchát használtam. Ez nem ízbéli, hanem főként színbeli változást okoz, és bár a fénykép nem adja annyira jól át, egy szép, zöld színű müzlit kaptam végeredményként. De természetesen használhatunk többet is a megadott mennyiségnél, ebben az esetben még mélyebb színt tudunk elérni. Érdemes kísérletezni! :)


Hozzávalók 1 üveghez:
1 cs zabpehely
1 cs puffasztott rizs
1/3 cs dió
1/3 cs mazsola
1/3 cs kókuszchips
3 ek olívaolaj
2 evőkanál méz
2-3 evőkanál tej
1 evőkanál lenmaghús
1 jó nagy evőkanál zöldteapor (matcha)
1 tojásfehérje
2 csipetnyi só
1 nagy tk vaníliapor


Keverjük össze a zabpelyhet, puffasztott rizst és a diót.
Egy kis tálkába kanalazzuk bele az olajat, mézet, tejet, matchaport és lenmaghúst, majd hagyjuk állni 5 percre.
Forgassuk össze a zöld masszát a száraz hozzávalókkal, sózzuk, illetve adjuk hozzá a vaníliaport és a tojástfehérjét is. Keverjük jól össze, hogy a fehérje mindenhol jól bevonja a szemeket, majd simítsuk sütőpapíros tepsire, és 175 fokra előmelegített sütőben süssük addig, míg aranybarna nem lesz. Közben mindenképpen forgassuk át, különben megég.


Az ötlet a swoonful of sugar blogról.

Ingredients for 1 big jar:
1 c rolled oats
1 c single puffed rice
1/3 c walnuts
1/3 c raisins
1/3 c coconut chips

3 tbsp olive oil

2 tbsp honey

2-3 tbsp milk

1 tbsp grounded linseed

2 big tbsp (or 1 and half) matcha powder

1 eggwhite

2 pinch of salt

1 big tsp vanilla powder

Mix the rolled oats, the single puffed rice and the walnuts
Is a small bowl stir together the oil, honey, milk and matcha, then let it for 5 minutes.

Combine the green liquid with the dry ingredients, then add the vanilla powder and the egg whites.

Stir well and make sure the egg whites cover all the small pieces.

Preheat the oven to 175 C.

Pour the mixture into a baking paper covered tray, than bake until goes golden. (Greeny, sorry.) While baking it don’t forget to stir 3 or 4 times.

Répás-narancsos Bircher müzli

Nagyjából azóta próbálok munkát találni, mióta hazajöttem Hollandiából. 

Sőt. Már onnan is próbáltam. 

 De nem aggódtam.

Fel sem merült bennem, hogy ez probléma lehet. Hogy majd pont én nem találok, akinek előzőleg is hogy összejött. 

Na igen. Előzőleg.

Az első hónap eltelte után kezdett derengeni, hogy mekkora tévedésben vagyok a magyar munkaerőpiac és a saját pozícióm megítélésével kapcsolatban. Hogy mennyire nem az előző alkalom volt az általános szituáció.

Hanem ez. 

Az elküldött önéletrajzok és válaszra sem méltatott jelentkezések tömkelege. Az irreális elvárások és szégyenletesen alacsony fizetések.

Gyalázat.

De nem adtam fel.

Volt egy olyan kényszerképzetem, hogy nekem mindenáron dolgoznom kell. Valamit.

 Bármit.

Azt akartam, hogy ugyanúgy el kelljen indulnom otthonról valahova reggelente, mint a társadalom többi tagjának.

Már takarítói munkákat is nézegettem. Minden olyant, amiről úgy éreztem, hogy  meg van az esélye, hogy nem hagynám ott az első nap után, és ígéretesebb fizetéssel kecsegtetett. 

Pedig ez nem a pénzről szólt.

Illetve azt is mondhatjuk, hogy a pénzen kívül nagyjából mindenről. De ennek ellenére van bennem egy bizonyos lélektani határ, ami alatt egyszerűen nem vagyok hajlandó csinálni semmit sem. Mert annál már nagyjából már azzal is többet érek, ha otthon ülök a fenekemen.

Apa volt az, aki minden alkalommal amikor beszámoltam neki a legújabb próbálkozásaimról, csak rázta a fejét. Hogy tartsam már magam többre. 

Akkor csak ráztam a fejem, és azt gondoltam, hogy bárcsak.

Hogy bárcsak gondolkodhatnék így. Hogy bárcsak tudnék így gondolkodni.

Az agyamban azonban csak egyetlen dolog zakatolt: az, hogy csinálnom kell valami értelmeset. 

Valami hasznosat. 

Valamit, ami keretet ad a napjaimnak. 

Valamit, amivel el tudom foglalni magam.

Muszáj.

Mert képtelen vagyok elfoglalni magam. 

Nevetségesen hangzik, de nem tudom kitölteni a szabadidőmet. Képtelen vagyok. Arra van szükségem, hogy mások megmondják mit csináljak. Hogy megtöltsék tartalommal.

Próbálkoztam tovább.

Közben a hetek egyre csak teltek, én pedig arra eszméltem rá, hogy tulajdonképpen nem is érzem magam olyan rosszul a semmittevésben. Hogy az, amitől annyira féltem, talán mégsem olyan ijesztő. 

Hogy mégis tudok rendelkezni a saját időmmel.

Itt tartok most.

Nem adtam fel, néha még most is elküldök egy-egy jelentkezést, de kizárólag azokra a hirdetésekre, amiket szívesen csinálnék.

De már nem menekülök.

Eldöntöttem, hogy szembenézek magammal. Lehet, hogy ez a néhány hónap üresjárat azért kell, hogy megtaláljam az egyensúlyt. Hogy megteremtsem az életem.

A végére pedig megosztanám veletek a néhány kedvenc, és sajnos igen tipikus hirdetésszöveget. Volt ugyanis egy rövid időszak, amikor feltett szándékom volt, hogy magántitkárnőként fogok elhelyezkedni (ne kérdezzétek miért), akkor akadtam rá ezekre a gyöngyszemekre. 

És ez csak a jéghegy csúcsa. Van még több, és lejjebb is. De úgy tűnik ilyen ez a popszakma.

"Menedzser asszisztens állás betöltésére keresek jól kommunikáló, önállóan dolgozni képes, kifejezetten csinos és minden lehetőségre nyitott hölgyet.
Feladata a menedzser munkájának hatékony segítése, adatok feldolgozása, ügyfelek fogadása."

"Fiatal egyedülálló csinos hölgyet keresek asszisztensi és titkárnöi munkakörbe.
Feladatok: Telefonhívások fogadása, vállalati levelek rendszerezése, időpont egyeztetés, kíséret üzleti utakra és konferenciákra.
Elvárások: felhasználói szintű számítógépes ismeret, jó megjelenés, odaadó hozzáállas.
8-órás bejelentett teljes állású munka.
Fizetése meghaladhatja a 350000 Ft-ot.
A jelentkezéshez küldje el önéletrajzát valamint több egész alakos és egy arcképet."

"Nagyon dekorativ, szép arcú, fiatal, vékony alkatú kísérő-asszisztenst keresek személykiséretre, titkárnői és ügyintézői feladatok ellátására. Az ajánlat lehet főállás vagy másodállás is akár! Kiemelt bérezést és egyéb juttatásokat, bejelentést, garantálok. Jelentkezni itt lehet egész alakos, arcképes fotóval vagy üzenet váltás után mailban!"

"Pénzügyi tanácsadó cég ügyvezető igazgatója mellé keresünk, fiatal attraktív megjelenésű,bevállalós hölgyet. A munkavégzés során számítunk a jelentkező teljes diszkréciójára. Igazgató Úr üzleti megbeszéléseihez havi kb 4 alkalommal keresünk munkaerőt, aki Mindenben a segítségére van. Egész alakos fényképes önéletrajzot kérünk. Fizetés megbeszélés szerint."

  - A recept a híres, állítólag nemcsak hiperegészséges, de egyben a legoptimálisabb reggelinek is kikiáltott Bircher müzli egy változata, almaalap helyett répával. Ha nagyon sok időnk lenne, akár elkészíthetjük hozzá a fenti receptben szereplő diós banánkrémet is. - 


Hozzávalók 2 személynek:
70 g zabpehely
3 evőkanál lenmaghús
csipetnyi só
45 g mazsola
1 zsenge répa finomra reszelve
2 narancs kifacsart leve (és a maradék húsa)
1/2 csésze joghurt
1 teáskanál vaníliapor

Keverjük össze a zabpelyhet, lenmaghúst, sót, mazsolát és a reszelt répát.
Facsarjuk ki egy narancs levét, majd adjuk a száraz keverékhez a joghurttal együtt.
Ízesítsük a vaníliaporral, majd tegyük egy nagy befőttesüvegbe, és hagyjuk állni legalább egy éjszakán keresztül. 

Fogyasztás előtt kanalazzuk egy részét egy tálkába, majd tegyünk rá banánkarikákat, eperdarabokat (vagy málnát, áfonyát, bármit csak bogyós legyen ;) és szórjuk meg pirított mogyoróval.


A recept a Tucker oldalról.

Ingredients for 2:
70 g rolled oats
3 tbsp ground linseed
pinch of salt
45 g raisins
finely shredded young carrot 
juice of 2 big orange
1/2 c yoghurt
1 tsp vanilla powder

Mix the rolled oats, linseed, salt, raisin and shredded carrot.
Squeeze a big orange then add the juice and the yoghurt to the dry mixture.
At the end season with the vanilla and transfer into a big jar. Let it stir during the night.
Serve it with banana circles, strawberry pieces (or with any type of berry) and toasted peanuts.

62 / 365

Az idei tél slágere egyértelműen a müzli volt. És a mogyoróvaj. De a dolgok jelenlegi állását tekintve, a tavaszé is ez lesz. Sebaj. Ugyan szinte alig készítek el többször egyfélét, ez a narancsos-kókuszos már sokadjára ismétlődik, nagyon eltalált egy darab.

Így készül: Előző este keverjünk össze 4 evőkanál zabpelyhet, 4 evőkanál joghurtot, kis maréknyi mazsolát, egy kis narancs felkockázott húsát, 3 csipetnyi fahéjat és tegyük hűtőbe. Másnap reggel kanalazzuk át egy kistálba, szórjunk rá bőkezűen pirított kókuszchipset, kakaóbabot, kesudiót.

Magvas mazsolás granola

Veszekedtünk.

úgy, mint még soha. 

úgy, ahogyan sohasem hittem volna, hogy valaha is fogunk.

Döbbenetes volt nézni hogyan szakadnak fel évek sérelmei Zs-ből. Rámzúdította. Az összes velem kapcsolatos fájdalom, keserűség és sértettség felszínre került. Furcsa érzés volt. Tulajdonképpen tisztában vagyunk azzal, hogy miket okozunk másoknak? Hogy milyen nyomokat hagyunk a tetteinkkel? Ráadásul úgy, hogy mindezt észre sem vesszük?!

Előjöttek régi történetek. Kimondott és eltitkolt érzések, megélt pillanatok.

Nem tudtam. Éreztem, hogy igyekszik óvni, hogy nem terhel feleslegesen, de hogy benne ez ekkora feszültséget okoz, arról fogalmam sem volt.

Hímestojás. 

Még ezt a szót sem használta rám senki.

Pedig találó.

Mert rám tényleg nagyon sokan vigyáznak. Kimondva, kimondatlanul egy burokban élek, ahová csak a saját magam által generált, illetve a közvetlenül engem érintő problémák juthatnak be. A többi mind kívül marad. 

Azt gondolják nem bírnám el?

Hogy a magam által termelt mennyiség is bőven elegendő?

Nem tudom.

De a burok, az él. Fenntartjuk. Ők is, és én is. Mert szükségem van rá. A steril világomra, ahová el tudok menekülni a világ problémái elől. Ami a másik oldalról mellesleg a saját mindennapjaimon keresztül nyomorba dönt.

Megbeszéltük.

Nem megoldottuk, de tisztáztuk. A félreértéseket, a szavak valódi jelentését, üzeneteket.

Ezenkívül számomra most nyert értelmet az anya szájából annyiszor elhangzott mondat is, miszerint egy anyát a gyerekén keresztül lehet a legjobban bántani. Anyát a gyerekén, szerelmest a szerelmén.

A tehetetlenség Zs szemében, amit nem tudok átérezni. 

Nem tudom megérteni, mert sohasem voltam szerelmes.

Nem állítom, hogy nem lennék rá képes, de jelenleg nem vagyok azon az érzelmi szinten. A pszichológus hölgy, akihez szoktam járni beszélgetni, érdeklődött a nyaram felől. Miközben nagyvonalakban vázoltam a helyzetet, a társas kapcsolatokról szóló résznél finoman közbeszólt, hogy és a másféle kapcsolatok?

Széttártam a kezem. Valóban, fiúkból nem sok volt a nyáron. Illetve volt, csak nem olyan fiúkból.

Pedig nem zárkózom el. Sőt, szerintem még életemben nem voltam olyan nyitott, mint most. Bármire. A legőrültebb ötletre, a legfurcsább emberre. Nem mondok nemet. Nem, mert sohasem lehet tudni. Ennyit meg kell, hogy tegyek magamért. Legalább ennyit. Hogy ne gondolkozhassak azon, mi lett volna ha. Minden amivel találkozunk: a lehetőségek, emberek, amiket elénk sodor az élet: utak. Új irányok. Alakítanak minket, csak hagyni kell.

"Capa tulajdonképpen nem csinált semmi különöset. 

Most azért tartjuk olyan nagyszerűnek, mert a képein egy olyan világ tárul a szemünk elé, ami a ma  emberének elképzelhetetlen. Pedig nem volt több, egy egyszerű embernél, aki éles képeket tudott csinálni arról, amiben élt. "

Tényleg. 

Csak lefényképezte amiben élt. 

A háborút. A meghurcoltatásokat. Az életét. Több millió ember mindennapjait. 

Ezek előtt állunk mi most szájtátva. 

Úgy kezeljük, mint egy ismeretlen, távoli dolgot, pedig nem az. Ki se kell tennünk a lakásból a lábunkat, a média házhozszállítja nekünk. A hírekből ömlenek a borzalmasnál borzalmasabb képek, és amikor azt hisszük már nem lehet rosszabb, mindig bebizonyosodik: lehet. 

Nem jó úton haladunk.

A rossz érzéseimet a Wordpress kiállítás csak megerősítette. A rengeteg halott, robbantások, a feleségét bosszúból savval leöntő férj, szeméthegyek, nyomorgó emberek. Minden egyes paravánnal nehezebb lett a lelkem. A földbe döngöltek azok a fotók.

Az egyik pillanatban úgy éreztem megfulladok a sok szörnyűségtől, a nyugodtabb pillanatokban viszont elfogott az érzés, hogy lehetne izgalmasabb is. Ütősebb.

Ütősebb.

Valahol iszonyúan szánalmas, hogy azt érzem ütősnek, amiben máshol emberek halnak meg. Életek törnek ketté. Milliók éheznek. Háborúk pusztítanak, családok vesztik el az otthonaikat. Egymást.

Mindeközben az én legnagyobb problémám az, hogy hol dolgozzam le a bevitt kalóriákat. Ultramenő saját képernyős futópadon kocogok, Jamie kotyvasztását bámulom a TV Paprikán, és azon jár az agyam, hogy mit készítsek a hétvégéről megmaradt gorgonzolából. Lekászálódva az elliptikus trénerről a gyomrom is jelezni kezd: magamban kiegyezek egy répával. Hiszen mégiscsak kilenc lesz mire hazaérek. Nem jön be: a zöldség után beköszön egy nagy szelet eperlekváros ementális kenyér is, pótolva az (gépek szerint) elégetett párszáz kalóriát. 

Volt értelme elmenni.

Valószínűleg nem ez a gondolatmenetem fogja megkapni a legkönnyebben emészthető írás díjat, de kijött. Ezekről a dolgokról is beszélni kell. Nem mindig, és csak mértékkel, de nem dughatjuk homokba a fejünket.
Tudom, hogy nincs ráhatásom.
Hogy nem tudom megmenteni a világot.
Olyan ez, mint a vegetarianizmus. Hit.
Hit abban, hogy jó, amit csinálsz. Hit abban, hogy egyszer talán látszata is lesz. És nem számít, hogyha azt a pillanatot te már nem láthatod.

Levezetésként pedig fogadjátok ezt a receptet. 
Semmi extra, csak egy egyszerű granola. Finom, ropogós, és természetesen sokkal egészségesebb, mint a kész, bolti változat. De ne feledjétek: a magokat, csokit és aszalványokat kispórolni nem ér!

Magvas mazsolás granola

1 csésze zabpehely
1 púpos csésze puffasztott tönkölybúza
1/4 csésze lenmag és napraforgómag
1/4 csésze törökmogyoró
1/4 csésze mazsola
1 nagy evőkanál csokicsepp
2 púpos evőkanál mogyoróvaj
3 evőkanál olaj
csipetnyi só
1-2 evőkanál méz
1/8 csésze tej
narancshéjpor ízlés szerint

Melegítsük elő a sütőt 175 fokra.
Vegyítsük össze a száraz hozzávalókat a csokicsepp kivételével.
A mogyoróvajat melegítsük meg a tejjel, majd a mézzel, olajjal, sóval és fűszerekkel keverjük simára.
Öntsük a száraz anyagokhoz, és forgassuk össze, hogy minden szemet bevonjon a massza.
Terítsük sütőpapíros tepsire, majd süssük nagyjából 20 percig, közben többször átforgatva, hogy egyenletesre süljön, ne égjen meg.

Útkeresés jelzőtáblák nélkül {reggeli mazsolás buci}

Nyilván létezik elementálisabb felfedezés is, de az én életemben páratlannak hatott amikor rádöbbentem, hogy eljött az a pont azt életemben, hogy fogalmam sincsen mit szeretnék csinálni.
19 évesen, vagy 19 év után, mindegyik helytálló.

Egyszerűen elvesztettem a fonalat.
Nem mondom, volt már példa elbizonytalanodásra, de az inkább a lehetőségek közötti választás nehézségéről szólt. Ez most sajnos nem.
Elcsépeltnek hangozhat, de jelenleg így van: az élet előttem áll és én nem látok tőle semmit. Minden amit eddig akartam, amiben eddig hittem, szertefoszlott.
Már nem akarom. Már nem hiszem.

Nyers csokitorta

Nem látunk bele a másik életébe.
Nem tudjuk hogyan él, milyen gondokkal küzd, mi teszi boldoggá.
Nem ismerjük min ment keresztül.

Tulajdonképpen milyen alapon ítélünk el bárkit?



Beszélünk munkáról, burokban felnövésről, betegségekről.
Életutakról.

Miért valóságosabb az egyik, mint a másik?

Félreértés ne essék, nem vágyom megváltani a világot. 

Csak kicsit jobbá tenni. 

Élhetőbbé.

Étkezés terén még mindig küzdök.
Sőt. Talán most küzdök igazán.
Ez a fajta életmód a napi sokszori elosztás követeli meg, én pedig ezidáig erősen a hármas szám felé orientálódtam.
Változtatás.
A tízórait nem tudom beiktatni (fél 9 és dél között egyszerűen nem leszek újra éhes), de egy uzsonna tényleg nem rossz ötlet. Valami egyszerűt, édeset, amolyan ebéd utáni desszertpótlót.
Ez a kis nyerskonyhai csoda éppen megfelel egy bögre gabonakávéval, bár tudom, a banán és mazsola nem éppen a legalacsonyabb GI-jű gyümölcsök. Kis adagban azért belefér.

Hát még ha mások is segítenek. Nálunk meglepően egyöntetű sikert aratott a hagyományos étrendű családtagok körében. Vannak még csodák.

Hozzávalók 7 adaghoz:

10 dkg dió

4,5 dkg mazsola

csipetnyi Himalája só

21 dkg avokádóhús (2 db normál avokádó)

6 nagy teáskanál kakaópor

1 nagyobb banán (13 dkg tiszta gyümölcs)

2 evőkanál nyírfacukor

csipetnyi Himalája só

1 teáskanál vaníliapor

A tésztához áztassuk be a mazsolát és a diót egy éjszakára.

Másnap öntsük le róla a vizet, és egy aprítóval dolgozzuk finomra. Béleljük ki sütőpapírral egy 18 cm-es tortaforma alját, az oldalát pedig kenjük ki pálmazsírral. Nyomkodjuk bele a masszát, majd tegyük mélyhűtőbe 25 percre.

Ezalatt készítsük el a krémet. Kanalazzuk ki az avokádóhúst, és tegyük a mixerbe a banánnal, kakaóporral, nyírfacukorral, sóval és vaníliával együtt. Pürésítsük teljesen krémesre, majd oszlassuk el a fagyott alap tetején. Tegyük mélyhűtőbe ismét, ahol nagyjából 45 perc alatt "fogyaszthatóra" fagy. 

Vigyázzunk, hogy ebben az állapotában vágható jól, hűtőhidegen inkább krémes. De mindenhogyan isteni.
  
1 szelet 12,5 g CH 


Forrás: Zizi kalandjai

Raw chocolate cake

Ingredients for 7:
10 dkg walnut

4,5 dkg raisins

csipetnyi Himalaya salt

21 dkg peeled avocado (2 pieces avocado)

6 big tsp cocoa powder

1 bigger banana (13 dkg)

2 tbsp xilit

pinch of HImalaya salt

1 tsp vanilla powder

For the "dough" soak the raisins and the walnut for 1 night.

The next day put the soaked seeds into a blender, and works for 1 minute. You have to get nearly a smooth consistence.

Lay baking paper bottom of the mold. Spread the sides with coconut fat and press into the "dough" uniformly.

Put it into a freezer for 25 minutes.

Meanwhile make the cream.
Put the meat of the avocado, the banana, the xilit, the salt and the vanilla into a blender, and mix it until creamy. Spread the cream on the top of the frozen walnut mix. Replace again for 45 mins. 
Serve immediately.
If you eat from the refrigator it will be much unmanagable creamy!

Fahéjas - kekszes mazsolás smoothie

Van egy olyan óránk, hogy Hivatás és személyiség. Lényegében önismereti csoportnak hívnám, mert pont ugyanolyanokat csinálunk, mint anno a kórházban. Először kissé szkeptikusan (=negatívan) álltam a dologhoz, de a 3. után megszerettem. Tényleg hasznos, mert megismerjük egymást, és kicsit beláthatunk az álarccal felvértezett arcok mögé. (Főleg nekem, aki hajlamos előítéleteket vonni.)
A mai másfél órában kis kártyák közül kellett húznunk, és válaszolni a rajta lévő kérdésekre. A témák igen széles körben mozogtak,az egészen intimtől a milyen "zenét hallgatsz"-ig. 2 kártya nagyon elgondolkoztatott.
Az egyik az volt, hogy hova mennél, ha a pénz nem számítana. A lány aki húzta, megemlítette, hogy kipróbálná milyen repülni, valamilyen sokcsillagos szállodát, tengerparti kényeztetést, és itt jön a lényeg: mondjuk Horvátországban. Vagy Olaszországban. Mert volt ott, és nagyon tetszett neki.
Csend. Mosolyogtunk. Utólag egy fiú megjegyezte, hogy milyen szerény volt. Igen, szerény, talán ez a legjobb szó. Hiszen ha valakinek azt mondják nem számít az összeg, az átlag minimum a világ túlsó végét mondja. Én is. Afrikát. Nagyon-nagyon szeretnék oda eljutni. Megnézni, megkóstolni, átélni. (A rajongásom Corinne Hoffmann: Die weiße Massai című regénye hozta meg. Valami fantasztikus az a könyv. Talán ez az egyetlen, amit még a mai napig képes vagyok újraolvasni. Illetve egyáltalán leülni, és olvasni.)
És sokakkal ellentétben én nem a "relaxnyaralások" híve vagyok: szeretek felfedezni, tapasztalni, szóval legalább a szállodára nem kéne sokat költeni.

A másik emlékezetes kártya a "Mit tennél, ha hirtelen milliomos lenne belőled?". Sajnos ezt sem én kaptam, pedig a felolvasás után elkezdtek a beözönleni a fejembe az ötletek. Csupa hagyományos dolog. Először körbenézni a családi körben, hogy ki hogyan áll, aztán segíteni valamilyen hajléktalanalapítványnak, kutyamenhelynek, majd mielőtt befekteném, azért egy afrikai úttal azért meglepném magam. Hiszen mégis.
Ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, valami hasonló választ vártam. Ehhez képest ezt hallottuk: "Hát, az biztos, hogy soha többet nem dolgoznék. Elköltöznék valahova, és csak azt csinálnám, amihez kedvem van. Mondjuk edzenék."
Hoppá. Itt azt hiszem a csoportot vezető is megakadt egy kicsit, mert visszakérdezett, hogy egész álló nap? A csajszi vigyorogva megvonta a vállát, hogy persze, napi 3-4 órát is simán eltölt a konditeremben. (Itt már nagyon erősen elhatároztam, hogy többet nem fogom őt választani párnak tesin, mert a legutóbbi alkalom után is egy hétig fájt a csuklóm, olyan nehéz súlyzókat választott. Jó, hozzá kell tenni, hogy én is lekvár voltam, mert nem szóltam, gondolván: egyszer kibírom. Na igen, csak amit ő simán felemelt válmagasságig, azt én alig bírtam 40 fokban megtartani. Igaz, olyan vállai is vannak kishíján, mint a combom.)
Szóval hű. Ez a verzió sohasem jutott volna eszembe. Ne dolgozzak? Nekem annyira kell az előre meghatározott beosztás, mint egy falat kenyér. Idézőjelesen. Nélküle el vagyok veszve. Képtelen vagyok elfoglalni magam.
Meg... kell az egómnak, hogy hasznosnak érezzem magam.

Mindezek után a délutáni szociológiaórán az egyik csoporttársam epilepsziás rohamot kapott. Iszonyú volt. Gyűlöltem az érzést, hogy nem tudok segíteni. De legfőképpen azt, hogy nem mertem. Lefagytam. Csak álltam, mint egy hülye, és nem jutott más az eszembe, mint hogy mi lesz ha meghal? Nem halhat meg. Egyszerűen...nem.

Sétáltam hazafelé, és minden olyan üresnek tűnt. Értéktelennek. A rohanó emberek, az autók, a fényes kirakatok. Hova? Minek...? Hiszen annyira nem számít.
Vettem egy csokor petrezselymet. Kinyitottam a pénztárcám, és kivettem belőle egy százast. Megforgattam, jó hűvös volt a tapintása. Hirtelen nem tudtam sírjak-e, vagy nevessek.
Kiábrándultam.
Azt mindig is tudtam, hogy semmi sem tart örökké, de... ez túl sok. Pont a napokban gondolkoztam el, hogy milyen lenne, ha tudnánk mennyi van hátra. Hogy mindenkinek ketyeg a kis órája, és nem lehet tudni hogy már az utolsó órából számol vissza, vagy még előtte áll 30 év. Nem is lehetne így élni.
És az epilepsziával? Valahányszor kimondom a szót, befurakszik az agyamba a délutáni kép, ahogyan Z. fennakadt szemekkel, kékülő arccal nyújtózkodásba fagyott kezekkel rángatózik. Iszonyú. Még szerencse, hogy ő ekkor nincs jelen.

Felnéztem az égre.
Valaki azt mondta jó lenne repülni.

De mi értelme is van az egésznek?

A foglalkozáson volt egy olyan kérdés is, hogy mik azok a dolgok amiért hálásak lehetünk.
Fordítsuk meg.


Mi az, amiért nem lehetünk hálásak?

A tél normális velejárója, hogy egyre jobban kiéleződöm a valóságra? Meg hogy állandóan édeset kívánok? És hogy mindenbe curryt teszek?
Azért nem kell aggódni, ebben a kis folyékony energiabombában nincsen. Csak fahéj. Mert azt is imádom.
Tehát egyetek ilyent.
Reggelire.
Mert ezzel tényleg elvan az ember délig. (Sokszorosan tesztelve, mert nem akartam hinni az eredménynek.)

 
Hozzávalók 1 személynek:

6 db korpás keksz (2 dkg)

2 dl tej (növényivel még krémesebb lesz)

fél mokkáskanálnyi mézeskalácsfűszer/fahéj

1 banán

(nagyon) szűk evőkanálnyi mazsola

A kekszeket apróra törjük, majd egy turmixba helyezzük a fűszerrel, mazsolával és banándarabokkal együtt. Felforralunk 2 dl tejet, ráöntjük, és simára dolgozzuk. Azon nyomban pohárba töltjük, és fogyasztjuk.

Ha állni hagyjuk, a banán színváltozása miatt az "ital" is kicsit barnulni fog, illetve összeesik, mert kiszállnak belőle a turmixolással bevitt légbuborékok.



Forrás: Love veggies and yoga

Mazsolás - diós - aszaltbarackos vegán biscotti

Azt hiszem kimondható, hogy ez a mostani csütörtök nem kedvezett egyikünknek sem.

Na jó, talán nekem (találtam egy szuuuper helyet, ahol jó alaposan bevásároltam ilyen-olyan kiegészítőkből), bár pont sikerült egy biciklis "ütközést" is összehozni (illletve csak azáltal nem lett csattanás a dologból, hogy félrerántottam a kormányt, így viszont beestem egy lámpaoszlop mellé). Nem vagyok az a sebnyalogatós típus (amikor egyszer tényleg elütöttek, akkor is az volt a legnagyobb problémám, hogy vajon a használhatatlan biciklit tolva odaérek-e még időben angolra), de azért este elmeséltem apának és anyának is, hogy 1. milyen idióta módon közlekednek a magyarok, 2. mindig muszáj hordani a sisakot. És valóban így is van. Sosem tudhatod, hogy mi történik.
Szerencsére csak néhány lila folttal gazdagodtam, a biciklinek semmi baja (hál istennek én voltam alul), de a legpozitívabb, hogy a hátamon lévő porcelánnal megpakolt hátizsákban sem tört el semmi. Fogalmam sincsen ezt hogy tudtam összehozni, mivel be se voltak csomagolva (talán annyira szorosan egymásnak préselődtek? Kissé elszámítottam magam táskaügyileg, így a vizemtől pl. meg kellett válnom, mert már nem fért be), de minden ép és sértetlen.
Hullajtottam volna pár könnycseppet ha összetörnek.

Ez a csütörtök este panka módra.
Apu már kevésbé volt szerencsés. Néhány perccel azután, hogy beszéltünk (ő is éppen biciklivel volt), lecsukódott előtte egy sorompó, ő pedig úgy befékezett, hogy átesett fölötte. Volt rajta sisak, de azért sikerült eltörnie a kulcscsontját. Mindezt úgy tudtam meg, hogy másnap egészen véletlenül felhívtam délelőtt, és akkor mondta, hogy éppen műtétre vár. Először azt hittem viccel, de...sajnos nem.

Sajnálom, hogy nem az érettségik után történt a dolog (ha már egyszer megtörtént), mert ugyan feljöttem hozzá, de jó/érdemi társaságot (illetve segítséget) nem nagyon tudok nyújtani. Most csak egy dolog van dolognak kéne lennie: tanulás, tanulás és még több tanulás.
De már nincs sok. Legkésőbb huszadikán befejeztem.

És egy kis "slusszpoénként" szintén csütörtökön derült ki, hogy anya barátját nem engedik ki Líbiába. Nem írta alá a külügyminiszter. Úgyhogy szegény ő is nagyon maga alatt volt (meg szerintem van is). :( 
Fel a fejjel P.! Anya azt szokta mondani, hogy minden okkal történik.

Ez pedig végre, a már múltkor emlegetett vegán biscotti.
A zabpehelytől ugyan kicsit müzliszelet állagot kapott, de ha ezt liszttel helyettesítjük, teljesen "normális" kekszeket kapunk. Ezenkívül én az ízesítéssel is úgy vagyok, hogy annyi aszalványt tartalmaz, hogy szinte nem is cukrozom. Minek? Nekem elég édes. Hangsúly a nekemen, mert anya például konkrétan kifogásolta, hogy nem édes.
Hát ... igen. Mivel nem nagyon eszem túlédesített/sózott dolgokat, a természetes ízekre sokkal inkább fogékony vagyok. Illetve érzem őket. (Nem mondom, hogy rövid idő volt, de megérte. Csodálatos érzés mindent érezni. Úgy, ahogy az meg van teremtve.)


Hozzávalók 20 darab kekszhez:

15 dkg teljeskiőrlésű liszt

2 dkg tönkölykorpa

3 dkg aprószemű zabpehely

kb. 5 evőkanál nyírfacukor (édesszájúaknak ez is kevés lesz szerintem, de én mondjuk csak kettőt használtam)

1 evőkanál olaj (olívánál érdemesebb valami semlegesebb ízűt használni)

1,5 dl almapüré

5 dkg pirított dió

3 dkg mazsola

4 dkg aszalt barack

1 mokkáskanál gyömbérpor

1,5 teáskanál szódabikarbóna

Keverjük össze a száraz hozzávalókat: a lisztet, korpát, zabpelyhet, nyírfacukrot, szódabikarbónát, mazsolát. A barackokat vágjuk apró darabokra, a dióról dörzsöljük le a héját, majd törjük ösze. Ezeket is adjuk a keverékhez.

Az almapüré egyszerű nyers, majd leturmixolt almát jelent (én héjastul tettem a gépbe), de érdekes lehet kipróbálni párolt változattal is.

A száraz anyagokat vegyítsük össze az almapürével és az olajjal, dolgozzuk tésztává.

Melegítsük elő a sütőt 175 fokra. 

Készítsünk egy darab karvastagságú rudat, és tegyük sütőpapíros tepsire. Süssük 25 (esetleg 30) percig - de ez nem lesz olyan igazi száraz állagú - majd vegyük ki, emeljük át rácsra, és 10 perc alatt hagyjuk kihűlni. Ezután vágjuk 2,5 centis szeletekre (ezt annyira vékonyra nem lehet, mert szétesik), tegyük vissza a tepsibe, és még 10 percig pirítsuk a külsejét.

Rózsa(szín) világ :)

Nagyim holnap lesz 72 éves. (72. Úristen. Annyira nem látszik rajta, de mégis... van, hogy eszembe jut, mi lesz majd velünk. Nélküle... Egyenlőre elképzelni sem tudom. És nem is akarom.)
Mivel ajándékkitalálásban nem vagyok túl jó, szeretem a szülinapokat tortával köszönteni. Ahhoz mégiscsak jobban értek.
Ezt a helyzetet egyedül talán az érettségi írta/írja felül, mert nem voltam benne biztos, hogy lesz időm/kedvem csinálni valamit. Illetve nem, valamit készíteni mindig van időm. DE most nem valamit akartam, hanem olyant, amit ha meglát, büszke lesz rám. Mert nekem ez fontos. Ő az a személy, akinek mesélni szoktam arról, hogy miket csinálok, ő az aki felkutatja az ismerősei által javasolt "egy cukrászpalántának nélkülözhetetlen irodalmat", és nem utolsó sorban ő a "főszponzorom" is. (Az a heti 2 doboz tojás nem semmi, főleg, hogy alig eszünk. Leginkább sütni szoktam belőle, de mostanában nem volt túl sok időm, így  többször megesett, hogy egyszerre 70 tojás sorakozott az egyik polcon.)

Külsőben mindenképpen valami elegánsat álmodtam meg, mert 72 év, azért mégicsak 72 év. Nem egy sugarshopos tinidízájn. Csak azok a rózsák... Virággyártásban nem vagyok egy nagy spíler. Sajnos. Pedig látom, hogy mások milyen gyönyörű élethű dolgokat készítenek: nekem nem sikerül. (Ugyanígy vagyok a figurákkal is.)
DE tekintve, hogy a másik verzióhoz barna színt kellett volna kevernem (amiben szintén kegyetlen rossz vagyok), legyen a kisebbik rossz alapon a rózsákat választottam. Milyen helyesen.
Mert sokkal jobbra sikerültek, mint számítottam. (Meg amilyen az első volt.)
Közel sem tökéletes, de ezek szerint fejlődőképes vagyok. Csak gyakorolni kell :)  (Ha ezen múlik, hamarosan belefulladunk a marcipánrózsákba. :D )


A másik gyenge pontom az íz. Mármint konkrétumok nélkül kitalálni valamit. Annyira nehéz! Hál istennek nem az ötlethiány, sokkal inkább a tumultus miatt. Egy-egy ilyen alkalommal képzeletben 5-6 különböző komplett tortát összerakok. És akkor még a kis hibridekről nem is beszéltem.
Most anyához fordultam tanácsért (elvégre ő élt vele tizenx évig egy háztartásban), de nem volt túl nagy segítség. Nagyjából annyira, mint az Ázsia Bolt eladója, akit a bambuszpárolóról kérdezgettem.

Végül döntöttem. Diós lesz, naggyon diós. (Mert dióval is tele van a hűtőnk, annak ellenére, hogy rendszeresen pusztítom a zöldségkrémeimhez.)

És valóban. Diós lett. Naggggyon diós.
(Bár csak a krémet kóstoltam, az nagyon bejövős volt a cuki kis mazsoladarabkákkal, nem is maradt egy csepp sem a maradékból :P. Egyszerű, de zseniális. )


Hozzávalók egy 18 cm-es tortalaphoz:  (forrás: Híres emberek híres receptjei)

7 dkg vaj

3 nagy tojás

1 tk. vaníliakivonat

8 dkg cukor

7 dkg darált dió

7,5 dkg liszt

csipet só

A tojásokat szétválasztjuk, a fehérjéből habot verünk.

A sárgákat a puha vajjal, vaníliával és cukorral teljesen simára keverjük, majd felváltva beleforgatjuk a diós-lisztet és fehérjehabot.

Előmelegítjük a sütőt 175 fokra. Kivajazunk egy 18 cm-es tortaformát, majd belesimítjuk a masszát (a tetejét is igyekezzünk egyenletesre maszatolni), és megsütjük!

Diós-mazsolás krém (forrás: Mária Hajková-Édeskönyv)

5 dl zsíros tej

8 dkg cukor

4 dkg keményítő

8 dkg pirított!!!!!, durvára vágott dióbél

5 dkg mazsola

1 tojássárgája

17 dkg vaj

Fontos, hogy tényleg pirított legyen a diónk, egyrészt, mert így a barna héját is le tudjuk varázsolni, másrészt pedig eszméletlen aromát ad az amúgy nem túl karakteres krémnek.

3 dl tejet a cukorral, dióval és a mazsolákkal felteszünk melegedni.

A maradékban elkeverjük a keményítőt és a tojássárgát , majd mikor már elég forró a melegített tej, belekeverjük, és folyamatos keverés mellett besűrítjük.

Hagyjuk kihűlni.

A vajat keverjük simára a diós főzött krémmel, majd felhasználásig tegyük hűtőbe.

Összeállítás: A tésztánkat vágjuk 4 részre, töltsük meg a krémmel, de mindenképpen hagyjunk a bevonásra is egy keveset.
(Kívül unideccel burkoltam, az oldalán rózsaszín selyemszalag, a rózsákat pedig szintén unidecből formáztam.)