"Ha megkérdeznék, hogy boldog vagy-e, mit válaszolnál?
Hmm... azt hogy igen. De te is. Még a szemed is mosolyog."
A szám, ha lehet, még szélesebbre húzódott. A fogaim kivillantak.
Igen, boldog vagyok.
Bár a boldogság csak pillanatnyi állapot, akkor, abban a pillanatban annak éreztem magam. Általánosságban inkább a kiegyensúlyozott szót használnám.
Hogy mitől válok azzá, vagy éppen mi az ami kibillent: változó. Sokszor magam sem tudom megmagyarázni a hangulatváltozásaimat.
Most jó.
Már jó. Azt hiszem most kezdtem el élvezni.
Furcsa 2 hét van mögöttem. Aggódás, reményvesztettség, összeszorított fogak, elhatározás.
Amikor kiderült, hogy visszakerültem dietetikára, összeomlott a világ. Nem tudtam gondolkodni. Az lebegett a szemeim előtt, hogy hogyan tudnám helyrehozni. Született egy kérvény (még máig sem kaptam rá választ), de nem biztattak. Hiszen a jogvesztő hatály, az jogvesztő hatály.
2 nap.
2 este.
Egy teljes ébren töltött éjszaka. (Bár ez csak véletlenül sikerült így.)
Fetrengtem a bizonytalanságban.
Gőzerővel járt az agyam, nem túlzás azt állítani, hogy semmi másra nem tudtam gondolni. Hiszen a JÖVŐMRŐL van szó. Illetve annak a nemlétéről.
Számba vettem a lehetőségeket.
A bizottság havonta ülésezik. Ami azt jelenti, hogy legjobb esetben egy hónap múlva lehetek újra a megfelelő csoportban. A másik verzió... hogy elutasítanak. Mit fogok akkor csinálni?
Ránéztem az órarendre. Élelmiszertudomány, ételkészítési technológia, kolloidika.
Nem. Nem, nem és nem. Nem akarom. Már a tantárgyak nevétől is a rosszullét kerülget.
Ha nem vesznek át, nem kezdem el.
Ennyi.
Passziváltatok. Más is csinált már ilyent, nem olyan nagy dolog.
Már csak az a kérdés, hogy ebben az esetben mivel fogom magam elfoglalni. Hogy mit csinál az ember egy passzív félévben. A tétlenkedést alapesetben is rosszul viselem, ha meg ráadásul egyedül is vagyok vele, méginkább.
Munka. Ezt a nyár után lehet, hogy nem erőltetném annyira. Jó, meg igazán jellemfejlesztő, de most már inkább a jövőmért tennék. A valós céljaimért.
Nyelvtanulás. Ez is olyan tipikus. Beiratkozni egy néhány 100 órás kurzusra, fél évvel később pedig nyelvvizsgát tenni.
Rápörögtem a témára. Nem szeretek ilyen szinten egy dologra fókuszálni, de az előző napokhoz képest már a témaváltás is felüdülésnek hatott.
Megnyugodtam.
A tudat, hogy van B terv, hogy bármilyen válasz esetén tovább tudok lépni, helyreállította a lelki békém. Elkezdtem elfogadni a helyzetet. Terveket szőttem. Minél többet malmoztam a lehetőségekkel, egyre inkább kinyílt a világ. Megrészegített az álmodozás.
Olyan szinten vágyakoztam bármiféle bizonyosság után, hogy még a semmiből is hajlandó lettem volna előteremteni? Vagy egyszerűen csak ráébredtem, hogy már nincs mit veszítenem? Hogy a legjobb amit tehetek, hogy abbahagyom az árral szemben úszást? Hogy kézbe kéne venni az életem, és megragadni a kínálkozó lehetőségeket?
Így tettem.
Elhatároztam, hogy nem várok még egy hónapot. Nem tartom magam bizonytalanságban. Nem kezdek bele olyanba, amiről biztosan tudom, hogy nem szeretném. Inkább nekivágok.
Így történt, hogy szögre akasztottam a tanulmányaimat. Erre az évre.
Ez pedig fagyi.
Ismét.
Újra.
Még mindig.
Egyszerűen nem tudom megunni. Jó, bevallom, már eddig sem hidegen fogyasztottam, mindig hagytam, hogy egy kicsit erősen folyósra felengedjen, a mostani időjárás mellett azonban majdhogynem megmelegítettem. Hiszen valljuk be, nem túl kellemes dolog belülről kifagyasztani magunkat...
Kókuszos nutellás fagyi
ötlet a squirrellyminds blogról
1,5 csésze kókusztej
1/2 csésze házi nutella
Sok teendőnk nincsen: keverjük össze a tejet és a nutellát (olvadt csokifagyi állaga lesz), majd fagyigépben fagyasszuk ki. Pont.
Így állok most.
Várakozóan és reményekkel telve.
Részleteket - tekintve, hogy még semmi sem biztos - nem árulok el.
De ha már itt tartunk: ezt sem akartam. Nem most. Egy kicsivel később.
Legnagyobb meglepetésemre viszont több szaktársam is érdeklődött. Az előbbi mondatot egyáltalán nem irónikusnak szántam, tényleg csodálkoztam. Csodálkoztam, mert mindig úgy éreztem, hogy sohasem sikerült igazán közeli kapcsolatba kerülnünk. Elbeszélgettem én akárkivel, még jól is szórakoztam, de egyik kapcsolatot sem neveztem volna barátinak. Olyan igazán közeli barátinak. Ebben persze erősen benne van az én nem túl
könnyű szociális személysiégem. Vagy az, hogy túl nagyok az elvárásaim. Hogy túl sokat képzelek a barát szó mögé. Olyan dolgokat, amik adott esetben közel sem ezt a kategóriát súrolják.
A helyzet nyilván ettől sem változott.
Ennek ellenére nagyon-nagyon jól esett, hogy hiányoltak. Hogy feltűnt a hiányom. Köszönöm.
Így ha a kedvem nem is, az időjárás sajnos elromlott.
Jelenleg híre hamva sincs az indián nyaraknak, bár állítólag a jövő héten már melegebbek lesznek.
Most még nem jó. Amikor pár nappal ezelőtt egy reggel ránéztem a hőmérőre, és 10 fokot mutatott, majdnem hanyatt estem. Bár tény, előző este bemondta a rádió: helyenként fagyhat is.
Nappal jobb.
Tulajdonképpen önmagában annyira még nem is lenne hideg, de az erős szél sokat ront a helyzeten. Nem szeretem. Nem, mert elveszi az ősznek a szépségét: az egyre hűvösödő, de napos délutánokat, amikor már pulcsiban, de még lehet jókat sétálni, amikor már nem kell az UV sugárzástól félteni a bőrünk, amikor még nem ciki egy egy fagyival kiülni a parkba, elmenni piknikezni.
Jelenleg marad a napsütés élvezése csukott ablak mögül.
Időm van rá.