„Sohasem érdekelt, hogy mit eszem”- mondta a múltkor egy ismerősöm. Először megdöbbentem a kijelenésén és talán meg is botránkoztam egy picit, de aztán rájöttem, hogy engem sem foglalkoztat annyira régen, hogy mit is eszem. Ha teljesen őszinte vagyok, csak azóta érdekel ez a dolog komolyabban, amióta igyekszem tudatosítani az evéssel kapcsolatos dolgaimat.
Az, hogy főzök, az annyira természetes volt mindig is számomra, mint, hogy mosok, mosogatok, takarítok. Egy volt a főzés a háztartási köztelezettségek között. Nem emlékszem, hogy valaha tanultam volna főzni. Ahogy a többi házimunkát sem tanultam direkt. Csak éltük az életünket, aztán ragadt rám a „tudomány”. Azt érzékeltem, hogy anyám jobban főz, mint sokan mások, de aztán arra gondoltam, hogy mindenki így érez az anyja iránt. Az anyai dédnagyanyám főzött másoknak is, a városkában, ahol laktak be lehetett náluk fizetni ebédre, akár úgy, hogy elvitték, akár úgy hogy ott ették meg, többnyire a városka agglegényei és vénkisasszonyai éltek ezzel a lehetőséggel. De ezekre is csak azóta gondolok, amióta a főzés nagyobb szerepet tölt be az életemben.
Ám amióta elkezdett ez a dolog érdekelni nagyon sok örömem van benne. Az öröm már ott kezdődik, hogy elmegyek a csarnokba alapanyagokat válogatni. Szép lassan megismerek olyan dolgokat is, melyeket eddig észre sem vettem. Azóta figyelek arra sokkal jobban, hogy minek mikor van a szezonja, milyen fajták vannak az egyes alapanyagokból, mihez milyen fűszerek valók igazából, hogyan áll össze az ízek harmóniája és ehhez hasonló dolgokra.
Az is nagy nyereség, hogy rádöbbentem, hogy az ízek illatok világa mennyre gazdag, és hasonlóan sok örömet lehet találni benne, mint amennyit a hangok és a képek világágban. A túlsúlyos emberre sokszor jellemző, hogy szinte szégyenkezve eszik. Mintha valami tilosat, bűnöset követne el. Örülni az evesnek, az ízeknek? Mintha ezt szégyellni való dolog lenne, valami illetlenség, aminek a hibájába „dehogy esünk bele!” Mit gondolnak már rólunk!? Élvezni az evést, az ízeket?! No, ne!
De igen! És nagyon is érdekel, hogy mit eszem. És egyáltalán nem abból a szempontból, hogy hány kalória van benne. Ez századrangú kérdés. Az a fontos, hogy mennyire finom, mennyire valódi az az étel, mennyire a Föld termése és van-e benne laboratóriumi produktum. Az is érdekel, hogy hol termett, mennyit utazott, hol sütött rá a nap. Még az is eszembe szokott jutni, hogy kik dolgoztak vele, milyen szívvel néztek rá, és egy csomó ehhez hasonló dolog eszembe jut már az ételről. Reggelig sorolhatnám. A lényeg, hogy szeretek arra figyelni, hogy mit eszem, azért, mert erre figyelni jó és érdekes.
Ma például vette egy endíviát. Eddig még soha nem vettem. Volt rá eset, hogy kaptunk, és tudtam, hogy szeretem, de az másmilyen volt. Az is igaz, hogy vannak hiányosságaim az endívia - cikória témában, de ma már többet tudok erről, mint tegnap. Most egy salátát csináltam belőle.
Húsnélküli húsnapra
Kéksajtos endíviasaláta
Hozzávalók: 1 fej endívia közepe (25 dkg), 5 dkg kéksajt, 2 evőkanál olívaolaj, 2 kiskanál mustár, 1 kiskanál fehér balzsamecet, só, fél csokor kapor, 2,5 dió durvára vágva.
Elkészítése: Az olajból, mustárból, ecetből sóval salátaöntetet készítünk. Az endíát összevágjuk, s belekeverjük az öntetben, rámorzsoljuk a kéksajtot, apróra vágott kaporral ízesítjük, és megszórjuk a durvára vágott dióval.
A 71. lépésben arról volt szó, hogy mennyire jó dolog figyelni arra, hogy mit eszünk, magáért az evés öröméért, amit megelőz az ételkészítés, a főzés öröme.
Holnap folytatjuk.
