173. Gyümölcsnapra: Füge és szőlő

Az idén másodszor érik a füge a kis fügebokrunkon. De egyre több helyen látok gazdagon termő fügefákat. Érdekes dolog ez. Nyilván eddig is megvoltak ezek a növények, hiszen csak a miénk olyan fiatal, hogy először teremjen, csak eddig egyáltalán nem figyeltem a fügetermést. Nekem a füge az aszalt fügét jelentette. De mostanra az egyik kedvenc szórakozásom lett hajnalban harmatos fügét vadászni. A finom nagy szemű szőlővel is kiváló gyümölcssaláta is készíthető belőle.

Ne többet tegyél, hanem csináld másként

Van egy ismerősöm, aki annyit dolgozik, mint az „igavonó barom” (ahogy mondani szokták), és mégis kudarcot kudarcra halmoz a munkájában. Abba a helyzetbe kerültem, hogy segítenem kéne neki, hogy ezen a dolgon változtasson. Ez adta az apropóját, hogy elgondolkozzam azon, hogy nagyon sokszor vagyunk olyan helyzetben, hogy úgy érezzük, elmentünk már a teherbíró-képességünk, a türelmünk végső határáig, és mégsem tudunk olyan eredményt felmutatni a kitűzött célunkkal kapcsolatban, amit szeretnénk. Pedig nem is lehetetlen célokat tűzünk ki, hiszen hasonló dolgok másoknak sikerültek már nem egyszer. Ez végtelen elkeseredést szokott eredményezni, azt az érzést hozza, hogy talán el vagyunk átkozva, hogy megfeszülünk, megteszünk minden tőlünk telhetőt, és mégsem érjük el, amit szeretnénk. Aztán, ha másokat látunk, akiknek meg sikerül, akkor ez nemhogy erőt adna, hanem éppen ellenkezőleg, csak azt az érzést erősíti, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk. Ezért is kétélű fegyver sikertörténeteket olvasni a megoldandó problémánk kapcsán. Egy-egy sorstársunk, aki sikerrel járt, adhat reményt, de el is keseríthet. Ha úgy érezzük, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk, mégsem jártunk sikerrel, csak elkeserít, hogy mások képesek voltak erre. Pedig a titok nyitja nyilván nem a több, hanem a másként.

Ha egy úton nem érünk célba, nyilván nem az a megoldás, hogy ugyanazon az úton nagyobb tempóban megyünk. Ha egy út nem oda vezet, ahova indultunk, akkor nyilván az út nem jó. Nem arról van szó, hogy a kitűzött úti cél nem is létezik. Ha többen is jártak már egy városban, nyilván a város létezik akkor is, ha eddig még nem sikerült odatalálnunk.

Holnap folytatjuk.

252. Gyümölcsnapra szőlő

A szőlőről csak felsőfokban tudok beszélni. Nagyon szeretem. Ilyenkor igyekszem betelni vele. Persze, gyümölcssalátákba is nagyon finom, de ilyenkor azért szőlőnapot tartani is jó. 

Van ilyen

Szomorú vagyok. Nehéz dolog ez, és nem is nagyon lehet megúszni, hogy olykor utolérjen ez az érezés. A szomorúságot leginkább valami veszteség okozza. Ha nem is konkrét személyt vagy tárgyat kell nélkülöznünk, akkor a nyugalmunkból, az önbecsülésünkből, a biztonságunkból vesztünk valamit.

Ebben a helyzetben az arra hajlamos ember szinte öntudatlanul enni kezd, mert a veszteség okozta űr olyan égető, hogy azonnal jelentkezik valami pótlási késztetés.  „Ennem kell valamit”, ez az első ösztönös megmozdulásunk, hiszen talán már csecsemőkorunk óta ezt gyakoroljuk. Ha máshogy nem megy, a hiányt valami étellel igyekszünk pótolni. Ám ilyenkor ráadásként pár perc múlva a szomorúságunkat még az evés miatti lelkiismert-furdalás is tetőzi majd. 

Először is érdemes magunkba néznünk, hogy mi lehetne az, amivel a szomorúságunk okát valóban enyhíteni lehetne. Az első és legkézenfekvőbb dolog, hogy kérhetünk segítséget. Aki szokott imádkozni, annak van a legkönnyebb dolga, mert szomorúságra legjobb gyógyszer az ima. De ha nem Istentől kérünk segítséget szomorúság idején, akkor érdemes egy bennünket jó szívvel meghallgatni kész emberrel beszélni, de azért valahogy úgy tegyük ezt, hogy ne átragasszuk rá a szomorúságunkat..

Azt is megtehetjük, hogy igyekezünk másként viszonyulni a dolgokhoz.. Ha elengedjük az elvesztettet, akkor máris könnyebb. Ha megengedem a fájdalomnak, hogy fájjon, akkor már nem is fáj annyira. (Egyébként ez a fizikai és a lelki fájdalomra egyaránt igaz – tapasztalataim szerint. ) 

De az is tud segíteni, ha egyszerűen leülünk, és írjuk, ami eszünkbe jut. Mindenféle kötöttség nélkül. Nem számít ilyenkor sem a fogalmazás sem a helyesírás sem a külalak. Csak engedem, hogy jöjjenek a szavak, folyjanak ki az ujjaimból vagy a tollam hegyéből. Aztán, ha már ott vannak a papíron vagy a képernyőn, akkor már könnyebb egy kicsit eltávolodnom tőlük. Nézhetem kívülről. Ezt megengedhetem, mert nem lesz jobb senkinek, ha a fájdalmat őrizgetem. Elengedem, hogy a helyét be tudja tölteni valami hasznos megoldás vagy a helyzetben való megnyugvás. És így már sokkal könnyebb, és enni sem kellett hozzá.

Holnap folytatjuk.