A múltkor elhatároztam, hogy a húsos mellett kitalálok egyéb szőlőlevélbe csavart tölteléket is. Vettem hántolt hajdinát, és úgy döntöttem, ez lesz a kísérleti alany. Szerintem vállalható lett. Annál is inkább úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy ezt elkészítsem, mert kaptam vadsóskát is. Ezt hasonlóan késztettem el, mint a „szelíd” :) sóskát. Jól kiegészítették egymást a hajdinatőtikével. (Itt most 2 személyre adtam meg a mennyiségeket.)
Hajdinatőtike
Hozzávalók: 10 dkg hántolt hajdina, 3 +2 dl víz, 2 dkg vaj, 5 dkg hagyma, 2 gerezd fokhagyma, 1 evőkanál apróra vágott szurokfű, só, bors, 10 szőlőlevél, 2 evőkanál olaj.
Elkészítse: A hajdinát 3 dl vízben megfőzzük. 2 dl vizet felforralunk, és megmártjuk benne a szőlőleveleket. A vajon megpároljuk a hagymát és a fokhagymát, hozzáadjuk a megfőzött hajdinát, sózzuk borsozzuk, szurokfűvel (oregánó) ízesítjük. A hajdinát a levelekbe csomagolva 10 tőtikét készítünk, kiolajozunk egy méretében alkalmas tűzálló tálat, beletesszük a tőtikéket, a tetejüket is bekenjük olajjal, ráöntjük a szőlőlevél forrázóvizét, és kb. 20 percre betesszük a sütőbe. Sóskamártással tálaljuk.
Vadsóska-mártás
Hozzávalók: 0,5 kg sóskalevél, 5 dkg vaj, 0,5 kiskanál só, 1 kiskanál őrölt (mozsárban apróra tört) koriander mag, 2 evőkanál tejföl, 1 evőkanál méz (vagy ízlésünk szerint egy több is lehet).
Elkészítése: A sóskát megmossuk, a túl vastag szárrészeket lecsipkedjük, késsel összevágjuk. Egy nagyobb edényben felforrósítjuk a vajat, beletesszük a sóskát és addig kevergetjük, míg összeesik. (Ez a nagy térfogatú zöld a forró edényben nagyon összeesik pillanatok alatt.) Amikor már az egész mennyiség pépesség vált, levesszük a tűzről, hozzáadjuk a tejfölt, hagyjuk egy kicsit hűlni, majd botmixerrel finomra pépesítjük, sóval, mézzel, korianderrel ízesítjük. Tálaláskor teszünk még hozzá egy kevés tejfölt így a színét is érdesebbé téve.
Túl a józanészen
Annyiszor látom, annyiszor tapasztalom azt, hogy egy-egy kiélezett helyzetben nagyon jól tudjuk, hogy mi lenne a jó megoldás, és mégis homlokegyenest ellene megyünk. Körömszakadtáig ragaszkodunk a rossz megoldásainkhoz, akkor is, amikor tudván tudjuk, hogy rossz úton járunk. És mégis… Nem is az a kérdés, hogy meg tudjuk-e mondani, hogy baj van, és azt, hogy mit lehet tenni egy ilyen helyzetben, hanem az, hogy hogyan. Mi az, ami ilyenkor megakadályozza a helyes döntést? Mi feszít belülről? Mi kellene ahhoz, hogy másként legyen?
Úgy érzem, ezek a helyzetek olyanok, mint amikor egyszer nagyon régen, még kisgyermekkoromban elvesztettem az egyensúlyomat a Balatonban. Összevissza kapálóztam a vízben, és nem tudtam talapra állni, pedig nem volt olyan mély a víz, hogy ellepett volna. Akkor az húzott ki a bajból, hogy megfogtam a mellettem álló karját. Emlékszem az érzésre, hogy éppen csak megérintettem, és ez már elég volt ahhoz, hogy találjak egy stabil pontot, ami segített visszanyerni az egyensúlyomat.
Talán ezekben a helyzetekben, amikor tudjuk, érzékeljük, hogy kibillentünk, azt is tudjuk, hogy az lenne a megoldás, hogy álljunk meg függőlegesen, csak a hogyan nem megy, de egy apró gesztus elég lenne, hogy megoldódjon a helyzet. Elég lenne, hogy csupán egy pillanatra megfogjuk a mellettünk álló kezét. Ám ehhez szükséges, hogy merjük megfogni. Mert legtöbbször nem is az a baj, hogy nem lenne ott egy szalmaszál, ami elég lenne kapaszkodásra, sokkal inkább az a baj, hogy nincs hozzá bátorságunk, hogy kérjük, vagy akár csak elfogadjuk a segítséget.
Csak bátran!
Holnap folytatjuk.
