143. Tésztanapra csokihab (mousse au chocolat)

No, persze nem egész napra, hanem csak valami jó zöldséges tészta, valami finom saláta után. Mert azért a csokihab nem jóllakásra való. Egy bizonyos mennyiségnél több elfogyasztása nemcsak a kalóriák miatt mellőzendő, hanem a közérzetükre sincs jó hatással, ha a kelletétén többet eszünk belőle. Mert azért eteti magát, meg kell hagyni! Így semmiképpen sem a tésztanapi étrendünk alapja, csupán koronája lehet. De koronának aztán ragyogó. Az még hozzátartozik a képhez, hogy az itt közölt mennyiség bőven elegendő egy nagylétszámú társaságnak, mert csokihabot készíteni akkor a legjobb, ha a sok vendégtől sok babért learathat a készítője.

Van egy falu Provence-ban, ahol az egyik legnagyobb szakácsgurunak, Alain Ducasse-nak  is van étterme, és ahol élt egy-két magyar is. Erre a falucskára mondta Bereményi Géza, hogy "márpedig ilyen falu nem tud lenni, ez egy filmnek lehet a díszlete".

Szóval, volt ott egy másik nevezetes étterem is, La Table du Lutin néven, ahol olyan csokihabot készítettek, amiért 150 km-ről is eljöttek, még cukrászok is!... Pedig azon a környéken tíz méter egyenes út sincs. Én is jártam ott Pécsről, és én is ettem abból a csokihabból, aminek a receptjét most megosztom mindenkivel.

Csokihab azaz mousse au chocolat a la Table du Lutin

Hozzávalók: 40 dkg fekete csokoládé (legalább 60-70%-os és minél jobb minőségű), 20 dkg vaj, 25 dkg porcukor, 8-10 tojás (a tojások méretétől függően.)

Elkészítése: A tojást szétválasztjuk, a fehérjét félretesszük, a sárgáját a porcukorral addig keverjük, amíg tükörsima lesz. A lágy (nem felolvasztott!) vajat és hozzákeverjük a cukros tojássárgájához. A csokit összetörjük, megolvasztjuk. (Megtehetjük ezt egészen egyszerűen úgy is, hogy hozzáadunk 1-2 evőkanál vizet, s betesszük a mikróba, majd onnan kivéve teljesen simára keverjük). Az olvasztott csokoládét hozzákeverjük az eddigi masszánkhoz. (Gyorsan dolgozzunk, hogy ne hűljön ki a csokoládé.)

 A tojásfehérjét kemény habbá verjük egy csipet sóval. A keményre vert fehérjét ráöntjük a csokira. Majd egy keverőlapáttal „függőleges köröket leírva az alul lévő csokit a óvatos, lassú mozdulatokkal hozzákeverjük a tojásfehérjéhez. Az a cél, hogy úgy keverjük össze a két anyagot, hogy a tojáshabban lévő levegőbuborékok benne is maradjanak, mert ez adja majd meg a habunk megfelelő állagát. Ha türelmetlenül dolgozunk, és a szokásos oldalirányú kevergetést alkalmazzuk, akkor „kiverjük a levegőt” a habból. Amikor a két összetevő már teljesen egyneművé keveredett, akkor néhány órára a hűtőbe tesszük, a hűtőből kivéve azonnal adagoljuk és tálaljuk.

A világon a legjobb… 

Azon töprengek, hogy milyen motivációs szöveg is illik a csokihab után. Leginkább az önbecsülés jut az eszembe. Csokihabot készíteni is és enni is növeli az ember önértékelését. Arról nem is beszélve, hogy a mousse au chocolat- t csokihabank nevezni úgyszintén. Mert ugyebár előfordulhat, késztetést érzünk, hogy „a fal mellett közlekedve” legalább is csokimussznak nevezzük. Mert, ahogy én mondom, ahogy én gondolom, ami én vagyok, az egészen biztosan nem lehet elég jó. Mert hol jövök én már azokhoz, aki ott vannak, ahol a mousse au chocolat? Lehet, hogy inkább valamiféle álomemberek akarunk lenni? Azon görcsölünk, hogy hogyan is válhatnák azzá, akinek megálmodtuk magunkat ilyen-olyan minták alapján, ahelyett, hogy a lelkünkbe nézve meglátnánk az oda berajzolt igazi képet, melyből csak egyetlen egy van az egész világon. Nem, ezt nem merjük megnézni, mi lenne, ha nem is tetszene? Ehelyett inkább álomfoszlányból raktuk össze egy – leginkább az aktuális trendeknek megfelelő -  képet. És ott van ez a kép előttünk – elérhetetlen távolságban. 

Aztán belekeseredünk a megvalósítatlan, elérhetetlen álmainkba. Pedig itt van karnyújtásnyira az, amit senki más a világon nem tudna utánunk csinálni. Csak bátorság kellene hozzá. Ha azok mernénk lenni, akik vagyunk valójában, mindenki – velünk az élen – sokkal jobban járna. Hiszen más úgysem lehetünk, csak önmagunk. De ahelyett, hogy meg mernénk nézni, hogy mik is vagyunk valójában, így látatlanban valami másra ácsingózunk? Mert, hogy is lehetne az elég jó, ami vagyunk? Hát nem tudom… Mindenesetre, ha én csinálom, akkor az csokihab. És a világon a legfinomabb csokihab a la Bányai Gyöngyi :) .

Holnap folytatjuk.

122. Zöldségnapra: sarlat-i krumpli (pomme sarladaise) + Aki a kicsit nem becsüli…

A pomme sarladaise híres francia Dordogne megyei sültkrumpli, melyről egyszer majd még írok, talán akkor, amikor lesz vargánya már a piacon, mert ez az étel - ami klasszikusan a Saral-i kacsa confit körete -, így hús nélkül is ünnepi étellé tehető egy kis vargányával. Egyébként a hazájában szarvasgombával is készítik – persze kacsa vagy libacomb mellé (aranyárban). De most maradjunk a teljesen hétköznapi, gyorsan elkészíthető és igen finom változatnál.

Sarlat-i sültkrumpli

Hozzávalók: 0,5 kg krumpli, 2 csapott evőkanál libazsír, 1 fej vöröshagyma, 4 gerezd fokhagyma, 1 kiscsokor petrezselyemzöldje, só, bors.

Elkészítése: A krumplit meghámozzuk, szárazta töröljük, 3-4 mm vastag karikákra vágjuk. A hagymát megtisztítjuk, felaprítjuk. A libazsírt felforrósítjuk, és a krumplikarikákat beletesszük úgy, hogy ne legyenek összeragadva, a serpenyő rázogatásával, kevergetéssel úgy sütjük a krumplit, hogy egyenletesen piruljanak a darabok. Mikor már a szeletek mindkét oldalukon pirulni kezdenek, hozzáadjuk az apróra vágott vöröshagymát és a zúzott fokhagymát. Szép barnára sütjük, de figyelünk, hogy ne égjen meg. Mikor kész, sóval, borssal ízesítjük, megszórjuk apróra vágott petrezselyemzölddel. Valami kedvelt tavaszi salátával tálaljuk. 

Aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli

Felemás viszonyban vagyok a közmondásokkal. Nagyon sok bölcsességet tartalmaznak, de vannak közöttük kevésbé hasznosak. De ez a fenti igen hasznos megfigyelés szerintem is. Gyakran előfordul ugyanis, hogy nagyon jó elképzelések, célok azért futnak zátonyra, mert dupla vagy semmire játszunk. Ha nem kaphatunk meg mindent az adott területen, akkor fel is adjuk, akkor nem is kell belőle semmi. 

Hát, nem tudom, hogy ez mennyire bölcs megoldás. Ha nem tudok lefogyni harminc kilót, amennyit kellene, akkor nem érdekel az egész. Akkor még várok a csodára. Ha nem lehetek modell-alkat, akkor már nekem úgyis mindegy. Ha nem élhetek palotában, akkor belefekszem a sárba?

Eszembe jut az öreg halász telhetetlen feleségéről szóló mese, aki mindig újabb és újabb ajándékokat kért az aranyhaltól, majd visszajutott a nyomorúságos kunyhójába. Mert aki a kicsinek nem tud örülni, annak a világ minden kincse, a világ minden eredménye sem lenne elegendő. 

Ha úgy érezzük, hogy fölöttünk állandóan csak felhők tornyosulnak, akkor érdemes megvizsgálni, hogy milyen mértékben vagyunk képesek egyáltalán elégedettséget, örömet érezni valamikor is. Az apró örömök, az apró sikerek építik fel az életünk nagyobb örömeit, sikereit. Ha nem becsüljük a kisebb dolgokat, mi a biztosíték arra, hogy a nagyobb elégedettséggel töltene el? Lehet, hogy a többel is épp oly elégedetlenek lennénk… Aki hű a kicsiben, hű tud lenni a nagyban is. De aki a kicsivel nem tud mit kezdeni, az hogyan élné meg a többet? Kell mindig újabb és újabb feltétet teljesítenünk az örömhöz? Milyen fokban fejlett az a képességünk, hogy észrevegyük mindazt a jót és szépet, amivel rendelkezünk?

Talán valamikor az elején mondtam, hogy borús pillanatainkban igen hasznos, ha írunk egy listát mindarról a jóról és szépről, amivel rendelkezünk, ami körülvesz bennünket. 

Megvan még az a kockás füzet? Kerülnek bele most is bejegyzések? Mi lenne, ha megkeresnénk ezt a listánkat, vagy ha nincs meg, elkészítenénk most?

Holnap folytatjuk.