a világ időnként, az utóbbi időben valahogy mind gyakrabban, egy nagy nem. Ezt leginkább akkor és úgy veszem észre, amikor egy-egy hír hatására szinte megbénul bennem minden. Például. Ülök a nappaliban, már alkonyodik és látom, milyen szép aranyló fénybe borítja a szobát a lemenő nap. De nem érint meg. Nem tudom letenni a telefont, még több és még több hírt olvasok, próbálom megérteni az eseményeket s hogy minek milyen következménye lehet. Akarok, de nem tudok felállni a fotelből. Céltalanul peregnek a percek.
Az asztalon egy váza, benne két szál hóvirág. Én magam szedtem a kertben. Egyszerű, tiszta mikrovilágot hoznak létre maguk körül. Jelenlétük az első pici igen a nagy csüggedtségben. Oly módon érintik meg a szívemet, ahogy arra a szavak most nem képesek.
Ez arra késztet, hogy még több ilyen kis világot észrevegyek, megkeressek, megteremtsek. A méret nem számít. Egyetlen apró gondolat, mondat, gesztus, szín is elég. Egyetlen ima is, s ha nem jönnek a szavak, egyetlen sóhaj is.
Amikor a világ egy nagy nem, akkor megkeresem azt, ami mégis igen.
* "Hope" is the thing with feathers...(Emily Dickinson)
2 comments:
Oh, ezt most nagyon köszönöm! 🤍🤗 Valahogy én is így éreztem az utóbbi időben, és olyan nehezen tudtam rávenni magam az "igen"-re 🥺😞 ez a bejegyzés is segített most ebben, hogy még mindig érdemes a reményt választani 🙏🏼
Köszönöm a visszajelzést :)
Post a Comment