És azt muszáj

megemlítsem, miután annyit írtam a kis rendetlenkéimről, hogy két napja győőőőőnyörű rend van a gyerekszobában. Úgy kezdődött, hogy két nappal ezelőtt, amikor már lépni sem lehetett a szobában, leültem velük és kaptak egy jó adag fejmosást. Szerintem nagyon fontos, hogy időnként a gyerekek igenis hallgassák meg a mondanivalónkat, és most engem meghallgattak. Drámai hangon elmondtam, hogy ez így nem mehet, és hogy eddig és netovább. Meg hogy száz szónak is egy a vége. És hogy majd hálásak lesznek nekem. :) Az előbbi mondatot nagyon utáltam annak idején, és most tessék, én is ezt mondom. Szóval van napirend: MINDENKI megveti reggel az ágyát, MINDENKI összehajtogatja a pizsamáját, a szennyes ruháját MINDENKI kiviszi a fürdőbe. Ez a minimum. Ezenkívül kifüggesztettünk egy táblázatot az ajtóra, ahol mindennap be van nekik írva egy plusz feladat: kinek növényöntözés (legalább nem baj, ha én elfelejtem), kinek a bejárati ajtó előtti rész felseprése, és mindennap más a gyerekszoba rendjének felelőse. Szerintem ez még nem minősül gyermekdolgoztatásnak, és aminek örülök: nagy lelkesedéssel végzik a feladataikat. Igaz, hogy még csak két napja, de ha azt mondom, hogy eddig két órányira se volt rend náluk, akkor ez igenis nagy teljesítmény. Az elvégzett munkáért nincs külön jutalom, de úgy látom, meg vannak elégedve a dicsérettel és a táblázatra általam odarajzolt mosolygó fejecskékkel.

Érdekes dolog ez a

gyereknevelés, ami csak az érem egyik oldala, a másikat úgy hívják, hogy szülőnevelés. Ahogy adva van egy fiú, meg egy lány, mindketten önzők, akik aztán összeházasodnak, és jönnek sorban a drága kis gyermekek ugye. Nagy öröm, meg minden. És lassan rájövök, hogy nyoma sincs már annak az eredeti önző fiatalnak. Az évek során eltűnik. Ahogy eltűnik a finnyásság is, meg az ilyenek. Még emlékszem, ahogy régen mondtam a barátnőmnek, ha lesz is valaha gyerekem, én nem fogom szoptatni...még mit nem!...:) (Hát végülis csak majdnem három évet töltöttem az életemből szoptatással...:)
Én elég lágyszívű anya vagyok. Akármilyen rosszacskák is a gyerekek, mikor rámnéznek nagy bűnbánóan, hát én el vagyok olvadva. Ebből adódóan nehezen megy nekem a következetes nevelés. Pedig időnként szükség van büntetésre, mert nagyon szemtelenek tudnak lenni, és hát nyilvánvalóan nem kapnak verést, ezért valami fájóbbat kell kitalálni. Tegnap egy ilyen bolond nap volt. És időnként elegem van, hogy mindent húszszor kell elmondanom...És azt mondtam, ha így folytatják, nem lesz este felolvasás. Mert egy ideje minden este felovasok nekik, de nem mesét, hanem teljes könyveket. Tehát minden este várják a folytatást, és azt, hogy én megint rekedtre olvassam magam. És tegnap tényleg sikerült betartani a "fenyegetést", máskor általában meg tudnak fűzni, hogy tekintsek már el tőle...
Hát annyira kínlódtak, nem gondoltam volna, hogy ennyire számít nekik a kis esti programunk. Aztán mikor azt hittem, már rég alszanak, bementem egy kis betakargatásra...és hát Anna ott olvasott a kis zseblámpája fényénél, igen-igen, a paplan alatt...:) Azt hiszem, ez az az eset, amikor a történelem megismétli önmagát...