Az örökség.

Apai nagyapámat nem ismertem, mert már három évvel születésem előtt meghalt.
Aput szoktam kérdezgetni, mikor eljön hozzánk, mégis milyen ember volt.

Tata olyan ember volt, aki egész nap az asztalosműhelyében dolgozott, hogy kilenc gyermekének meglegyen a mindennapi kenyere. Guzsalyokat készített. Soha nem veszítette el a türelmét. Nem bánta a gyermekzsivajt. Bármennyi dolga volt, megköszörűlte a falusi asszonyok kését, majd ha kérdezték, mennyibe kerül, csak legyintett egyet.
Apu azt a hat évet, amit mellette tölthetett a műhelyben - legalábbis így mesélte nekem, mikor néhány éve is eljött segíteni felújítani a fürdőszobát - élete legboldogabb éveiként tartja számon. A többi is nagyon szép volt, mondja, de azok az évek mégis a legszebbek.
Mélységes hite volt. Szeretett olvasni. S mivel máskor nem is ért volna rá, evés közben olvasott.
A második világháborúban orosz hadifogságba került, négy év után tudott hazajönni. Két társa utólag mesélte, hogy ő volt az, aki tartotta bennük a lelket, bíztatta őket, bátorította, hogy ne adják fel, mert haza fognak jutni.
Ha beteg volt, nem panaszkodott. Így volt ez az utolsó betegségénél is, nem akarta, hogy szóljanak a messze lakó gyermekeinek, nem akarta, hogy megijedjenek, alapvetően optimista és reményteli ember lévén azt hitte, úgyis meg fog gyógyulni. Tata is ember volt, milyen kár, hogy néha ő is tévedett.

Úgy sajnálom, hogy nem ismertem. Sajnálom, hogy ő sem ismerhetett engem.
De örökségét - s itt nem csak arra gondolok, hogy én is ellenállhatatlan vágyat érzek az evés közbeni olvasásra - mégis őrzöm. Saját, mondatok csiszolgatásával foglalkozó műhelyemben róla írni igazi megtiszteltetés. Amúgy nem hiszem, hogy valaha is megfordult a fejében, vajon mit fog gondolni róla az utókor. Ő csak élt, tett-vett a műhelyében, s igaz emberként viselkedett akkor is, ha nem látta senki más, csak az a hallgatag kisfiú, aki később az én apukám lett.

üres papírlapok

reggelente a napok. aztán teleírjuk őket.
az én kézírásom - sem konkrét, sem átvitt értelemben véve - nem túl szép.
a sorok mindig kicsit hullámoznak. a betűim nem precízek, megmaradtak az évek folyamán amolyan gyerekesnek. s én egészen őszinte csodálattal figyelem, ahogy a kollégáim például vonalzót tesznek a papírra, úgy írnak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen.
s itt vannak még az üres sorok. ezek is részei a történetnek, ahogy a hiány az egésznek, s a csönd is  a zenének. a sorok közt is lehet olvasni néha szépet.

szeretem, ahogy a legzsúfoltabb napot is megszakítják rövid várakozások, kis ajándék idők, megannyi miniatür sabbath a hét kellős közepén. néha csak annyi, míg felfő a teavíz, míg kikanyarog a következő halom bérelszámolás a nyomtatóból, míg várok a gyerekekre, s esténként végül a pillanat, mikor utoljára hajtogatom össze a konyharuhát, majd megállok kicsit, nekidőlve a mosogatónak.
otthon teremtődik bárhol, hol adott néhány szabad perc, egy könyv, vagy papír és toll, s mindehhez a magammal hordott termosz forró tea.
újabban teástasakot, bolti számlát, csipp-csupp, papírkukából kihalászott gyűrött cetlit gyűjtök.
nekem nem szemét. szépnek látom őket, beleillenek a történetbe.
kósza gondolatokat, verset, imát firkálok rájuk, vagy rajzokat.
aztán összehajtom, s elrejtem őket a remény réseibe, valahogy úgy, mint mikor kis növényeket dugdostam - sziklakertet létrehozandó - az udvar végében rogyadozó kőfalba.

időnként úgy érzem, meghaladja minden erőmet, még ha csak a élethez szükséges legalapvetőbb feladatokat is próbálom meg tisztességgel ellátni.
máskor pedig, ha megállok s kicsit csendben vagyok, hallani vélem, ahogy a múlandóság falain hajszálrepedést üt itt-ott az örökkévalóság.

csak fekszem

itt, a szőnyeg egyetlen napsütötte részén, összegömbölyödve, mint egy nagy macska, kicsit mindig odébb húzódva, ahogy - míg estébe hajlik lassan a délután - körbevándorol a fény a szobán.
szeretnék jót, szépet, mosolyt és emléket halomba gyűjteni.
a napfényt szeretném, mint valami befőttet, üvegbe eltenni.
a túlórával, utazással, kapkodva elvégzett házimunkával zsúfolt napok mélypontjain csak úgy elővenném. csak úgy nézegetném.
a lehetetlenre vágyom megint.
küszködöm lélekszakadva az élettel, s még mindig nem bízom teljesen abban, hogy lesz fény, mosoly, kenyér, szépség, vers és erő holnap is.
olyan minden új nap, mint egy teljes élet, egy komplett utazás.
ahogy élem a napom, úgy élem az életem.
reggel elindulok, este megérkezem, s útközben valahol általában eldöntöm, ma is reményről fog szólni a történet, az én történetem.
nem vagyok - túlzottan - naiv.
nem hiszek már tündérmesékben.
de abban igen - s ez valami óriási megértésre, alázatra késztet minden iránt, mit nem értek - hogy én itt nem láthatok mindent, nem tudhatok mindent.
s hogy van egy másik nézőpont, meghökkentő perspektíva, mi szerint a boldogok pont azok, kiket én magamtól nem tartanék annak.
sőt. az is meglehet, én magam is az vagyok, anélkül, hogy különösképpen tudnék róla.
boldog, amikor kifosztottnak érzem magam, amikor fáj a szívem, amikor lemondok a bosszúról.
boldog, amikor sírok, s akkor is, mikor szomjazom azt, ami e földön lehetetlen.

talán marad mindig, minden a régiben.
talán nem változik meg úgysem, soha, semmi sem.
vagy talán mégis: én magam. ez az egyetlen, ami hatalmamban van. s míg ez lehetséges, addig itt még elég sok dolgom van.

tündöklő szép, átformált, bátor lélekkel szeretnék megérkezni egyszer oda, hol minden utazás legvégén látni majd a táblát, hogy végállomás.
 

a reményről

agyonütöttem. kerülöm, tagadom, felejtem.
kövekkel még jól be is temetem.
de mert élő volt, tiszta és kedves,
mint visszafojtott sírás, egyszer majd felenged.
mielőtt elmegyünk, egyszer még felragyog,
s valahol valaki halkan felzokog.

-----------

tetszik még a hangzása is. 
oly szép, mint a harmatcsepp.
s olyan tünékeny is.

------------

nem ismerek senki mást,
ki ily elszántan tudna remélni.
nem engeded el aláhulló kezem.
eljöttél a legvégső határig,
ahonnan már csak egyetlen lépés
a találkozás.
mióta itt vagy a borban, kenyérben,
azóta semmi sem jelentéktelen.
azóta senki sem teljesen
reménytelen.

tisztán

emlékszem, ahogy egyik reggel még koromsötét világba autóztunk bele a falu fényeit elhagyva, másnap pedig - ugyanabban az órában és ugyanott - valami halvány derengés fogadott szemben a keleti dombok mögött, pici vöröses árnyalat, inkább csak sejtelem, kósza remény, a tavasz legelső félénk gondolata így télvíz idején.
így ébresztem hajnalonként a szívem is míg teszek-veszek a konyhában, várva, hogy felfőjön a teavíz, elkészüljön a kávé, reménykedve a derengésben itt legbelül is, itt, ahol a dolgok általában és végső soron eldőlnek.
semmi sem biztosabb annál, mint hogy minden reggel felkel a Nap, és elárasztja lassan fénnyel az egész tájat.
csak mi, emberek büntetünk szavakkal és csenddel, csak mi haragszunk, állunk bosszút, fordulunk el könyörtelenül attól, aki hibázik, feltételezzük mindig a legrosszabbat, mi nézzük le és beszéljük ki egymást, mi vonjuk meg másoktól a szeretet éltető fényét, melegét.
mert az eső esik, és felüdít igazakat és hamisakat egyaránt.
a Nap pedig felragyog, gonoszakra is, jókra is.
s én csak azt tudom, hogy nem vagyok jó, és azt, hogy fény sugárzik rám, mégis, mégis, mégis, mégis...

utak

behavazódnak az utak. a világ a hó alatt puhán elterül. behavazódnak az utak lélektől lélekig is, itt legbelül. s míg havat lapátolok, sejtem, jó lenne valahogy inteni, köszönni, kezet fogni, mielőtt egészen befagyok. nincs új módszer, stratégia, trükk. új parancsolat nem adatott. el lehet indulni a régi úton, vagy továbbra is helyben toporgok. a talaj keménnyé, szép tájak kietlenné közben észrevétlen válnak, szívtelen szívekben a reménymagok lassan mind elhalnak.
lapátolom egész napon át a csodaszép, fehér, puha havat.
a szeretet járhatóvá tehet sok kicsi, elfeledett, behavazott utat.

(íródott ma este az 1János 2:7-11 csodálatosan szép, reményteljes szövege alapján)
 

mikor

a világért sem vallanám be, mennyire haragszom rád, mert nem találsz ugyanolyan csodálatosnak, mint én téged, mert szólsz, mikor hallgatni kellene és hallgatsz, mikor szólni kellene, mert nem találod ki titkos kis elvárásaim, mert képtelen vagy viszontszeretni, mert fáradt vagy és sosincs időd rám, s ezért azzal büntetlek, hogy hallgatok, vagy kifogástalanul szép, ámde szeretetlen mondatokkal bombázlak, hadd érezd csak rosszul magad, furdaljon csak nyugodtan a lelkiismeret, de úgy, hogy közben bebizonyíthatatlan legyen sértettségem s mesterkedéseim szánalmassága, melyeken átlátsz egyébként, természetesen, s legyek bár e mélységesen, fájdalmasan, gyönyörűen emberi történet bármelyik szereplője adott esetben, s legyél bárki az a másik, ha őszintén belegondolok, csak egy dolgot szeretnék. egyetlen apró dologra vágyom mindennél jobban. hogy tudd:
én igazából rózsaszirmokat jöttem szórni rád, nem pedig mérgezett nyilakat.

Mici

apró macskalelke rokon az enyémmel, kivéve, hogy ez utóbbi se nem apró, se nem macska. Csak szeret elidőzni ugyanúgy a közeledben, mint ahogy ő az enyémben, míg papírra öntöm lelkem odakint a kertben, a legutolsó cseppig. A két lépés távol- s közelséget én is megtartom, szabadságod, függetlenséged én sem zavarom. 
Ő abban reménykedik, hamarosan felbontunk egy halkonzervet, én abban, hogy szeretni fogod a személyt, akivé észrevétlenül bár, de attól válsz, hogy látlak, olvaslak és értelek. 
A különbségeket leszámítva tulajdonképpen teljesen egyformák vagyunk mi ketten, a Mici meg én.

női logika

...
írtam ma egy levelet,
kockás papír hátoldalára
mégpedig
odabent az irodában,
nem is tudom már,
mi volt az elején,
elrontott bérelszámolás, gondolom így utólag,
nos, újraírtam vagy hatszor,
ha még kétszer újraírom,
gondoltam magamban,
lehetne vers is belőle akár,
újraírtam hát még kétszer,
p e d i g
tudtam előre,
tudtam én azt nagyon jól,
hogy útban a parkolóhoz
apró darabokra tépve
fogom majd bedobni
a lépcsőlejárat után
máris jobbra található
sárga szemetesládába
úgyis
úgyis
úgyis
...

Mi a csoda?

Csoda az, - figyelembevéve feledékenységem, fáradékonyságom és túlterheltségem, valamint a klímaváltozást, a gazdasági élet bizonytalanságait, az autóbalesetek statisztikáját plusz a menekültváltságot - hogy azért még megvagyok.
Csoda, hogy ily okos, jó és világszép gyermekeim lettek. Nekem.
Csoda a könyv, a vers, a tanulás, s hogy elfér pár mondattani szerkezet a fejemben.
Csoda minden találkozás. Csak némelyik sokkal csodább, mint a többi.
Csoda, hogy van két lábam, s vannak mindenféle útak az erdőben. Lehet menni sétálni, biciklizni, futni. (Ha már nem szokott megnyílni kedvemért az ég, mikor szomorú vagyok. Vagy ha túl sok csokoládét ettem volna este 7 után.)
Csoda a változás, a megtérés és megbocsátás. A szépség és az ölelés. A két szép szemed.

Csoda, hogy ezzel együtt beleunok, belefásulok és keseredek, hogy mégis feladom vagy egyszerűen csak várok - piros, jó puha takaróba burkolódzva - a tapsra, a sült galambra, vagy valakire, aki megoldja, de az az igazság, hogy megvan az égvilágon mindenem. S ami mégsincs, attól vagyok a leggazdagabb. Valami egészen csodálatos módon kicsit a legeslegeslegboldogabb.

helymeghatározás

bal szemem belső sarka miniatür Holt-tenger
helye elalvás előtt az egyetlen cseppnek
mit engedélyezek kicsordulásra
titkos, sós pici terület reggel a fürdőszoba tükrében
a belső szemöldökhatártól kissé dél-nyugati irányban
közvetlenül a tekintet mellett, mely úgy néz vissza rám
ahogy volt alkalmam azt megszeretni ennyi év alatt:
kedvesen, bátran, gyönyörűszép barnán

szavak nélkül

mit is mondhatna, nem is veszed észre létezését, nem is jársz arra, amerre él, az erdő legeslegmélyén,
hol nincs más elvileg, csak nedves moha és árnyék
de van, virág is van, egészen apró, pár centis virág itt-ott az avarban
nem érdekli, ki látja, ki érti, ki csodálja, csak van
színesen, harmatosan, kedvesen
látványától újraéled a magányos vándor szívében
a remény

14245 napja vagyok a Földön,

s nem tudom, lettem-e napjaim utolsó megszámlálása óta okosabb, szebb, vagy ha már e kettő nem, kicsivel jobb legalább.
Akkor, egy eget-földet megrengető katasztrófa után éppen, ezt írtam:

Nekem amúgy napok óta érezhetően fáj a szívem, mikor országomat (is) ért tragédiára gondolok. Mi is szoktunk repülni, az én gyerekem is lesz cserediák, neki is van repülőjegye nyárára, hát hogyne félnék, hogyne fájna, hogyne éreznék együtt.
S mégis. Vagy pont emiatt. Ajándék minden mozdulat, gesztus, illat, fény, szín. Még a konyhából kiszűrődő veszekedés is az. Egyenként csodálok, egyenként köszönök meg mindent. Boldognak lenni a bátorság egyik legkézenfekvőbb formája, azt hiszem. (2015)

Egy év után ugyanitt, újabb eget-földet megrengető katasztrófa után, a gyerekem jövő hét után utazik, újra félek, fájok, érzek. Mennyi-mennyi déjà-vu...
S mégis. Vagy pont emiatt. Még mindig úgy érzem: ajándék minden, köszönök mindent.
Köszönöm, hogy nem csak terror van, nem csak sírás, de van végtelen szeretet is. És bátorság, hősiesség, erő, nevetés, szabadság, kedvesség, kultúra, versek, könyvek, baráti gesztusok itt-ott, munkakedv egy-egy esős hétfő reggelen.

A tegnap esti nagypénteki áhítaton azt a részt olvasta fel a lelkész, mikor Jézus - ki tudván-tudta, számára nem lesz azon az éjjelen se oltalom, se szabadulás - s a tanítványai zsoltárokat énekelve mentek ki az Olajfák hegyére. A zsidók hálaadó zsoltárokat énekelnek a húsvéti vacsora után, a 115.-118. zsoltárt, melyek egytől-egyig Isten kegyelméről, oltalmáról és szabadításáról szólnak.
Nekem ez elég.
S én ugyan nem tudom, mi vár még rám, de személyes válaszom arra, mi idebent és odakint történik ott van annak a hajdanvolt, maroknyi, fáradt csapatnak a hegyre tartó lépteiben valahol, miközben zsoltárhangok simulnak bele lassan az olajfák fölött a legutolsó éjszakába.

Szeretem ezt

a személyt, ki megpróbálja kihozni ebből a ködös, esős szerdából is, amit csak lehet. Lassan tovatűnik a tegnapi gyönyörű hó. Ám tűnjön.
Szeretem, hogy nem egyik hétvégétől a másikig él, s hogy jól érzi magát bárhol, bármikor.
Szeretem benne, hogy kiflit vesz ebédre útban hazafelé a gyermekeinek, de hazaérve nekiáll órákon át lasagnet sütni, többfélét.Nem siet, hogy túl legyen ezen is.
Szeretem, hogy van egy kis füzete, miben külön lapokat szentel a kérdéseknek, melyekre nem tudja még a választ.
Szeretem a béketűrését, a csendjét, a mosolyát. Hogy reggel megteríti az asztalt, és kedvesen ébreszt mindenkit, pedig neki is korán kell elindulnia.
Kivülről nézem, és lassan megszeretem.
Annyit bántotta magát éveken át azért is, miért pedig nem volt hibás. Annyiszor hitte magáról, hogy nem elég szép, nem elég jó.
Épp ideje volt megérkeznie erre a helyre, hol kicsit megpihenve elhiszi már: elég szép és elég jó.
Boldog szerdát, boldog márciust. Ez utóbbi a  kedvenc hónapom.

Válentájn.

Jó reggelt. Vigyázz magadra. Vezess óvatosan. Éhes vagy? Átmehetek hozzád? Hiányzol. Miért vagy szomorú? Elkísérhetlek? Szólj, ha segíthetek. Kérsz te is egy csésze teát? Ne haragudj. Hívj fel, mikor odaértél. Érezd jól magad. Légy boldog.
Mennyiféle út és mód és lehetőség kifejezni azt, mit alig-alig mondok ki hangosan, bárkinek is.
Azt, mivel pedig csordultig van a szívem,
szóval, hogy
szeretlek. 

Az élet több, mint

koránkelés és későnfekvés. (S annál is több, mit e kettő között végigzsonglőrködök.)
Több, mint egy helyben végigült hosszú óráim az irodában, több, mint reggelente az asztalomon talált hiba-listák. (Még mindig perfekcionista a főnököm, még mindig nem vagyok perfekt én.)
Több, mint spagettiből álló gyors ebédeink, több, mint este az asztalon maradt mosatlan-csendélet. (Meleg szendvicset, szalmakrumplit, spenótfőzeléket, fagyasztott pizzát valaki?)
Több, mint ama csodásan kinéző csokoládétorta, mit két hete nincs időm megsütni. (Csak annyit mondok: Martha Stewart.)
Több, mint szegény autóm minduntalan elromló alkatrészei. (Három hete a kipufogócső, két hete a visszapillantótükör (ütközött a szűk utakon egy másikkal), egy hete súrlódik a féktárcsa, vagymi.)
Több, mint eme fáradt, de nekem kedves arc, ki szembenéz velem reggelente a tükörben. (Szia, drága.)
Könyvekkel, fotókkal, tollal küzdök a napok egyformasága, velem együtt való nyomtalanul tovatűnése ellen. (Folyton túlzom: több könyvet veszek, mint amennyit el tudok olvasni, többet olvasok, mint amennyinek egyáltalán értelme van.)
Ha találkozom valakivel, ki velem egyidős, nem jön, hogy elhiggyem, pedig nyilván, ugyanilyennek látszódom kívülről én is. Úgy értem, ilyen...középkorúfélének. (Lát engem belülről is, ugye, ki szeret?)
Hogy mi az élet, hogy nem csupán mindez, igazából csak sejtem. És hiszem, és remélem, de tudni nem tudom, én sem. (Csak azt, hogy több az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál, és az otthon a benne levő rendnél, és a mondanivaló a benne levő betűknél, s jól-rosszul elvégzett tennivalóimnál sokkal, de sokkal több vagyok én. )

Le lehet

élni egy egész életet kényelmesen, egyetlen csésze gőzölgő tea mellett üldögélve a végtelenségig.
Egy idő után beáll a napirend. Nincsenek meglepetések, új dolgokat nem nagyon próbál már ki az, ki sokkal inkább negyven, mint harminc.
Nem is az, hogy ne történne ez-az. Nyilván történik.
Engem az érdekel mégis,
tudok-e változni itt, legbelül, hova nem lát be senki, de ahonnan indul minden.
Tudok-e reagálni kicsit másképp kilencezerháromszázhatodjára, mint azelőtt kilencezerháromszázötször mindig.
S nem is tudom, miért gondolom így,
- bár elismerem, nem túl nehéz szépre gondolni, mikor ilyen hideg, fehér és titokzatos idefent a dombon a tél -
de igen.
Tudok és akarok változni, tudok és akarok kicsit másképp, kicsit jobban, szebben, kalandosabban élni.
Egyáltalán, élni.
De úgy, mint aki tényleg él, s nem csak elvan, míg ki nem fogy csészéjéből a gőzölgő tea.

Hóhelyzet

van.
Valamelyik este - blue hour volt éppen - kimentem az udvar végébe, épp hogy csak megetetni a nyulakat, de aztán...
Lehet-e ellenállni a hidegnek, a hónak, a hajamat cibáló süvítő szélnek?
Lehet-e ellenállni a zordon szépségnek?
Nem lehet. Nekem egyenesen tilos.
Visszamentem hát a kapukulcsért, a kamerámért és elindultam a kedvenc helyemre az erdőben.
Ennyi.
S tán még csak annyit tennék hozzá:
rég voltam ennyire, de ennyire boldog.

Még akkor lementem

a tó partjára, épp csak magamra húzva a legvastagabb kötött pulóvert, mit a bőröndben találtam, mikor elkezdett derengeni odakint. Szerettem volna látni, érezni, átélni a Napnak a keltét. Nem számít, hogy majd' megfagytam, nem számít, hogy rajtam s a kacsákon kívül mindenki más aludt még a környéken.
Ennek a boldog órának az emléke beragyogja kicsit az azóta már rég beköszöntött mindennapokat. A koránkeléseket, a stresszt a munkahelyen, a tényt, hogy mire megfőzöm az ebédet, már be is sötétedik, s hogy az emberek, kikkel találkozom, egytől-egyig olyan rosszkedvűek valahogy.
Néha úgy érzem, akkor vagyok a legboldogabb, ha egyedül lehetek. Hogy minden erő, életöröm úgy száll el belőlem, mint pára a felkelő Nap fényében, ha rám zúdulnak mások elvárásai, követelései, panaszai, a mélységesebbnél mélységesebb szomorú történetek, mikkel nem nagyon tudok mihez kezdeni.
Az ember itt kevés a szeretetre.
S mégis. Csak ennek van értelme. Otthagyni a boldog helyeket, s elindulni oda, hova az elhívás szól. Minden bizonnyal, legalábbis ami engem illet, nem egy gyönyörű tó partjára, hol örökösen épp felragyog a felkelő Nap fénye a dombok mögül.
Kezembe akadt a(z egyik, mert legalább millió van) félbehagyott barna kötésű naplóm, mit életem egyik legsötétebb, leggyümölcstelenebb időszakában írtam. Nem is mondatokat írtam, csak szavakat, töredékeket, kesergéseket. Semmi értelmét nem láttam akkor, sem az életemnek, sem a naplómnak. Most újraolvasva már tudom:
kincs volt minden perc, kincs minden betű.

Inkább ne firtassuk,

mekkora erőfesztítés és harc oly helyet találni az utolsó utáni pillanatban,
(de még mielőtt rájönnénk, üres a hitelkártya s újfent beteg a nyúl s nem elérhető átmenetileg az állatorvos, szóval oly helyet, ahol legyen wlan, de ne kelljen túl nagy hegyet mászni, ne legyen túl közel, de se túl messze, tehát, oly helyet) 
ahol eltölthetünk két egész napot együtt, így, ilyen gyönyörűen, amilyenek külön-külön s együtt is vagyunk, ilyen hajszoltan, ilyen elkényeztetetten, ilyen kamaszodóan...
Hadd legyen még két napunk, mielőtt beállít a tél ide fel a hegyre, lapátolhatjuk aztán tavaszig a havat egész álló nap.

Van, amiért érdemes harcolni.
Feladva már sok hiábavaló harcot is van, amiért érdemes.
Az együttlétért. Néhány újabb szép emlékért. Néhány közös szelfiért a tó partján. Reggeli napfény csillanásáért a zsemlémre kent lekváron. Hogy, akármily apró időre, de kiderülhet, milyen vagyok igazából: vicces, okos, nevetős, cool s úgy süvít szerteszét álló hajszálaim közt a szél - miközben dicsőségesen száguldozom kölcsön-kerékpáron a gyerekek mögött - mintha húsz éves lennék, vagy annyi sem.

Aranyló homokszemek peregnek át kis edénykét formálni igyekvő ujjaink közt akaratlanul, megállíthatatlanul.
S még ha csak ennyink is lenne - de ennél sokkal-sokkal több és szebb - s ha mégis, akkor is, ez is, bizony, egyáltalán
n  e  m     l  e  n  n  e    k  e  v  é  s  .