Hova, hova. Hát mindenhova.
A ház elé, a ház mögé, az almafa alá, az orgonabokor köré, a hanga- s az összes többi kis cserje, miknek nevét sem tudom, szóval a cserjék közé összevissza, mindenféle koncepció nélkül. Párat a piros vízcsap közelébe, az ottmaradt száraz gallyakról a figyelmet elterelendő. Néhányat oda is, hol Mici mindig tönkreteszi a szép kis krókuszokat. Egyet a kerti törpe mellé. Kettőt-hármat a hátsó kertbe, pont oda, hova a labda szokott pattani, mikor kapura lövünk.
Legszívesebben így gondolok az életemre:
megyek-megyek, zsebeimben nárciszhagymák, miket ültetek-ültetgetek.
S mikor mindent elültettem, s mindent elfelejtettem, s elmúlik a tél, s megérkezik a szép tavasz, s kinyílnak a virágok, látni fogom:
nem éltem hiába.