Ősz Lappföldön.

Hajnalban értünk vissza az egy hetes finnországi utazásból, s megfogadva egyik kedvenc német íróm, Peter Kurzeck tanácsát, máris nekifogok blogbejegyzést írni. Kurzeck sok időt töltött a franciaországi Uzes-ben, ott írta a könyveit, élete utolsó éveiben Németországba már csak felolvasásokra járt. Ő mondta, hogy mikor megérkezett a francia lakásba, általában egy egész éjszakán át tartó utazás után hajnalban, még kabátban leült írni néhány sort, különben képes volt akár hat hétig is csak kicsomagolni, újból berendezkedni, s érdemben mégsem foglalkozni azzal, ami igazán fontos.

Körülbelül húsz évvel ezelőtt egy Finnország albumot kaptam ajándékba karácsonyra, mert már akkor az volt az álmom, eljutni egyszer ebbe az országba. Sokszor lapozgattam, nézegettem, majd mindig félretettem. Még nem volt itt az ideje. Bár sokat utazunk, az úticél mindig közös döntés eredménye s én nem akartam erősködni valami mellett, amire csak én vágytam. Végül most, a huszonötödik házassági évfordulónk alkalmából megkaptam ajándékba.

A lehető legszebben kezdhettem az őszt.

 

Vannak országok, melyek látványos kulturális, építészeti és természeti értékeikkel azonnal lenyűgözik a turistát. 

Finnország szerintem nem ilyen. 

S talán azért vonzódtam hozzá ennyire ismeretlenül is, mert én sem. 

Én sem vagyok ilyen. 

Ha táj lennék, én is a végtelen és egyhangú lappföldi táj lennék, ahol órákon át autózik az átutazó anélkül, hogy az erdő csöndjén, az ezer tó felszínén tükröződő felhők látványán túl valami igazán kiemelkedőt látna. De aztán egyszer csak előjön az erdőből egy rénszarvas, aztán még egy és még egy. S az út mentén balra egy piros kis épület bukkan elő, közel s távol az egyetlen kávézó, ahol a pult feletti részen szépen felaggatva kötött zoknikat kínálnak eladásra.

Finnország a rejtett szépségek országa. Olyan, mint az emberi lélek. Csak a szerető szemeknek, szíveknek nyílik meg. Nem kivándorlásra késztet, hanem, hogy még jobban szeressem azt, ami az enyém. Arra késztet, hogy hazaérkezve - mert minden utazás belső utazás is egyben - leporoljam, többek között, ezt az ütött-kopott blogot és újból belakjam. Arra késztet, hogy újból válasszam azt, amit már választottam.

Aggódásával ki tudná meghosszabbítani életét?

Hajnalban, mikor felébresztett a kutya, s kivittem az udvarra, hogy elvégezze a dolgát, felnéztem az égre. Halványkék alapon narancssárga felhők néztek vissza rám. Sokáig álltam ott, közben mélyeket lélegeztem, mintha most jönnék fel ki tudja mióta a mélyből, s először csodálkoznék rá a világra, mennyire szép. 

Mindig is volt, van és mindig is lesz miért aggódni.

Az aggodalmaskodás szinte észrevétlenül költözik be a hasizmokba, a mindennapokba, a gondolatokba, a homlok közepén mind inkább elmélyülő függőleges ráncba, mondhatni, életstílussá válik s egy komplett virtuális programot állít össze párhuzamosan a reális élettel, ahol ebben a pillanatban egy álmos, pizsamás személy nézi a lélegzetelállítóan szép eget. S arra gondol: 

Heló, jó reggelt! Itt vagyok. Jelentkezem az életre. A valóban megtörténő életre, mely minden tökéletlenség, ügyetlenség és küszködés ellenére is sokkal igazabb és kedvesebb, mint az a másik, ami csak lehetne vagy lehetett volna, de soha nincs, hála legyen érte Istennek.

Elég.

Ma kezembe akadt egy 2017 januárjában lezárt befőttesüveg. Kis cetlik voltak benne, rajta apró történetek a családunk mindennapjaiból. Valószínűleg újévi fogadalom lehetett, hogy majd abba gyűjtjük a szép pillanatokat az év folyamán. A jelek szerint még februárig sem jutottunk el, a legutolsó cetlit valamikor január közepén dobtam be az üvegbe valószínűleg én. Rajtam kívül csak egyvalaki jegyezte fel azt, hogy "Sturm der Liebe", ez egy német televíziós műalkotás - szappanopera - címe, valószínűleg hat és fél évvel ezelőtt ez volt az, amit figyelemmel kísértünk a gyerekekkel. 

Ugyancsak ma azt terveztem, hogy a szemközti dombra megyek majd kávézni, mert onnan olyan szép a kilátás a falura. Néhány perc múlva viszont indulhattam is vissza, mert a pad körül, ahova leültem, nagy méhraj zümmögött, ráadásul a kutya is belehempergőzött valamibe, ami szerintem leginkább egy vadállat ürüléke lehetett. Nem baj, gondoltam, majd a völgyben iszom meg az immár hideg kávémat, a kis kápolna előtt a padon, miközben költői gondolatokat jegyzek fel a füzetembe. De néhány perc múlva Sven meglátott egy macskát, és olyan dühösen próbálta volna megkergetni, ha nem lett volna megkötve, hogy jobbnak láttam elindulni hazafelé. Végül így fogyasztottam el a most már tényleg hideg kávét, az úton gyalogolva, miközben magam után rángattam egy ugató, büdös kutyát.

Szeretek célokat kitűzni magam elé. 

Egészen nagy és egészen pici célokat. 

 

Mikor megszülettek a gyerekek, szerettem volna a lehető legjobb anya lenni. 

Ma reggel azt terveztem, hogy nagyon kedvessé, széppé teszem a kávézásomat. 

Talán egyik célom sem sikerült a legtökéletesebben.

 

De azt hiszem, nem csak a célok fontosak, hanem az a pillanat is, amikor hálásan ki tudjuk mondani: ez ami van, ami adatott, ahogy sikerült - ez nekem elég. Ezzel én most elégedett vagyok. 

 

A cetlik eszembe juttatják azt a régi hóborította januárt, amikor palacsintát sütöttünk és hóiglut építettünk és valaki mindig zongorázott a nappaliban. S rendszeresen néztük a tévében a Sturm der Liebe-t. Ez elég. Ha elmúltak azok az idők, akkor is. Mindent megkaptam, amire vágytam.

 

A kutyát hazaérve azonnal megfürdettem. Aztán még sokáig nevetgéltem magamban, mert ekkora hűhőt rendezni a semmiért tényleg nevetséges, s holnap inkább egyszerűen csak kiülök majd a balkonra. Igaz, ma sokkal nagyobb szükségem volt a nevetésre, mint a kávéra.

Hogy ne felejtsem el ezeket a gondolatokat, elővettem a betűpecséteket, s felírtam magamnak három nyelven azt, hogy "elég". 

Az "n" betűt nem találtam, kilencven fokos elfordítással a "z" betű helyettesítette. 

S ha a "z" betűt sem találtam volna, az is rendben lenne. 

Együtt tudok élni a hiányokkal. 

S nem kell tökéletes legyen az élet ahhoz, hogy szívből tudjak nevetni s hogy akármilyen tökéletlenül, de őszintén boldog legyek.

Ének az esőben.

Általában akkor veszem elő a néhány hete vásárolt festékeket, mikor olvasok valamit, ami megérint, vagy gondolkodom valamiről - tehát minden nap -, s néhány szóban összefoglalva szeretném megörökíteni, egyfajta kiegészítésként a naplóhoz. Végignézve a már nem is olyan kicsi gyűjteményen látom, főleg a kék és pink színeket használom. A papírok hátuljára feljegyzem a dátumot, s hogy milyen alkalomból készültek. Mindegyiknek megvan a saját titkos, csak általam ismert története, és sose hittem volna, hogy lesz még valami a világon, ami ilyen sok örömet ad, amibe, arra a néhány percre, míg elkészülnek, ennyire bele tudok feledkezni. 

Olyan, mintha új, meglepő színű virágokat ültettem volna a megszokott kis kedves kertbe. 

Ott van például a "nothing is wasted"* feliratú színes jegyzet, ami válaszként készült saját, elpazarolt időt, papírt, festéket, pénzt, lehetőségeket, éveket illető szűkmarkú, kétségbeesett gondolatokra. 

A tegnapi, "cultivate joy" **feliratú azért, mert az egyik legfontosabb, számomra legaktuálisabb feladatnak az öröm kézzelfogható gyakorlását tartom. 

Ma reggel előttem van egy egész hosszú lista, ahova nem csak a saját, de a mások, ismerősök, ismeretlenek gondjait is feljegyeztem. A barátnőm napok óta a haldokló édesanyja ágyánál áll, egy terhes ismerősömnek vitája van a munkaadójával, egy anya aggódik a gyermeke testi biztonságáért, egy barát munkát keres, egy másik kiadó lakást. Néha nincs időm, erőm más bajával foglalkozni, megígérem, persze, hogy gondolok rájuk, mondok egy imát, aztán elfelejtem. Ma mindegyiknél elidőzök egy kicsit. Ma ehhez keresek majd szavakat, színeket.

Tegnap dél óta megállás nélkül esik az eső. Késő délután volt már, fáztam és semmihez sem volt kedvem. Végül levettem a felső polcról az őszre eltett gyapjúkardigánt, s a nagy, skótmintás sálba burkolózva kiültem a balkonra egy csésze teával. Hallgattam az esőcseppek hangját, ahogy földet érnek az aszfalton, a háztetőkön, a csatornákban. A dombok felett pára lebegett a messzeségben és nagy fehér felhők a sötétszürke égbolton. Vártam, hiába, hogy legalább arra a félórára elálljon az eső, míg megsétáltathatom a kutyát. Aztán mindannyian előkerestük az esőkabátokat - mi, kétlábúak, a gumicsizmát is -, s elindultunk az esőben. A leghosszabb útvonalat választottuk, útba ejtettük az erdei tavat, a réteket, ahol a tehéncsordák legelnek, elmentünk sárga virágmezők mellett, s hála a szélnek meglehetősen el is áztunk, esőköpeny ide vagy oda, a mind hevesebben alázuhogó esőben.

Az öröm, legalábbis az én koromban, így negyven és ötven között valahol félúton, általában nem esik magától az ölembe. Vigyáznom kell rá. Tenni érte. A tegnapi séta után arra gondoltam: olyan személy szeretnék lenni, aki énekel az esőben. A vihar ellen nem sokat tehetek, az esőt nem állíthatom meg kényem-kedvem szerint. De mindig eldönthetem, hogy mégis kimehetek, és bejárhatom az egész környéket, és közben énekelhetek.

* semmi sem vész kárba

** gyakorold az örömet

Apró feladatok, nagy szeretettel

elvégezve - nem ismerek ennél praktikusabb, járhatóbb utat, ami továbbvezet, ha elakadok. Egy-egy várva-várt látogatás után, ha elutaznak a vendégek. Egy-egy vizsga vagy bármilyen esemény után, ami igénybe vette az erőt, a figyelmet, s általában akkor is valami ürességet hagy maga után, ha sikeres és felemelő volt.

Apró feladatok, nagy szeretettel elvégezve - nem ismerek ennél járhatóbb utat, mikor összeszorul a szívem s szinte megbénulok az aggódástól, féltéstől.

Apró feladatok, nagy szeretettel elvégezve - erről beszélt tegnap este - Teréz anyát idézve - az az ugandai pap is, aki annyira szeret énekelni s nyaranként helyettesíteni jár a környékbeli templomokba, s akivel már évek óta tervezi a kórusunk, hogy egy jótékonysági koncert által segítünk pénzt gyűjteni a szülőfaluja iskolájának.

Mikor ma délben itt álltam a konyhában - a vendégek elutaztak, a koncert nagyon jól sikerült -, elővettem, ahogy szoktam, mikor nem találom a helyem, a tálat, lisztet, cukrot, olajat. Előkerestem néhány jól bejáratott receptet, s elkészítettem őket. Ajándék lesz. Saját magamnak is ajándék minden apró, de annál nagyobb szeretettel elvégzett feladat. Nem maradok meg az ürességben. Nem engedem, hogy megbénítson az aggodalom. Egy bajor kisfalu templomában énekszó csendül fel, a konyhámban frissen sült pizza és sütemény illata terjeng. S én, akármilyen apró lépéssel is, de továbblépek az utamon.

Új napló.

Az utóbbi egy év plusz körülbelül kilenc hónapban a hetedik. A régebbiek elpakolva. Ezeket még itt tartom, karnyújtásnyira. Mert néha visszakeresek valamit. Hiszen nagyjából ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozom újra és újra. Sok gondolatnak még nem értem a végére, hat apró betűkkel teleírt füzet után sem. Nem hiszem, hogy ez idő alatt akár egyetlen napot is kihagytam volna. Úgy írom őket, hogy - a bloggal és a könyvekkel ellentétben -, nem szeretném, hogy megmaradjanak, hogy bárki más is olvassa őket valaha. Még akkor sem, ha nincsenek bennük egetrengető titkok. 

 

Mikor barátoknak, ismerősöknek beszélek arról, mennyi erőt, tartást ad ez az egyszerű tevékenység, általában szépnek tartják, de nem nagyon értik. Egy új ismerősömet nemrég annyira fellelkesítettem, hogy másnap elment venni magának egy szép új füzetet. Egy idő után megkérdeztem, írt-e már bele valamit. Nem írt, és elmagyarázta, hogy annyi napi gondja-baja van, de majd ha megoldja őket, mindenképpen írni fog. Megértően bólogattam. Tudom: minél jobban áradoznék róla, annál inkább nem szeretné kipróbálni. Lehetséges, csak az introvertált, töprengő személyiségem miatt lett ilyen fontos. Lehetséges, más kibeszéli magát, vagy észben tudja tartani a gondolatmeneteket. Akárhogy is legyen, ez az egyik legnagyobb kincsem az életben. Egy füzet, egy toll. Egy gondosan végigjegyzetelt élet.

Minden ember ugyanarra vágyik: éberségre, szépségre. Értelemre. Megelégedett, szívvel-lélekkel megélt életre. 

Olyan ez, mint egy ajtó, amit mindenki keres valamilyen formában. 

 

A napló- vagy akármilyen írás nem az ajtó. 

Az írás csak eszköz. Segít megkeresni, segít újra és újra kinyitni az ajtót.

Skóciai utazás.

Az utóbbi napokban Skóciában jártam. Egy könyv lapjain szállok oda-vissza minden kis szabad időben, kávészünetekben, késő esténként le-lecsukódó szemmel, reggelenként folytatva, ahol abbahagytam, egyszer még a naplóírást is későbbre halasztottam, pedig ez gyakorlatilag soha nem fordul elő. Az egy évvel ezelőtti utazási naplóm nagy népszerűségnek örvendett s a drága olvasók lelkemre kötötték, feltétlenül olvassam el a Rosamunde Pilcher könyveket. Persze, mint mindig, minél jobban noszogatnak valamire, annál inkább nem szeretném. A könyvek alapján készült filmeket ismerem egy kicsit, és unalmasnak, kiszámíthatónak tartom őket. Ráadásul sznob vagyok. Könyvsznob. Nagyon megválogatom, mit olvasok, s azokat a könyveket részesítem előnyben, ahol küzdeni kell. Ahol tanulok valamit. Ahol nem értek azonnal mindent. Úgy érzem, túl rövid az élet a tisztán csak szórakoztató olvasmányokhoz. Azért múlt év vége felé csak megvettem használtan a (németül) "Wintersonne" című könyvet. El is kezdtem olvasni, tele előítélettel. Ötven oldal után félretettem. Néhány napja másodszor is nekifutottam. S akkor most - belemerültem. Nem is annyira a cselekménybe. Hanem a részletekbe. Tájleírások. Berendezések. Házak. Városok. Emberek. Ha a többi könyv is ilyen, igazán kár volt megfilmesíteni őket. Mert ezeket olvasni kell, elképzelni, s hirtelen kedvet kapni a takarításhoz, közben felfedezni, mennyi apró részlet van a saját házamban és életemben, ami tulajdonképpen beleillik, ha nem is ebbe, de valamilyen könyvbe biztosan. Akkor is, ha azt még nem írták meg. Talán gyermekkoromban olvastam így utoljára. Ilyen mesebelien. Ilyen felszabadultan. Persze, sejteni azért csak sejtem, mi lesz a vége. De addig is, nem hagyok ki egyetlen betűt sem. Mindet elolvasom, elképzelem. Ízlelgetem a szavakat. Utazok. S mert minden utazásból hozok haza legalább egy képeslapot, amit aztán felragasztok a konyhaajtóra, erről az utazásról maradjon meg emlékül, képzeletbeli képeslapként e szerény szösszenet.

Újrahasználható

pohárba kértem a kávét ma reggel a pékségben s egy hirtelen jött ötlettől indíttatva a falu központjában levő elágazásnál nem hazafelé kanyarodtam, hanem az egyik legkedvesebb helyre a környéken, ahol idén talán még nem is voltam. Az erdő szélén levő faasztalnál megreggeliztem, majd felkerekedtünk Svennel, el akartam még menni a kis tóig is, amit úgy szeretek. A fák között csend, moha és édes emlékek. Éppen érik az áfonya, mint akkor, mikor egy-két évvel az ideköltözésünk kivonultam ugyanide a gyerekekkel kis edénykékbe lekvárnakvalót szedni. Kimostam a kávéspoharat, majd nevéhez híven újrahasználtam. Megtöltöttem áfonyával, amiből itthon friss lekvárt főztem a banánkenyérhez. Nem lett eldobva semmi, nem veszett kárba semmi. A régi nyarak lassú együttlétei, az ízek, a fény, a sok-sok naponta elkészített étel és mosogatás és törődés, minden fontos, szükséges és pótolhatatlan volt. Néha elfelejtem. Néha nem jut eszembe egyetlen szép emlék sem, csak az jut eszembe, amire akkor, mikor kellett volna, nem figyeltem, vagy nem eléggé, az, amit most másképp csinálnék. S ilyenkor, még mielőtt teljesen elkeserednék, kézen fog egy jóságos, láthatatlan kéz és elvezet egy helyre, ahol megnyílik a szemem az igazságra. A kegyelem kézzelfoghatóvá válik. Többek között áfonyaíze van s olyan illata, mint a búzatábláknak a poros út mentén. S én elfogadom, elfogyasztom, mint frissen sült kenyeret a tányéromról, az utolsó morzsáig.

S

A reggel hangjai.

Madarak. Próbálom megkülönböztetni a hangjukat, megszámolni, hányan vannak. Lehetetlen. Végül csak arra az egyre figyelek, aki az utca túloldalán levő ház tetején énekel percek óta. 

Alatta, a fehér épületben kinyitják a konyhaablakot, egy fiatal család, két egészen apró gyermekkel, kutyával reggelizik éppen. A kisfiú feltehetőleg a dackorszak kellős közepén, a néhány hónapos kislány hirtelen keserves sírásra fakad. A háttérben türelmes anyai, apai vigasztalás. 

A felhők hangja, ahogy különböző formákba rendezik magukat. Ahogy átvonulnak az égbolton s mire újból feltekintek, éppen eltűnnek a szemem elől.

A töltőtoll hegyének picit sercegő hangja a papíron. A papír hangja, ahogy továbblapozok a verseskötetben. Sven tappancsai, ahogy végighaladnak a balkon régi csempéin. Esőcseppek hangja a tócsában, a garázs tetején. Rózsaszirmok aláhullása s egy csiga halk hangja, ahogy továbbsíklik a vizes aszfalton. Hangjegyek szállnak a háztetők felett. Valahol valaki nyitott ablaknál fuvolán gyakorol.

Az óra ketyegése, az idő múlásának hangja - bár az idő örök, s én magam vagyok az, aki elmúlok -, mely időnként szinte megbénít, pedig még csak korán reggel van, előttem az egész nap, s a határidőnapló telis-tele tennivalókkal. 

A legelső tennivaló nem kötelező s nincs benne a listában: megfigyelni a reggel hangjait. A madarak, a gyerekek, a rózsaszirmok hangja megállítja az időt. Egy kis ideig nem múlik tovább. Tollam hegyéből szavak kanyarognak elő, a papíron hajlék épül a léleknek. Egy darabka örökkévalóság. Az élet, az életem egy kaland. Újból és újból magával ragad. Feltárja előttem szépségét, a legapróbb részletekig. Az esőcseppek énekelnek. S ha ezek után még mindig félnék vagy nem lenne elég az ami itt van, egy karnyújtásnyira tőlem, akkor minden hiába. Akkor, ha a világ összes kincse az enyém lenne - az sem lenne elég.

Olyan szeretetet, mint a tenger.

Majd azt mondom, hogy ajándékba veszem valakinek, futott át rajtam a gondolat, ahogy a kassza felé indultam a festékekkel, papírral, ecsettel megpakolt bevásárlókosárral. Szerencsére nem kérdezett rá senki, miért is tette volna. A mentális szobatársam - én egyszerűen csak Nagyságának nevezem - kérdései általában nem kívülről érkeznek, hanem valahonnan mélyről és belülről. Onnan ismerem fel utólag a hangját, hogy a válaszként átfutó gondolatok egytől-egyig hazugságok. Nem, dehogyis képzelem magamról, hogy szeretnék vagy tudnék írni. Természetesen eszembe sem jut így negyvenhat évesen csak azért beautózni a városba, hogy akrilfestéket vegyek magamnak. Jó, ha már véletlenül beautóztam, megveszem, nem kerül túl sokba, majd jó lesz, ha esetleg valamikor gyerekek jönnek látogatóba. 

A gospel énekeket azért szeretem - természetesen tudom, hogy teljesen átlagos hanggal rendelkezem -, mert a szöveg egyszerűsége és ismétlése megérint valamit a folyton magyarázkodásba és mentegetőzésbe bonyolódott lelkemnek. Mint tegnap este a próbán. Három mondatból állt az egész dal. Olyan békét, mint a folyó. Olyan szeretetet, mint a tenger. Olyan örömöt, mint a forrás. 

Addig éneklem, ismétlem, míg elhallgatnak a kérdések. 

S miközben festek, elmossa a víz a válaszaimat. 

Szinte érzem a vízcseppek érintését a bőrömön. Hallom a patakok zúgását. Látom, ahogy az óceán hullámai megtörnek a sziklákon.  S csordultig töltöm a poharam a kristálytiszta forrásból.

Egy nap.

Egy nap nem csak egy nap, amit ha rosszul kezdtem vagy folytattam, oda az egész, várni kell holnapig, hogy újrakezdhessem. 

Egy nap nem csak egy nap, hanem sok. 

Van reggel, van délelőtt, a dél körüli álmos órák, s van a délután, mikor egy csésze kávé s valami kedves olvasnivaló arra késztethet, hogy igazán széppé tegyem az estét, mint például ma is, néhány órai csendes kerti munkával. 

Egy nap nagyon sok lehetőségből áll, amit el lehet rontani s legalább ugyanennyiszer még mindent újra is lehet kezdeni. 

Én a reggeleket szeretem a legjobban. Ekkor vagyok a legkreatívabb, legéberebb, rendszeresen elolvasok s teleírok több oldalt még mielőtt megszólalna a hét órai harangszó. Esténként fáradt vagyok, szétfolynak az órák a kezeim között, míg végül, túl későn, egyszerűen csak bezuhanok az ágyba. Apró változtatások - Hermann Hesse kerttel kapcsolatos írásai alapján én is elkezdtem esténként kerti naplót írni néhány sorban, már kora este kikapcsolom a számítógépet, telefont (most éppen nem, mert ezt még le akartam íni, holnap talán már túl jelentéktelennek tűnhet) - sokat segítenek. 

Akárhogy is alakuljon, mindig örülök, hogy nem csak egy nap volt, hanem sok. 

Ha valahol elrontottam, nem az egészet rontottam el. 

De ha széppé tettem, akármilyen kicsi részét, az egészet tettem széppé.