A november

egy elegáns, ősz hajú hölgy, aki lassan, két bottal is támogatva magát sétál az erdőben. Frissen mosott haja szépen beszárítva, visszamosolyog, amikor egymás mellé értek és kedvesen válaszol, hogy guten Morgen, guten Morgen. Továbbhaladva arra gondolsz, hogy majd te is pont így, két-három évtized múlva, ha megadatik. Szépen, méltósággal, ameddig csak lehet.

Ez itt most az ősz búcsúja s az első hó szezonja. Az, amiről bár pontosan tudod, hogy hamarosan elolvad, mégis megdobogtatja a szívedet. Elhúzod a függönyt, hogy jobban lásd az aláhulló pelyheket. Téli álomra készülődik a kert.

Ez itt a befejezett vagy befejezettnek nyilvánított, az utóbbi időszakban a közlekedési káoszért felelős útfelújítások szezonja. Friss kátrány illata, amint elhalad melletted az úton az utolsó teherautók egyike. A bolt előcsarnokában, ahogy belépsz jobbra, egy ideiglenesen felállított polcon több tucatnyi mikulásvirág mosolygó csapata. Szemben a pékségből a frissen sült zsemlék illata. 

Ez itt a munka előtti hosszú erdei séták szezonja, amire végül többnyire mégis rászánod magad. A nedves moha és friss avar puhasága a bakancsod alatt. A monokróm táj. Ha jobban odafigyelsz, az út széli bokrokon apró erdei gyümölcsök ragyognak fel színesen a ködben, mindegyik egy-egy  nagy, remegő esőcseppet egyensúlyozva: csipkebogyó, kökény, galagonya s mély, sötétkék színű vadszőlőgerezdek a kőkerítéseken. A fákon itt-ott az utolsó, fonnyadt almák. 

A parókia üzenőfalán az első adventi programok. De az már majd egy másik szezon témája lesz.

Mikroszezonok.

Egy évben van 525.600 perc, 8760 óra, 365 nap, 52 hét, 12 hónap, négy évszak. Nemrég olvastam életemben először egy másik fajta, a japán kultúrából származó elképzelésről, amely az évet 72 mikroszezonra osztja. Az apró, körülbelül öt napig tartó szezonok s a hozzájuk kapcsolt egyszerű, lírai nevek a lehető legárnyaltabban írják le a japán éghajlatot. Például a november 7 és 21 közötti időszak neve az, hogy a tél kezdete, s ez három mikroszezont ölel át: a kaméliák virágzását, a talajfagyok kezdetét, a nárciszok virágzását. 

Olyan szép, kedves gondolat.

Arra indít, hogy én is megpróbáljam személyesen rám méretezett mikoszezonokban szemlélni és megélni a napjaimat. Az ősz határozottan másképp néz ki, mint akár csak egy héttel ezelőtt. Ugyanazt a tájat nézve ugyanazon az ablakon át, ugyanazon az erdei ösvényen járva nap mint nap, észreveszem a legapróbb változásokat is. Az elmúlt héten háromszor is elautóztam a hozzánk legközelebb elterülő kis, Duna-parti városba, s ma másnak láttam, mint például csütörtökön vagy szombaton. 

Most van a ködborította utakon való autózások mikroszezonja. 

Ideje elővenni a szekrény mélyéről a szép, régi kasmírkabátot. 

Reggelenként rendszeresen dér borítja a háztetőket, 

s tegnap behoztam a kertből az utolsó, halványrózsaszín rózsákat. 

Nem csak a táj változik. Én is változom. Apró, szinte észrevehetetlen, de mégis valóságos mikrolépésekben leszek azzá, akivé lennem itt és most lehetséges.