Az utóbbi egy év plusz körülbelül kilenc hónapban a hetedik. A régebbiek elpakolva. Ezeket még itt tartom, karnyújtásnyira. Mert néha visszakeresek valamit. Hiszen nagyjából ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozom újra és újra. Sok gondolatnak még nem értem a végére, hat apró betűkkel teleírt füzet után sem. Nem hiszem, hogy ez idő alatt akár egyetlen napot is kihagytam volna. Úgy írom őket, hogy - a bloggal és a könyvekkel ellentétben -, nem szeretném, hogy megmaradjanak, hogy bárki más is olvassa őket valaha. Még akkor sem, ha nincsenek bennük egetrengető titkok.
Mikor barátoknak, ismerősöknek beszélek arról, mennyi erőt, tartást ad ez az egyszerű tevékenység, általában szépnek tartják, de nem nagyon értik. Egy új ismerősömet nemrég annyira fellelkesítettem, hogy másnap elment venni magának egy szép új füzetet. Egy idő után megkérdeztem, írt-e már bele valamit. Nem írt, és elmagyarázta, hogy annyi napi gondja-baja van, de majd ha megoldja őket, mindenképpen írni fog. Megértően bólogattam. Tudom: minél jobban áradoznék róla, annál inkább nem szeretné kipróbálni. Lehetséges, csak az introvertált, töprengő személyiségem miatt lett ilyen fontos. Lehetséges, más kibeszéli magát, vagy észben tudja tartani a gondolatmeneteket. Akárhogy is legyen, ez az egyik legnagyobb kincsem az életben. Egy füzet, egy toll. Egy gondosan végigjegyzetelt élet.
Minden ember ugyanarra vágyik: éberségre, szépségre. Értelemre. Megelégedett, szívvel-lélekkel megélt életre.
Olyan ez, mint egy ajtó, amit mindenki keres valamilyen formában.
A napló- vagy akármilyen írás nem az ajtó.
Az írás csak eszköz. Segít megkeresni, segít újra és újra kinyitni az ajtót.