Nos, úgy

tűnik, sikerült megpucolnom az ablakokat. Karácsony előtt szokás megpucolni az ablakokat. Kár, hogy nincs több tisztítandó nyílászáró ( nem akarok a szóismétlés csapdájába esni :), hátha úgy könnyebben rám találna a karácsonyi öröm, márminthogy tiszta ablaküvegen át. Egyelőre úgy gondolom, számomra bőven kedves lenne az ünnep annyival is, ha például meggyújtanám a szép piros gyertyámat, kicsit nézegetném, aztán kész. Persze, csak viccelek. Nem leszek én ünneprontó, már készítem a bevásárló listát, meg az ajándékozós listát , meg a hétszemélyes reggeli-ebéd-vacsorák listáját...mindezt fűszerezve csipetnyi derűvel, mert különben fabatkát sem ér az egész.
Amúgy, közben eszembe jutott Tüci listájának hatodik pontja is, mert nyitottam egy újabb blogot, viszont az olyan titkos, hogy nagyon titkos...én leszek önmagam egyszemélyes író és olvasótábora. Régen kulcsos füzetkéket használtak ilyen célra, de egy notórius papír, füzet és cetlielkeverőnek sokkal jobb így. A léleknek szüksége van a megkönnyebbülésre és saját maga kiismerésére. Erre a szép rózsaszín helyre pedig kerüljenek továbbra is az életem (életünk) rózsaszín, vicces, aranyos, kedves részei, mert szerencsére sok van belőlük. Nem feltétlenül egyensúlyos dolog ez így, de most ez van. :)

És

minden tücsök életében bekövetkezik az a pillanat, amikor muszáj arra gondoljon, mi lesz vele holnap. És mindenki, aki át akar jutni egy bizonyos szakadékon, muszáj nagy lélegzetet vegyen és nagyot ugorjon, mert két kicsi lépéssel nem jut át a másik partra, csak jól belepottyan a mélységbe. ( Persze, lehet, hogy az ugrás vége is ez lesz...) Egy tanmese az élet, vagy akár több is... és időnként mindenki be kell bizonyítsa, mennyit is ér ő valójában.

Mondjuk, hogy ma

van nálam a Big Blogging Day, a továbbiakban BBD, és akkor nem fogom magam annyira lelkiismeretfurdalásosan érezni, hogy már a nemtudomhányadik postot írom. Ahányszor leültem a gép elé ma, mindig írtam valamit, aztán nem kötelező elolvasni ugye, engem meg segít túlélni ezt a napot. Azt hiszem, tévedtek a tudósok, a január 31.-e az év legdepiveszélyesebb napja. Ez van, ezt kell szeretni.
Amúgy...nem jön, hogy elhiggyem, de rávettem T.-t, hogy menjen el helyettem németórára. Mindent bevetettem, eljátszottam a hattyú halálát, eljátszottam a Rómeó és Júliát is, mindent, amit drámaíró valaha kitalált, annyira nem akartam ma menni sehovase, de németre meg pláne, hogy nem. Szóval, így már sokkal jobb, és holnap már február, és az jobban hangzik, mint az, hogy január. És kicsit változtattam a blog külsején is, a tartalom az marad a régiben. Már nagyon elegem volt abból a színből, ami így utólag bevallom, tényleg hasonlított egy kicsit a rózsaszínhez...

Mintha nem lenne épp

elég, hogy morcos ez a reggel (van ilyen, mitcsináljunk?), még ezt is meghallgattam vagy százszor, meg az összes feldolgozást, ami létezik. Régebben akár színésznőnek is elmehettem volna, akkor is tudtam sírni, ha viccesre gondoltam közben, de most már ez nem megy, viszont ez a dal...igen, ez ki tudná hozni belőlem a tragikát.
Apropó Beatles...állítólag Izráelnek 43 év után jutott eszébe bocsánatot kérni az együttestől azért, mert 1965-ben nem engedték őket koncertezni. Most viszont szép bocsánatkérő levelet írtak a még élő tagoknak valamint az elhunytak családtagjainak, és szeretettel várják már őket egy kis zenélésre. Ez is szép példája annak, hogy sohadesohase késő, és hát látom már van olyan is, hogy postumus-bocsánatkérés , vagymi, manapság már minden van.
Amúgy, arra gondoltam, postolnék egy hangos-bejegyzést, tehát írás helyett beszélnék, még nem tudom mit, de aztán elvetettem a gondolatot, mert: 1. biztos nem tudnék komoly maradni, 2. fogalmam nincs, hogy kell az ilyet kivitelezni.