Lementem a földszinti mosókonyhába, betenni mosni az utazás után egy adag ruhát. A sarokban észrevettem a dobozokat, postán érkeztek az elmúlt hetek folyamán. Még nem bontottam ki őket. Tudtam, mi van bennük. Utólagos ajándékként a születésnapomra fogok kapni a nagylányunktól két cicát. Egy hét múlva érkeznek. A dobozokban szeretettel összeválogatott és megrendelt, egyenesen idepostázott cicatartási hozzávalók: kaparófa, etetőtálkák, párnák, játékok. Talán azért sem bontottam ki eddig őket, mert ez azt jelentette volna, végérvényesen elismerem: egyelőre nem lehet újból kutyám. Még mindig összeszorul a szívem, ha eszembe jut, milyen szép volt vele az élet. Nagyon szerettem. Úgy éreztem, mindenképpen szeretnék másikat. Szerettem volna újra az életembe azt a fajta társaságot, hűséget, amit véleményem szerint csak egy kutya adhat meg. De mivel nem egyedül élek ebben a háztartásban, s a másik fél nem tudja ezt a lehetőséget – remélem, csak egyelőre – elképzelni, kompromisszumos megoldásként megegyeztünk, hogy addig is befogadunk két cicát, akiket a mostani, már második gazdájuk, különböző okok miatt nem tud tovább megtartani.
Felemás érzésekkel gondoltam az érkezésükre. Vártam is őket, meg nem is. Örültem is nekik, meg nem is. A mosógép elindítása után elkezdtem lassan kibontani a dobozokat és egyenként megcsodálni, a szőnyegen egymás mellé szépen elrendezni a tárgyakat. Majd mindenféle előkészület és kényszer nélkül, magam számára is meglepően, hirtelen kimondtam csendesen egy szót: igen.
Olyan sokáig küzdöttem, olyan nehezen mondtam le arról, amit én szeretnék.
Ezzel a rejtett “igen”-nel viszont egy apró, láthatatlan ajtót nyitottam a szívemen. Tágasabb lett a világ. Eldöntöttem, helyet készítek néhány macskatörténetek. Az előre kigondolt álmaimhoz képest másak lesznek ezután a hazaérkezések - másképp üdvözöl egy kutya, másképp egy macska -, de hirtelen el tudtam képzelni, hogy ezek sem lesznek kevésbé szépek.
***
Három nappal ezelőtt megérkeztek.
A kezdeti káosz után lassan kialakul egy új rend. Időnként még mindig elfog néha a jeges rémület, ha arra gondolok, mekkora felelősséget vállaltunk magunkra. Ilyenkor, mintha éreznék a küszködésemet - mely akkor is egészen másról szól, ha közben macskákról beszélek -, és letelepednek mellém bizalommal, csendesen.