Képeslapok.

De jó lenne mindenkinek képeslapot küldeni, akit szeretek! Csak úgy. Mert ugyan még havasak az utak, de mégis, én tudom és érzem, közeleg már a tavasz. Tavaszköszöntő képeslapot még soha nem írtam, senkinek. Eddig.
Persze, nem tudok mindenkinek küldeni, akit szeretek. Ezért kiválasztok csupán csak hat személyt. Egyik ezért különleges, a másik azért.
Valaki azért, mert ő a legkedvesebb. Valaki azért, mert sokkal fiatalabb nálam, és jól esik olyasvalakinek üzenni, aki egy teljesen más életszakaszban van, mint én. Van aki azt sem tudja, hogy létezem, csak én tudom, hogy ő igen, de szeretném megköszönni, hogy inspirál, s hogy szélesíti a világomat, a gondolkodásomat. Van, aki példakép. Van, akit csodálok, a bátorságáért, őszinteségéért, küzdeni tudásáért, nagyvonalúságáért.
Írok németül és írok magyarul, lassan, kézzel, személyeset.
Eugene Peterson egyik könyvében olvastam, hogy levelet írni a mai világban olyan, mint lovaskocsival közlekedni autó helyett.
Ezért, pont ezért, mert ennyire ritkaság, megadom a módját. Különleges képeslapokat rendelek, különleges személytől, messzi földről. Aztán várom napokig a postást, mikor hozza őket. Aztán főzök egy csésze teát. Utána leülök, kibontom a csomagot, nézegetem a képeslapokat. Kiválasztok egyet, és megírom. Minden nap csak egyet, vagy kettőt.
Tervezgetés, várakozás, megérkezés, meglepetés, s ez a folyton fel-felbukkanó késztetés bennem, hogy örömet szerezzek valamiképpen, ha tudok...így válik ünneppé számomra a hétköznapok rohanásában egy apró gesztus - a tavasz, a lovaskocsik, s a barátság ünnepévé.

Egy csésze kávé.

Néha eszembe jut, hogy német ismerőseim, barátaim lényemnek pont azt a kicsi, számomra mégis szinte legkedvesebb részét nem ismerik, amit kifejezni ezen blog által is jól-rosszul, de rendületlenül próbálok. A betűk, a szavak szeretetét, az anyanyelvem szeretetét lehetetlen megmagyarázni valakinek, aki nem tudja elolvasni az írásaimat. Susanne barátnőm, aki mellesleg irodalomtanár, megígérte, megtanul magyarul, csak azért, hogy elolvashassa a szövegeimet. De addig is, míg ez bekövetkezik, éljük az életünket, s addig is, míg éljük az életünket, arra gondoltam, ma meglátogatom. Nemrég műtötték. Nem érzi jól magát. Magamat és egy történetet vittem neki ajándékba, én is mástól kaptam.

Volt egyszer két barátnő, akik havonta egyszer találkoztak, hogy megigyanak együtt egy csésze kávét. Ilyenkor leültek egymással szemben, mindegyik kezébe vett egy-egy maréknyi kávészemet, és elkezdték sorolni, milyen bánat, szorongás, stressz érte őket az elmúlt hónap folyamán. Minden nehézség emlegetésénél félretettek egy-egy szemet, addig, míg már nem jutott eszükbe semmi. Akkor vették a kávészemeket, és egy kézi kávéőrlővel mindet megdarálták. Aztán vettek két csészét, és megáldották őket. Megfőzték a kávét, kétfelé osztották, tejet-cukrot adtak hozzá, s végül nyugodtan, jókedvűen megitták. Hiszen az élethez hozzátartozik a keserű is, hozzátartozik az üres csészék által jelképezett saját térnek a szükségessége is, és hozzátartozik, de még mennyire! - a jó, a finom, az édes is.

Mikor hazaértem, láttam, egy másik barátnőm küldött néhány fotót. Emlékek egy elmúlt, ugyanilyen hideg, februári elsejei napról, mint amilyen a mai. Pontosan egy éve csak azért vezettünk ő is, én is 150 km-t oda, majd ugyanennyit még aznap vissza, hogy félúton találkozzunk és megigyunk együtt egy - vagy két - csésze kávét. Mit mondhatnék erre. Csak annyit, hogy teljesen, de teljesen megérte.

A tartalék.

Az igazán mély, tartós, mindenre elszánt, visszavonhatatlan, felemelő, erőt adó kapcsolatok - Istennel, önmagammal, másokkal - el tudják viselni az erőt próbáló, borús, hideg napokat is.
Tudják hordozni úgy az árnyékot, mint a fényt, a közelséget s távolságot, a jót is, a rosszat is.
Ha mindannyian kapunk és adunk, bőséges, jóhiszemű, nagyvonalú, pazarló odaadással ha adjuk másoknak mindig saját magunkat, akkor jöhet az élet gondja is.
Rohanás, csend, felcsattanó türelmetlenség, félreértés, csalódás, időhiány, erőhiány, kedvhiány, belefáradás, mittudomén: legyen szó csupán csak egy egészen egyszerű fürdőszobafelújításról a hétköznapok ráadásaként... - mindegyiket ismerem, személyes jóbarátom mindegyik.
Mégis. Van elég tartalék. Jut is, marad is. Ne féljünk! Fenségesen megélünk belőle míg csak el nem fogy, de ha jól beosztjuk, még utána is megélünk belőle addig, ameddig.

Néha megállok.

S csak állok, nem tudva továbbmenni a gondolat mellett, mely hétköznapiságában is lenyűgöz, újra meg újra.
Hogy emberként, szeretetben, lehetőségünk van megtartani egymást s mindazon törékeny szépséget, mit magunkban hordozunk.
Nem tudok és nem akarok elmenni olyan - hadd ismételjem önmagam - hétköznapiságában is lenyűgöző történetek mellett, hogy vannak helyek, hol ünnep, ha beugrom hétfő este egy órányi időre, míg várakoznom kell valamelyik kisasszonyra.
Kapok vacsorát s egy helyet a konyhaaasztalnál, hol megpihenhetek.
De még inkább kapom az érzést, hogy - ronthattam én el akárhányszor, bármit az életben -
attól még oké vagyok.

Kezdem-végzem az evangéliumok olvasását, s nem tudok betelni - hadd ismételjem harmadjára is önmagam - a hétköznapiságában is lenyűgőző tény mellett, hogy Jézus ideje nagy részét tulajdonképpen azzal töltötte, hogy együtt evett-ivott az emberekkel. Bemegy mondjuk Zákeushoz, s nem prédikál, nem tart hegyi beszédet (azt máskor, másütt) - egyszerűen csak üldögélnek a konyhasztal mellett, s Zákeus megváltoztatja az egész életét. Wow.

A tavaszi erdő

az egy csoda. Nem megközelíthetetlen, amit csak nézni szabad, vagy még azt sem. Nagyonis átélhető, egyedül vagy másokkal, s ha másokkal, jár hozzá még némi nyafogás, kifogás, gyerekcipelgetés, másokra várogatás vagy utánuk való vágtatás. Mindenkinek más a ritmusa. Úgy összességében, meg úgy visszanézve azért jó. Nekem amúgy mindig jó, mert nem várom el, hogy tökéletes legyen az összhang, ember és ember között semmiképpen sem, tökéletes kebelbarátot, vagy aki ugyanúgy lép, ugyanazt látja, ugyanazt érzi, ilyeneket én nem várok el. Nem-teljesíthető-megfelelést sürgető lehetetlenséggel nézni valakire, olyan csodálattal és rajongással, amit ember elhordozni csak rövid időre ha tud - nem szabad.
Lehet mégis erősen, kitartóan, örökre szeretni valakit, olyan szeretettel, mely "erős, mint a halál, s legyőzhetetlen, akár a sír"?*
Igen, lehet.
A szívben mélyen ott élő imádásra való késztetés pedig nekem elegendő Isten-bizonyíték.
Szóval az erdő. És ma még anyák napja is van. Biztos kapok majd valami kedvességet. Bár nekem tökéletesen elég amit egyik erősen kamaszodó kisasszony mondott néhány hete: "Meg vagyok elégedve veled. Lehetne sokkal rosszabb is." (Németül mondta, valahogy így: Ich bin zufrieden mit dir. Es könnte viel schlimmer sein.)
Na. Jó lesz ez így.
* Énekek Éneke 8:6

Van ez a tíz perc,

ez a kis bögre teányi idő-rés a reggelben, amit akár arra is felhasználhatok, hogy kitekintsek az ablakon és lássam: odakint esik az eső, fűre-fára, száradó ruhákra. Kedvem lenne magamnak is kiállni, és ki is fogok, hogy rám is, rám is essen.
Hogy miket olvasok: még mindig a József és testvérei-t, lassan haladok, mert lassú olvasásra méltó könyv ez, s mert tavasz van, odakint is milliónyi nézni, olvasnivaló van. A veremben c. rész amúgy nagyon megérintett. "A verem mély volt és gondolni sem lehetett visszamenekülésre abba az életbe, melyet a mélységbe zuhanás előtt élt; oly lehetetlen gondolat volt ez, mint ahogy az esti csillag sem térhet vissza a mélységből, melybe aláhanyatlott, és árnyékot sem lehet elvonni a fekete hold elől, hogy ismét kikerekedjék. De a csillaghalálnak, a holdfogyatkozásnak és a fiú lezuhanásának elképzelése, kinek lakása az alvilág lesz, magában foglalta a csillaghajnal, az újhold és a feltámadás gondolatát is; és József természetes életreménye ebben igazult hitté. Nem jelentette a visszatérést a veremből az előbbi életbe, és a verem mégis legyőzetett benne." (Thomas Mann, József és testvérei)
Sohasem szerettem volna még ennyire megköszönni a vermeket az életemben...Mi lenne velem, milyen lennék nélkülük? ( Több, mint valószínű: egy beképzelt kis liba.)
Hogy miket nézek: Eugéne Atget Paris c. albumát, századjára is. Hogy ne felejtsem el, fényképezni jó, Párizsba vágyni jó, akár egyedül is, és száz év után ugyanezeket a helyeket megkeresni, az is jó lesz,  majd egyszer.
Hogy miket főzök: most éppen teát és kávét. A vendégszobában Thüringen-i barátnőm alszik éppen, a kislányával.  S ha lehetne válogatni a házimunkák között, én örökösen csak teát és kávét főznék vendégszobában alvó barátnőknek, a reggeli csöndben, esős reggeleken, miközben fél zsebkendőnyi konyhakertemben nagyot nő odakint a borsó.

Egyszer,

úgy három éve? - hirtelen nekibuzdulás okán énis! énis! írtam egy bakancslistát, amolyan kisebb-nagyobb teljesen emberi, hozzám hasonló nőcskéhez illő vágyakat tartalmazó kis beírást a noteszem lapjaira. Hogy aztán legyen miről megfeledkezni, meg legyen most mit újból elővenni. A lista így utólag kicsit nevetséges, kicsit szeleburdi, s csodálkozva nézem: minden tételéhez kellek én is, de kellenek mások is. Ettől kockázatos a szeretet, az élet, a minden - hogy nemcsak tőlem függ. Egyébként pedig: még önmagam reális szemléléséhez sem elég csupán csak az, amit én gondolok...
Csak annyit szeretnék mondani, hogy az élet néha meglepő. Meg annyit, hogy múlt héten szerveztünk egy (kirándulással egybekötött) kerti partit - végre egy pipa a listához - , és még csak annyit, hogy múlt este énekeltem a kórusunk koncertjén. Annyira szép volt: hogy részese lehettem, hogy még a csilláron is emberek lógtak, és eljöttek a barátaim, és a családom, ésésés. Ha másokkal vagyok, nincs lámpalázam a színpadon.
Ami a listát illeti, de ezt csak nagyon halkan, hogy senki meg ne hallja: amit leginkább szerettem volna, az titok. Azért kell lemondanom róla, mert egyedül kevés vagyok. Ketten kellünk hozzá. Mindig. Ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés. Én csak elkezdhetem.(Krúdy Gyula)

A tavasz érkezése

ugyan még a messzi távolba vész, - bár egy ideje külön füzetet vezetek a leendő régi-új kertemről, virágágyásokról rajzolok görbe kis rajzokat, fűszerekről készítek jegyzeteket, továbbá sokkal több magot szereztem már be, mint amennyire évekre előre szükségem lenne erre a zsebkendőnyi területre - viszont a folyamatosan újrainduló havazás, valamint a télnek ez a szürkés-kékes árnyalata még mindig ugyanolyan ámulatra képes késztetni, mint a múlt októberben leszállingózó első meglepetés-hó.
A dolgok megunásának csodálatos képtelensége kísér életem minden napján.
Meg a csészék...
A konyhakredenc polcán elnézegetve őket: nincs kettő egyforma. Mindegyik kedves, a legtöbbje ajándék, mindegyiket használom, s az eközben szerzett apró tökéletlenségek ellenére sem tudnék megválni tőlük, mert az kicsit olyan lenne, mintha elhagynám azt, aki adta. Legújabb kedvencem postán érkezett a minap.
Színe: mint a februári ég odakint. Olyan kicsi, olyan kerek, s ha a hüvelykujjammmal tartom a fülét, úgy simul bele a tenyerembe, mintha a részem lenne,
mintha én lennék.

Az egyébként

jól ismerni vélt erdőben új ösvényt tudtak mutatni nekem a gyerekek. A kanyarban apró kápolna, pad, a kőfalon borostyán. Engedtessék meg örökös zöldjét kicsi biztatásnak értelmeznem a reményre nézve, mely szerint a szeretet nem múlik el soha. A minden barátság, szerelem, gyermek születésénél ott ragyogó kíváncsiság, megbecsülés és csodálat későbbi megkopottságában is egyetlen kincsünk a világon. Nem lenne szabad, azt hiszem, ezt elfelejtenünk elhagyatott belső vidékeinken való jártunkban-keltünkben.

Gondosan

előkészített spontaneitással végül - ha a dugóban elmúlatott időt is beleszámolom - oda-vissza nyolc órát autóztam, hogy aztán ennél jóval kevesebbet időt töltsek Jutta és Bärbel társaságában, akik ugyanezt tették meg az én kedvemért, miután a térképet áttanulmányozván megtaláltuk, hol is van a fele a jelenlegi lakóhelyeink közötti óriási távolságnak. Hármunk közül az egyiknek egész napra dadust kellett otthonra fogadnia, hogy el tudjon jönni, a másiknak akkora bánata van, hogy képtelen volt beszélni róla, a harmadik pedig, nos a harmadik, az semmi különös.
(De jó, hogy egész nap magammal cipeltem a nagy melegben ugyan, de elfelejtettem odaadni nekik szépen becsomagolt kis ajándékaimat. Legalább tudhatom, hogy nem azért szeretnek.)

Nürnberg 1.

Legkedvesebb foglalatosságaim között előkelő helyet foglal el számomra új helyek, városok felfedezése. Ugyan mindent megnézegetni, ami érdekelne, emberi mivoltunkból adódó véges képességeinket nem elfelejtendő: sosincs elég idő. De ami tetszik, ami örömet szerez, azt mindig megpróbálom néhány képbe csomagolva hazahozni és eltenni emlékbe... Az jó kérdés, mi késztet a személyes emlékek megosztására. Talán csak annyi, hogy mikor szomorú vagyok, engem is az tud legjobban megvigasztalni, ha mások képeit nézegetem. Talán csak annyi, hogy szeretnék valamilyen módon részese lenni a vigasz történetének, és egyelőre nem jut jobb eszembe.

Nürnberg 2.

Sose

hittem volna, hogy hetekig elélek majd, mint nagyanyáink korában, anélkül, hogy kilépjek a falu határán, én, aki annyira szeretem a várost, benne az embereket és magamat. Hogy hiányzik, az nem kérdés, elég egy vasárnap délutáni séta régi épületek, kávézók és bezárt könyvesboltok között ahhoz, hogy nagyon boldog legyek és úgy érezzem, életemben nem láttam még ennyi szépet.
Mégis. Ha csak egy dolgot taníthatnék a lányaimnak, annak nagyon sok köze lenne ahhoz a másik sétához itt az erdőben, esőben, sárban, hidegben, mikor leveleket gyűjtöttünk és vidámak voltunk és magamban arra gondoltam: a boldogság egészen biztosan nem abban van, ami máshol, máskor lehetnék, hanem valahol abban, aki itt és most vagyok, azzal a néhány emberrel, akik szívesen vannak pont velem.

Mici

nem szereti, ha túl sokat simogatom, és mindig menne, ha ölbe venném. Hát akkor nem veszem, nem simogatom (túl sokat). Viszont, ha leülök valahova, egy idő után ő is a közelembe telepszik. Felém pislogva olyan hangosan dorombol, hogy majd' megsüketülök, s ha látja, nem közeledem, - én is büszke vagyok ám! - végül mintegy mellékesen odajön, picit finoman megérint, majd újból visszamegy a tisztes távolságba.

"Boldog voltam. Én csak egy közönséges macskát szerettem volna. Ilyen gazdagságról álmodni sem mertem." (Polcz Alaine, Macskaregény)

(A második kép köszönet. Azoknak, akiket illet.)

A régi koffer

mindig erre az időszakra fog emlékeztetni. Az összes kincsem belefér.

 Egyszer azt mondta valaki: a fénykép ablak a múltba. Mostanában meg szoktam kérni az embereket, hadd fényképezzem le őket. Ez azért nagyon nehéz, mert bizalom kell hozzá, mindkettőnk részéről.

Sokkal könnyebb a virágokat fotózni.

Csakhogy az emberek fontosabbak.

( A szem körüli kis ráncokat szoktam legszebbnek látni az arcokon, mert benne vannak azok a kacagások és sírások, amiket a számunkra fontos emberek okoznak.
Mire öreg leszek, csakis ezért fogom végérvényesen megszeretni az arcomat.)