Izráeli útinapló 5.

Ma egy olyan szövegből idézek, melyhez lehetséges, hogy van némi közöm:

Boldogok, akik képesek meglátni a sivatag szépségét.
Boldogok, akiknek értékes a hiány, s nem akarják azt mindenáron, akármivel betölteni. 
Boldogok, akik megértik: a pusztaság nem feltétlenül büntetés. Lehet rá úgy is nézni, mint lehetőségre, mint helyre, hol apránként formálhatóvá válik a rabszolgaságba belekeményedett szív.
Boldogok, akik mernek egyetlen bátor, fájdalmas lépéssel elindulni. 
Mert aki elindul, annak léptei alatt út épül. 
S ha út épül, azon végig lehet menni. 
S ha végig lehet menni, akkor meg is lehet érkezni. 
Boldogok, akik féltve őrzik a honvágyat a szívük legmélyén. 
Ők azok, akik hazatalálnak. Megérkezve az Ígéret Földjére szabadságra, új otthonra találnak.

Izráeli útinapló 4.

ne legyen vége a szélnek, a barnának, kéknek, ne múljon el semmi, mit szeretek...só, por, eső, kövek, barátság...hajamban legyen időtlen a borzasság, szálljanak imák az ég felé örökre, s ne bántsuk őket, nehogy elrepüljenek fejünk fölül s a Jordán kopott partjáról a szép, szelíd, hófehér galambok

Izráeli útinapló 3.

S ha kifejezetten az érdekelne valakit, láttam-e a Siratófalat: láttam. Vagy belemártottam-e kezem a Jordán folyóba, s a Vörös-tengerbe: belemártottam. Vagy végigmentem-e a Via Dolorosan: végigmentem. Vagy láttam-e üres sírt, zsúfolt templomot, s kedvenc helyemet, a Bethesda romjait: láttam, mindent láttam. Csodálatosan szép. A mindezt körülvevő szeméttel, hangzavarral, millióféle illattal, emberrel, fegyveres katonával egyetemben.
Mégis. Mindebben akkor is az a legszebb, hogy újból rájöhettem arra, amit amúgy is tudtam: nem kell oly messzire menni, hogy Szentföldet lássunk. Hisz mi vagyunk a templom. S minden emberi szívben, mely odaszánja magát a szeretetre, ott van a szent föld. Az igazi.

Izráeli útinapló 2.

Láttam egy zenészt este a zsúfolt utcán, szemben azzal a kis étteremmel, ahol túl csípősre sikeredett vacsorámmal küszködtem éppen - mea culpa, én mondtam, hogy mindenből kérek egy kicsit, ami csak van - szóval a zenész. Szaxofonon játszott, egész jól. S egyszer csak jött egy lobogó hajú fiú, vállán gitárral, kezében irdatlan nehéz erősítőt cipelt, s megkérdezte, csatlakozhat-e ő is. A szaxofonos biccentett, s játszott tovább. A gitáros is igyekezett, én láttam, beletette szívét-lelkét, nem az ő hibája, hogy mégsem ment túl jól, s az erősítő is csak sistergett, recsegett. Végigjátszottak így vagy két-három számot, majd fogta magát, újból vállára kapta a gitárt, az erősítőt, s odaintve a rendíthetetlenül továbbzenélő társának, továbbindult az éjszakába. Pár lépés után visszajött, s dobott egy érmét a szaxofonos elé kitett kalapba.
Jeruzsálemben történt, és az benne a legszebb, hogy ugyanez, ugyanígy megtörténhetett volna akárhol máshol is a világon.

Izráeli útinapló 1.

Izráelben jártam a múlt héten.
Nem először, de mivel a múlt évben oly homályos és rövid beszámolót találtam írni, hogy a kevésbé költői lelkek sehogysem tudták az alapján eldönteni, jártam-e hát akkor Izráelben vagy sem, ezért most leírom még egyszer: jártam.
S bár egy-két napja mintha azt mondtam volna, egy ideig nem szeretnék menni, mégis, most bevallom: máris visszaindulnék, ha lehetne.
Hogy miért, nem tudom. Azért.
Megszerettem, és a szeretetre nincs magyarázat.

Ebben a

negyven napos böjti időszakban János evangéliumát olvasom, a változatosság kedvéért: most angolul. Le vagyok nyűgözve. Ugyanaz a régi szöveg, ugyanaz a régi üzenet, ugyanaz a régi én, s mégis. Míg olvasok, előjönnek a múlt heti rövidke utazás emlékei. Nem is ott, nem is akkor érintettek meg - inkább csak most, így utólag, de annyira, hogy a sírás kerülget. Mert ott jártam, ha csak három napon át is, ha kétezer év után is, s el tudom már képzelni - ami pedig mások fotóin olyan unalmasnak tűnt - mi szerethető annyira, de annyira abban az országban, abban a népben.
Egy tizenkét ágyas hostelszobában aludtunk, s a mellettem levő ágyon lakó, már hetek óta az országban időző kaliforniai nő csak annyit mondott: It's overwhelming. Believe me: it's overwhelming.
Egyszer, mikor újból fiatal leszek, visszamegyek s megtanulok egy új nyelvet. Az azt követő böjti időszakban pedig héberül fogom majd olvasni János evangéliumát.
(A hatodik képen levő erkélyen, a Hurva Zsinagóga legfelső szintjén minden péntek este kisfiúk állnak körbe, s az Énekek Énekét - Isten és az ő népe közötti szerelmes költeményt - éneklik, míg lemegy a Nap. Annyira gyönyörű. It's overwhelming. It's really overwhelming.)