Megkérdeztem

az én egyetlen, jó zongoratanárnőmet, szerinte fejlődöm-e én bárha egy csöppet is, mert szerintem nem. De közben meg olyan szépeket játszom mostanában, hogy River flows in you , és Bach-ot, menüetteket, bizony... - a magam szerény szintjén, természetesen. Néha eszembe jut azért, miért csinálom? Az én koromban, már majdnem két éve, hétről-hétre, keddről-keddre, mintha számítana a világnak, fogok-e én tudni igazán szépen zongorázni valaha, egyébként nem fogok.

Viszonylag átlagosan telik a november. Bajlódom én is néha, mint mindenki más, a gyerekneveléssel, a házimunkával, a tanulással, a mindenséggel. Csodálatos gyerekek, csodálatos mindenség egyébként, a házimunka na az nem csodálatos, azt egyszerűen csak meg kell csinálja valaki. Hiányzom én is magamnak azokból az időkből, mikor mindenben látok valami szépet, izgalmasat.
Még jó, hogy szabad unalmasnak is lenni, kopárnak és ködösnek, mint amilyen éppen odakint a táj is. Szabad kicsit morcosnak lenni. Szabad elfáradni. Szabad csak ülni szótlanul, és...csak ülni, ha már volt annyi lótás-futás. Hajnalban majd meginni egy csésze finom, forró kávét, de még előtte aludni valamennyit. Szabad aludni.
(Tudtátok, hogy a macskáknak sokkal több alvásra van szükségük, mint az embereknek? Mici például ilyen hidegben átalussza kis kosarában az éjszakákat, s a nappalok felét-háromnegyedét is. )

Tudom-tudom,

hogy az a heti fél óra zeneóra luxus ám, de én pont azért nem nélkülözhetem őket mégsem, amiért a lassú olvasásra méltó könyveket sem. Egyszerűen csak annyiról van szó, hogy segítenek élni. Nem tudok másképpen zongorázni, mint ahogyan élek, mint amilyen vagyok, ezen a héten mondjuk éppen bizonytalanul, visszafogottan, szégyenlősen, s hiába, hogy a hangjegyeket s a ritmust illetően nem is annyira rosszul, mert egyáltalán nem ez a cél. A jóindulattal mondott kritika édes ajándék, s úgysem lehet nekem olyat mondani, amit én már magamnak százszor el nem mondtam volna, - mégis, köszönöm azt a mondatot, hogy: "Denk daran, das es jetzt allein dein Klavierstück ist. Spiel es mit Mut und Selbstvertrauen..."*

* "Gondolj arra, hogy ez most egyedül a te zongoradarabod. Játszd bátran és önbizalommal..."

Ilyesmik.

Menthetetlenül nem tudok lépést tartani ezzel a rohanó világgal. De olyannyira nem, hogy például csodálkozva nézem, ahogy énekkaros ismerőseim tízpercenként előveszik telefonjukat, megnézik, kaptak-e üzenetet, s mindig kapnak, mert válaszolni mindig válaszolnak. Éneklés közben, persze.
Nekem nincs ki üzenetet írjon, s nincs kinek üzenetet írjak. Aki, akinek s ráadásul ennyire sürgőset! - semmiképpen sem. Illúzióim is olyannyira nincsenek, hogy tudom: ha abbahagynám ezen (talán) idejétmúlt, lassú blog írását, egy idő után haladna minden a maga természetes és emberi útján: a felejtésén.
Mikor úgy érzem, nem tudom, hol vagyok és hova tartok, visszatérek oda, ahonnan elindultam. A forráshoz, ahol még tiszta a víz. Az útkereszteződéshez, ahol eltévedtem. Bárhogy is alakuljanak a dolgok, mindig is a kicsi, elrejtett, izgalmas világokat keresem: egy-egy tökéletes szépségű virágot az erdő mélyén, taplógombát a fának azon oldalán, ahol nem látja senki, értelmes életet itt, egy kis faluban, a világ végén. Mindig is ott szeretnék leginkább hasznos lenni, ahol vagyok. Nem ott, ahol nem vagyok.
A többé-kevésbé modern zeneszerzők után pedig visszatértem a szonátákhoz. 
Beethoven forever, classic forever.

Mindig

olyan házifeladatot kérek, amiben benne van azért némi kis kínlódás ígérete, bár tudom előre, hogy pont emiatt nincs is kedvem aztán neki sem fogni az egésznek. Tíz percnyi időtartamra beállított csörgőórával szokom odaráncigálni fülönfogfa magam a zongorához. Tíz perc végtelenül több mint semmi, s ahhoz épp elég, hogy apránként eljussak az 1:30-nál kezdődő részig, majd ott megcsodáljam a két kéznek más-más ritmust diktáló hangok mögötti gondolat szépségét.

Amúgy, ahogy Tolsztoj is írja az 1856. február 5.-ei naplóbejegyzésében: Hála Istennek, második napja rendes vagyok. Én is, mindig csak egyik naptól a másikig.
Hogy egészen pontos legyek: egyik nap estéjétől a másik nap reggeléig.

Valamikor egy hónap múlva születésnapom lesz, s én még (nem túl sok évig ugyan, de) nem negyven, viszont amit ma reggel olvastam, az számomra is szóról szóra igaz.
 De leginkább az utolsó mondat igaz, szóról szóra s még azokon is túlra.

Az ember negyven után kezdi érezni, hogy kifele megy. - S különös, mint mikor valaki kifelé hajózik egy városból - ahol valamikor talán hosszú és keserves esztendőket töltött -, ahogy távolodik a kikötőből, az elszakadó város egyre szebbnek tűnik a szemében. - Belenőni a halálba: szerintem sokkal intenzívebb élet, mint fiatalnak lenni. A költészet a kimondhatatlant ostromolja. Nos, az öregség jelentése kimondhatatlan. A nagy öregek készek ma meghalni, és készek akár ezer évig élni még.
Én még csak ott tartok, hogy szorgalmasabban tanulok, mint bármikor eddigi életemben.
(Pilinszky János, Új ember, 1965. november 7.)

A

gyerekek napi fél órát utaznak iskolába, majd ugyanennyit haza. Ez minden nap egy óra, egy héten már öt, egy hónapban több, mint húsz óra, s míg leérettségiznek, ki tudja mennyi-mennyi számolatlan idő... Közben megtanultak háborítatlanul olvasni vagy horgolni bármilyen zsúfolt buszon, bármilyen ide-oda kanyargó utakon.
A saját dirib-darab időcskéimben én gyakorolni szoktam. Mert minden kottában van két-három különösen nehéz sor, de ezeket öt perc alatt háromszor is el lehet gyakorolni. A múltkori házifeladatot is így tanultam meg, a mostanit is így fogom.
( Tonči Huljić darabjai olyan nehezek és szépek. Már a kották nézegetése is - mintha rajzok lennének - egyszerűen magával ragadó.)

Én ugyan

 túl gyáva voltam  némi egészséges önkritika gyakorlásával, s minden kérésnek következetesen ellenállva - mert makacs vagyok, mint egy szamár - nem zenéltem ma este a tanuló-koncerten.
Helyette hajtogattam egy pici pöttyös borítékot, s egy piros cetlire írtam egy rövid üzenetet -
Tanjanak, az Életnek, a Fennvalónak:
Thank You for the Music...

Szavakból, csendből

és zongorahangokból épülnek a terek, melyekben élek-halok.
Olyan terek ezek, ahol nagyon fontos, hogy a Clementi-féle sonatine-k olyan pontosan és szépen szóljanak, mintha az számítana.

A megtett út s az útelágazások döntései által behatárolt világomban mind több az, ami én itt már sose leszek. De az az egy, ami vagyok és még lehetek, annyira szép, ha én azt tudnám!

Köszönöm a játékot és a barátságot...Már tegnap becsomagoltam ajándékomat annak az egy ismeretlen barátnak, akinek ma reggel indulás előtt kihúzta ugyan Enikő a nevét, de nem mertem még én sem megnézni, csak nagy sokára.
Kedves Adin(k)a, nagyon örülök neked, s ha olvasod ezt, írd meg a címed, hogy útnak indulhasson  postaládád felé egy kis csomag.

Mikor különösképpen

szokásosnak tűnik az előttem álló nap, mindig arra gondolok, hogy nem baj.
A fényképezőgépem a legjobb barátom, mert mindig velem van. Igaz, egyszer leejtettük, ezért néha nem működik, meg kicsit ütött-kopott is, nyilván. Este aztán néha visszanézem a képeimet, és soha nem látom őket szokásosnak.
Mi az, hogy szokásos nap, nincs olyan, hogy szokásos nap.

Múltkor a félelemről írtam, de most a bátorságról fogok, ha csak az egészen hétköznapi, másoknak egyáltalán fel sem tűnő bátorságról is...

Ha eszetekbe jut, időtök engedi, s kedvetek is úgy tartja: leírnátok egy-két szóban az utóbbi napok-hetek legbátrabb történetét? Nagyon érdekelne. S hogy én is adjak valamit, s mert majd' minden évben kigondolok valamilyen szerény játékot: a jövő kedd reggelig kommentelők közül kisorsolt valakinek majd küldök egy kis valamit, de talán leginkább csak csokoládét, teát, virágmagot, szívem minden szeretetét.

Elkezdem én: ma este, néhány hozzám hasonló korú bakfissal (akik közül csak egyiket ismerem) egyetemben, beautóztunk a városba életem első zumba órájára. Senki sem sejti, mennyi bátorságot kellett nekem ehhez az idők folyamán gyűjtögetni...

Reggelenként

már meglehetősen gyakran van odakint dér, s múlt tél óta most először tettem égő piros gyertyát a konyhaasztal közepére. Mert ősz van, köd van, és eső, meg hideg, és ez csodálatos.
Szeretem Signor Clementi D-dúr Sonatine-ját is. A kotta utolsó két sorát, tehát ezeket:

szeretem a legjobban.
Néhány napig beteg voltam.
Egyik nap néhány mentegetőző sor kíséretében kis csokoládét tettem borítékban a szomszédasszonyom (nem a kedvesnéni, hanem a másik) ajtaja elé.
Hajnalban beengedem néha Möszjő Micit egy kis alvásra a kanapéra. Védtelen vagyok a fehérsége és puhasága ellen, felvidít akkor is, ha nem akarja, akkor is, ha nem akarom.
Minden reggel gondolok - kéretlen hűséggel - valakire, aki már rég nem gondol rám.
Vannak még virágok a kertben, de még milyen szépek! Ünnep kimenni és csokrot szedni a lányok asztalára, meg az ebédlő párkányára. 
Szoktam félni, okkal-oktalanul, "pedig írva van, hogy örülj és az is, hogy ne félj" *.  Leginkább attól félek, hogy rossz vagyok vagy rossz leszek, meg telefonálni, emberek közé menni is, vagy elbontani az elrontott horgolt sapkát, s újrakezdeni. Nevetséges. Ilyenkor leülök, vagy megyek tovább, s várom, hogy a drága, mindennapi (meg)töréseken át utat találjon magának, s megérintsen a jó, a szép, a kegyelem.

Holnap, vagyis ma szombat, az egyetlen nap, mikor sokáig lehet aludni s remélni, hogy valaki majd csak ágyba hozza a kávét. Boldog hétvégét!

*Molnár Krisztina Rita, Mert nem örülök mindenkor

Un poco Adagio.

Szükség van egy menedékre, mikor odakint barátságtalan az élet. Egy olyasmi rejtekhelyre, mint meséskönyvek rajzain a falevél-esernyők, alattuk a kis tanácstalan bogarakkal. Nem olyanra, ami önvédelem okán jól elzár a világtól, hanem ami épp annyira erős és törékeny, mint egy gondolat vagy érzés, mely segít, hogy akármi is történik, közben figyelmes és formálható maradjak.

(A cím a Clementi-féle Sonatinéből van, annak örömére, hogy ma reggelre sikerült végigböngésznem az egész hosszú, gyönyörűséges kottát. Kérdeztem is Annácskától, hasonlít-e szerinte az én játékom mondjuk ehhez:

s ő némi gondolkodás után, végtelen jóindulattal azt felelte, hogy : Igen, egy kicsit...)

If you can not do it well, try to enjoy doing it badly.*

 Már rég felírtam ezt a mondatot a füzetem legeslegelejére, biztatásul önmagamnak, kötelező olvasnivalónak akkorra, mikor kell. Szóval mindenkorra, és mindig, és mindenben.
Szabad perceimben Herr Beethoven F-dúr vagy Signor Clementi C-dúr Sonatine-jával bíbelődöm. Mellesleg még sohasem sikerült hibátlanul eljátszanom akár egyetlen nyúlfarknyi kottát sem. És például tudom, hogy nem fogok tudni gyorsan zongorázni (mert van amit tényleg túl késő megtanulni), és például menthetetlenül lámpalázas is vagyok.
Mégis. Csak azért, mert így mélyebb megértésre és csodálatra vagyok képes, mikor másvalaki igazán szép zenélését hallom - már csak ezért is megéri nekem. 
(Ami fontos, ami számít, sohasem adottság kérdése, ezért  mindenkié lehet, tehát az enyém is. Ezt nem elfelejteni, ha lehet.)
 
* Ha nem tudod jól csinálni, próbáld meg élvezni, amint rosszul csinálod. 

Ha kedd, akkor...

felkiáltással előkotortam tegnap a fiók mélyéről azt a tíz eurós virágutalványt, amit még Bärbel küldött ajándékba, mert feltétlenül szerettem volna, hogy ezen a kedden, mikor Anna születésnapja is van, igazán szép csokor virág legyen az asztalon. Beautózván a városba, a virágüzlet utcájának keresése során becsülettel oda is-vissza is eltévedvén, két egyszerücske gondolattal lettem gazdagabb: legalább olyan boldog vagyok egy virágkertészetben, mint amilyen a könyvesboltokban szoktam volt lenni, s hogy hiába annyira drága, a virág mégis ingyenes: mindig azé, aki éppen gyönyörködik benne. Ez utóbbit, közvetlenül a vasárnapi  "A játék fontosabb, mint a játékos." mondat után úgy írtam be a Hemingway-füzetembe, hogy: "Az is gazdagít, ami nem lehet az enyém (az a sok-sok virág, ó, amit nem hozhattam haza...)".
(A házifeladat marad ugyanaz - egyrészt hosszú darab, másrészt olyan ügyes vagyok, hogy a tanárnő szeretné újból hallani, a nagy művészeket is vissza szokták tapsolni, nem? - s legalább lesz időm azt is kigondolni, hogyan oldható fel a nem túl hosszú ujjaim s az egyszerre megszólaltatandó, egymástól távoli billentyűk közötti egész biztosan nem feloldhatatlan ellentét...)

Elajándékozom,

amennyire csak szégyenlősségem engedi, szomszédnak, ismerősnek, a kis csokrokba kötött fehér orgonákat, még mielőtt egy szempillantás alatt elnyílna itt nekem az egész. Tegnap kimentem a kertbe, néztem, hogy még most is, ebben a nyáron inneni-tavaszon túli átmeneti állapotban is mennyi színes, csokorba való virág nyílik - szabadon, ingyen, pazarlóan, mintha nem létezne tegnap, holnap és hervadás. Talán ezért szeretik annyira a magamfajta könnyen elkeseredő lányok a virágokat...nem tudom, mindenesetre nagyon sok magot szórok mindenfelé, sok szép nyári bokrétában reménykedem.
(S hogy ne maradjon reménykedésem nyomtalan, keddenként, mikor zongorázni is járok, megpróbálom rendszeresen - jaj, csak úgy ne járjak, mint az angol blogommal! - bekörmölni ide a házifeladataimat, egy-egy csokor ami-éppen-van-virág társaságában. Már épp elég régóta blogolok ahhoz, hogy végre nekem is legyen állandó rovatom.)

Én tulajdonképpen

pont olyan gonddal, kitartással és szeretettel gyakorlom minden innen-onnan összekuporgatott szabad percemben - a helyes gyorsaság, a jobb kéz, a bal kéz valamint a pedált kezelő láb összehangolásának előrelátható sikerességébe vetett különösebb remény nélkül - a jövő heti zongora-házifeladatomat, mintha ennek legalábbis jövője, tétje és értelme lenne - hogy aztán majd az egyetlen nem családtag személy előtt, akinek jelenlétében a magam szerény módján zenélni merek, annak a kevésnek is, amit tudni fogok, lámpaláz okán legalább a felét rosszul adjam elő.

Minek nekem a szárny?

Hát azért, hogy a másik, ezzel a normálissal párhuzamosan létező abszurd világban is tudjak közlekedni, ahol egyrészt azért gyakorlok billentyűk lenyomása nélkül a zongorán, mert úgy is hallom a zenét, másrészt pedig nem akarok megzavarni édes álmában egy lusta, fehér, alvó macskát.