A tánc.

Nemrég, amikor Drezdában jártam és a hármas villamosról leszállva az Albertinum múzeum irányába tartottam, már messziről lehetett hallani valahonnan az utcazenét. Kilépve egy mellékutcáról a Platz Neumarktra, egy magas, középkorú, jól öltözött férfit pillantottam meg a tér közepén. Táncolt. Lassan, magabiztosan, figyelmesen. Az emberek jöttek-mentek körülötte. Csak később vettem észre fején a bluetooth fülhallgatót. Hogy teste nem a teret elárasztó muzsikaszó ritmusára mozog. Saját zenéje volt.

Néha még most is eszembe jut. 

Legutóbb akkor, amikor kinéztem az ablakon, s a kiteregetett törölközők, lepedők vidáman lengedeztek a hideg februári szélben. Eszembe juttatta a csipesz tartása, eszembe juttatta a szél frissessége, szabadsága.

 

Valahogy így is lehetne hordozni a feszültségeket. 

Valahogy így a feloldhatatlan paradoxonokat.

Talán így kellene jelen lenni a világban, miközben fülünk egy nem e világból való hangra figyel.

Ilyen tartással és könnyedséggel,

ahogy a szárítón lengedező szép kék selyemsál a szélben,

ahogy egy saját ritmusra táncoló férfi egy idegen város főterén.

Tükrök.

Az tény és való, hogy az egész házban nincs egy normális tükör. Amolyan nagy, egész alakosra gondolok, ami előtt lehetne hosszasan készülődni, iregni-forogni, amibe lehetne indulás előtt még egy utolsó pillantást vetni s aztán visszarohanni, hogy - teljesen feleslegesen amúgy, de - valamilyen kedvezőbb összhatás reményében teljesen átöltözzünk. Ilyen tükör azonban nincs, és ez annyiban azért mégsem egészen igaz, hogy valamelyik kisasszony szobájában van egy, csak mivel maga a tükör nagyon régi darab s ráadásul homályos is, valamint a tetőtéri kis szoba egyetlen ablakán beáramló fény amúgy is jótékony félhomályba burkolja a készülődéseket, ezért mi folyton azt képzeljük magunkról, hogy szépek vagyunk. Így mutatja a tükör, ezzel az érzéssel lépünk ki lobogó hajjal, felemelt fővel az ajtón.
Hogy aztán napközben valahol valamelyik neonfénnyel megvilágított fürdőszobai vagy próbafülkébe helyezett egész alakos tükör kíméletlenül szembesítsen a valósággal. Az álmatlan éjszakák s az évek nyomával az arcomon, a rakoncátlan frizurával, a plussz kilókkal s a ki tudja még mivel, aminek elbátortalanító hatásával mi nők, teljesen feleslegesen amúgy, de mégis kínozni szoktuk magunkat.

S mikor néha valahol valaki, valami számomra egészen érthetetlen elfogultsággal egyszer csak azt mondja: olyan szép vagy! - olyankor én tudni szoktam, nincs szükségem még arra az egyetlen homályos tükörre sem.
Csak szerető emberek szerető szemeire van szükségem.
Olyan szép minden egyes barát szeme, mint megannyi aranyszínű ablak. Mint megannyi égő gyertya. Mint megannyi ragyogó lámpás. Mint megannyi kicsi, kristálytiszta tükör.

Az örökség.

Apai nagyapámat nem ismertem, mert már három évvel születésem előtt meghalt.
Aput szoktam kérdezgetni, mikor eljön hozzánk, mégis milyen ember volt.

Tata olyan ember volt, aki egész nap az asztalosműhelyében dolgozott, hogy kilenc gyermekének meglegyen a mindennapi kenyere. Guzsalyokat készített. Soha nem veszítette el a türelmét. Nem bánta a gyermekzsivajt. Bármennyi dolga volt, megköszörűlte a falusi asszonyok kését, majd ha kérdezték, mennyibe kerül, csak legyintett egyet.
Apu azt a hat évet, amit mellette tölthetett a műhelyben - legalábbis így mesélte nekem, mikor néhány éve is eljött segíteni felújítani a fürdőszobát - élete legboldogabb éveiként tartja számon. A többi is nagyon szép volt, mondja, de azok az évek mégis a legszebbek.
Mélységes hite volt. Szeretett olvasni. S mivel máskor nem is ért volna rá, evés közben olvasott.
A második világháborúban orosz hadifogságba került, négy év után tudott hazajönni. Két társa utólag mesélte, hogy ő volt az, aki tartotta bennük a lelket, bíztatta őket, bátorította, hogy ne adják fel, mert haza fognak jutni.
Ha beteg volt, nem panaszkodott. Így volt ez az utolsó betegségénél is, nem akarta, hogy szóljanak a messze lakó gyermekeinek, nem akarta, hogy megijedjenek, alapvetően optimista és reményteli ember lévén azt hitte, úgyis meg fog gyógyulni. Tata is ember volt, milyen kár, hogy néha ő is tévedett.

Úgy sajnálom, hogy nem ismertem. Sajnálom, hogy ő sem ismerhetett engem.
De örökségét - s itt nem csak arra gondolok, hogy én is ellenállhatatlan vágyat érzek az evés közbeni olvasásra - mégis őrzöm. Saját, mondatok csiszolgatásával foglalkozó műhelyemben róla írni igazi megtiszteltetés. Amúgy nem hiszem, hogy valaha is megfordult a fejében, vajon mit fog gondolni róla az utókor. Ő csak élt, tett-vett a műhelyében, s igaz emberként viselkedett akkor is, ha nem látta senki más, csak az a hallgatag kisfiú, aki később az én apukám lett.

közvetlenül

húsvét előtt kaptam egy kézzel festett tojást a visszafogott, hallgatag, kedves tanulólánytól az irodában.
még a nevemet is belekarcolta szép, kalligrafikus írással.
de nem csak úgy átadta, hanem meg is állt az asztalom mellett, mosolygott, majd - ő, akit abban a másfél évben, mióta együtt dolgozunk, még soha nem tudtam rávenni én, aki magam is inkább a viszonylag visszafogottak, hallgatagok, kedvesek táborát gazdagítom ezen a szép világon, szóval nem tudtam rávenni, hogy bár egyszer is két szónál hosszabb társalgást hozzunk létre - elkezdett csevegni, magyarázni, s mesélni, mesélni, mesélni...
olyan szép volt, mint hajnalban a dombok fölött a derengés.
olyan szép, mint résnyire nyitott ablaknál a meglebbenő függöny.
olyan szép, mint a csendes virágnyílás.

Mikor még kicsik voltak,

emlékszem, korán keltek szünidőben is, és ujjongva örültek, ha játszótérre vagy kirándulni vittem őket.
Mikor még kicsik voltak, olyasmi lehettem nekik, mint fejük fölött az ég, mint lábuk alatt a föld.
Akkor még rámcsodálkoztak az ismerősök, ha véletlenül nélkülük jelentem volna meg valahol. Most jutott eszembe először, hogy te önmagadban is létezel. Önálló személy vagy. Én nem gondolkodtam túl sokat azon, mi vagyok, ki vagyok. Ha az ember teljesen átadja magát, akkor nem foglalkozik semmi mással.
Most már nem kicsik. Egyikük zsebében frissen sült jogosítvány, s lévén, hogy év végéig még én vagyok a hivatalos kísérője, már sokszor átadom a kormányt és a helyemet. Ülök mellette, figyelek, tanácsolok, pánikot oldok fel, s próbálok úgy készenlétben lenni, hogy ne vegye észre, mennyire féltem őt. Annyira azért nem, hogy ne bíznám rá a saját életem is.
Szünidőben akár délig is elalszanak, kirándulni jönni velem pedig semmi kedvük. Ebédidő környékén üzenetet írnak a munkahelyemre, hogyan kell elkészíteni a tarhonyát. Ehetetlenre sikerül az aprólékosan megírt egyszerű recept ellenére is. Az egyetlen szabadnapomon - ellenállhatatlanul kedves kérésemre - eljönnek végül a kedvenc helyemre, oda, ahonnan ellátni akár a Dunáig is, egy reggeli piknikre. Utána a napjaink többségére jellemző gyors ebédkészítést ellensúlyozandó, főzünk. Együtt, és hosszasan, és gondosan, és jókedvűen.
Az utcánk végében, ott, ahol kezdődik az erdő, ibolyaillat csap meg egyetlen kósza pillanatra, ha nyugatról fúj a szél, mikor arra járunk.
Ilyen kószán, borzosan, ilyen édesen, ilyen egyetlen pillanatra hozta vissza ez a mai nap a gyermekkoruk illatát, mikor még olyasmi lehettem nekik, mint fejük fölött az ég, mint lábuk alatt a föld.

csupaszív.

először csak a tulipánokat vettem észre. aztán felhívták a figyelmem, hogy a váza a tulajdonképpeni ajándék, aztán, hogy nem is a váza, hanem hogy rávésették - helyesen, 'h' nélkül! - a nevem, s csak a legvégén jöttem rá, hogy mégsem a nevem, hanem utána a kis szívek. a szívek az igazi ajándék.
mert én majd' három éve, mióta itt dolgozom, mindig mindenkinek így írom alá a nevem, megtűzve egy apró szívvel, kicsi odacsempészett szeretettel. jól emlékszem, mennyire nehéz volt akkor is odarajzolni, mikor annak a kollégának írtunk képeslapot, aki miatt egyszer szégyenszemre képtelen voltam abbahagyni a sírást a főnök előtt.
minden ajándékba adott szív alakú rajz, falevél, kő és cserép, minden egyes szív alakú szív nyomot hagy valakiben, valahol. 
az is számít, amit nem fogadnak el. az is, amit összetörnek, elfelejtenek, elveszítenek, vagy észre sem vesznek. az is, amiről lemondanak.
mert a csupaszív világban nem üzlet tárgya s nem kérdezi senki, megéri-e az árát a szeretet.
a szeretet mindig megéri az árát. s a leginkább mindig akkor, amikor úgy tűnik, hogy a leginkább nem.

hétköznapok

reggel az irodában megrepedt szélű csészét választok véletlenül a teámhoz. mondják rögtön, cseréljem csak ki, úgyis ki akarták már dobni. megtartom mégis. nekem is van szépséghibám - így legalább illik hozzám.
                      -----------------------------------
nem igazán látom mostanában az eget. sötétben megyek, sötétben jövök. a kettő között pedig olyan kicsi, egészen nevetséges dolog tartja néha bennem a lelket, mint mondjuk egy csokor virágról szőtt édes álom. meg is veszem magamnak a bevásárlóközpontból, hova betérek még munka után kenyérért, tojásért, tejért, a vajat elfelejtem. hazaérve pedig ünnepé válik a néhány perc, míg vizet eresztek, míg rövidebbre vágom, s egyenként elrendezem a szálakat. mert nem csak kenyérrel él az ember, de szépséggel is, s álmokkal, még ha csak oly egyszerűen elérhetőkkel is, mint egy csokor fehér tulipán egy kimerítő nap legvégén.

Inkább ne firtassuk,

mekkora erőfesztítés és harc oly helyet találni az utolsó utáni pillanatban,
(de még mielőtt rájönnénk, üres a hitelkártya s újfent beteg a nyúl s nem elérhető átmenetileg az állatorvos, szóval oly helyet, ahol legyen wlan, de ne kelljen túl nagy hegyet mászni, ne legyen túl közel, de se túl messze, tehát, oly helyet) 
ahol eltölthetünk két egész napot együtt, így, ilyen gyönyörűen, amilyenek külön-külön s együtt is vagyunk, ilyen hajszoltan, ilyen elkényeztetetten, ilyen kamaszodóan...
Hadd legyen még két napunk, mielőtt beállít a tél ide fel a hegyre, lapátolhatjuk aztán tavaszig a havat egész álló nap.

Van, amiért érdemes harcolni.
Feladva már sok hiábavaló harcot is van, amiért érdemes.
Az együttlétért. Néhány újabb szép emlékért. Néhány közös szelfiért a tó partján. Reggeli napfény csillanásáért a zsemlémre kent lekváron. Hogy, akármily apró időre, de kiderülhet, milyen vagyok igazából: vicces, okos, nevetős, cool s úgy süvít szerteszét álló hajszálaim közt a szél - miközben dicsőségesen száguldozom kölcsön-kerékpáron a gyerekek mögött - mintha húsz éves lennék, vagy annyi sem.

Aranyló homokszemek peregnek át kis edénykét formálni igyekvő ujjaink közt akaratlanul, megállíthatatlanul.
S még ha csak ennyink is lenne - de ennél sokkal-sokkal több és szebb - s ha mégis, akkor is, ez is, bizony, egyáltalán
n  e  m     l  e  n  n  e    k  e  v  é  s  .

Németül

olvasom épp Kertész Imre A végső kocsma c. könyvét, még születésnapomra vettem volt a Les Misérables-val együtt, saját magamat megajándékozandó. Magával ragad, nem tudom miért. (Olvasom a Sorstalanság-ot is, közben, magyarul. És szép sorban mindent, ami Kertész.) Szóval a Letzte Einkehr. Nem reményteljes, nem felemelő, semmi ilyesmi, és mégis.

Odakint hideg, nagyon sötét, nagyon ködös délelőtt. Idebent is. Szabadnapom van, sok-sok elintéznivalóval, feladatokkal, amiket nem akartam, nem vártam, senki sem akarta, senki sem várta: egyszerűen csak ide tartoznak, hozzánk. Igazából magánügy, egész biztosan nem fogok panaszkodni.
Talán csak meglepően többet írok a blogba, másmilyen dolgokról. Írok mondjuk a valamelyik kisasszony gyönyörű haján megcsillanó reggeli napsugárról. Könyvekről, amik sodornak, szavakat, szép mondatokat írok majd bármiről, ami eszembe jut.

Kétségbeejtően sokszor érzem úgy, hogy ez az élet nem reményteljes, nem felemelő, semmi ilyesmi, és mégis.
Mindaddig nem lesz semmi baj, amíg ezt az egyetlen, kicsi, drága szót odatehetjük sóhajtozásaink végére, hogy mégis.

Megígértem

neki, hogy minden egyes tűszúrásért (vérvétel, infúzió) kap egy könyvet.
Már kapott négyet s még tartozom eggyel, mindezt nem egészen két hét leforgása alatt.
Ez jó.
Márhogy nem a szúrás jó - az is, mert gyógyulást hozott és hoz, vagy legalábbis kezelhető gondokat.
Hanem az a jó, ahogy egy egészen kétségbeejtően induló történet ennyi szépet hoz az életünkbe:
a kórházban töltött idő alatt eldöntötte, orvos szeretne lenni,
a hosszú autóutak a klinikára pedig, s a hosszú beszélgetések csak vele, az odafigyelés csak őrá mind-mind arra késztették, hogy nemes versengésbe szálljon velem például - melyikünk olvas el több könyvet idén;
s az érzés a jó, hogy anyaként inspirálni tudom a kicsinyemet - engem ez boldoggá tesz, végtelenül,
s az a jó, bármelyikünk győz, mindketten nyerünk,
míg világ a világ,
s még két nap.

Még az is jó, hogy ma jártunkban-keltünkben észrevettem, néhány ember mosolyog, mikor rámnéz:  egy tükröződő ablaküvegre vetett futó pillantásból rájöttem, azért, mert bújkáló, pici mosollyal a szám szögletében jövök-megyek, s még csak nem is tudok róla.  
Jön a tavasz, azt hiszem. Majd egyszer, egy szép napon.

Az igazi szépségről.

Nem mintha az ellenkezője lenne a legfőbb cél, de - mikor szép csendben rájövök, gondtalan nem leszek én már soha, akkor, én úgy hiszem és úgy tudom: elkezdek felnőni ahhoz a valakihez, aki lehetek. S nézem a tíz éves diplomaosztó találkozó - amire újfent nem tudtam elmenni - fotóit, de nem hiszem el, mindenkinek mennyire fáradt az arca. Tükörbe nézek, hát látom, az enyém is az. A fáradtságon túl azért merem  hinni, hogy ragyogunk, hogy szépek és erősek vagyunk, sokkal szebbek mint gondolnánk, mert az igazi szépséget ki kell érdemelni, - s aki nem fél szeretettel odaállni a neki szánt drága teher hordozásához, az már kiérdemelte, vagy már elkezdte kiérdemelni.

Amikor,

- mint egy hullám mely felborít, s házamból követ kövön nem hagy - elönt a szomorúság, csak úgy a szomorúság, semmi miatt, kifejezetten pedig amiatt, - mert szigorú vagyok magamhoz a végtelenségig, - hogy mily kevés az, ami vagyok s amit adhatok, s amit kedvem sincs adni, mert úgysem kell senkinek, nem oszt, nem szoroz, a világot mindig azok teszik szebbé és jobbá, kiknek tehetsége, tudása, adománya nyom is valamit a latban, szóval amikor.
Akkor arra a két fillérre gondolok az özvegyasszony kezében*,  aki a keveset gyönyörű méltósággal teszi oda a templom kijáratánál álló perselybe, még akkor is, ha igazán nem szükséges, különben sem számít, nem látják, vagy nem látja, hogy látják.
Nem azért gyönyörű, mert ad, hanem azért, mert nem adja fel. Gyanítom, hogy e kettőt különválasztani amúgy sem lenne lehetséges.

* Lukács evangéliuma 21: 1-4 
Azokban az időkben az emberek áldozatot mutattak be a templomban, ki-ki lehetőségei szerint, a szegények általában galambot hoztak, mert azt szinte mindenki megengedhette magának. Akinek még galambravalója sem volt,  nem maradt más lehetősége. Kivéve a perselyt a templom kijáratánál, ahova ki-ki annyit dobott be, amennyit akart, előírások nem voltak, s a templom fenntartása is már rég nem a persely-adományokból történt.

Ezek

a végtelenül szürke, hideg, szeles napok, ó...Így a holnapi napon innen, a main viszont már túl, kicsit álmatlanul, jól fejbekólintva egy hirtelen jött egész napos fejfájással körbehorgolt erőtlenséggel, szóval csak így, bármi érdemlegesre való teljes képtelenséggel - mi mást tehettem volna?  Elengedtem a saját erőmre épített számíthatóságot, átöleltem azt, ami van, fagyasztott pizzát ettünk ebédre, majd vettem egy icipici ágat. Vettem hozzá néhány szép színes fonalat is, majd lassacskán, apránként horgoltam három elragadó cseresznyefa-virágot. Ennyi. Csak hogy viruljon a remény a legnagyobb reménytelenségben is.

Az erdő, ahol

futni szoktam, az egy mesebeli erdő és Narniában található. Tényleg. Múlt vasárnap magamra húztam az itthon található legszakadtabb nadrágot, pulóvert, vállamra kaptam a fényképezőgépet és az állványt, majd anyósommal ketten, mi nők, nekivágtunk a rengetegnek. Akikkel találkoztunk, mindenki kedves volt, csak nem tudták, mi fán terem Narnia. Megálltak, nézték, mit csinálok, majd megkérdezték: de hát mi a csudát látok, mi olyan érdekes ott a földön?

Én pedig tökéletes német kiejtésemmel mind csak mondtam-mondtam a magamét: hát nézzék csak, mennyire szép ez a moha! mennyire szép ez a gomba! mennyire szép ez a táj!