Odakint hideg, nagyon sötét, nagyon ködös délelőtt. Idebent is. Szabadnapom van, sok-sok elintéznivalóval, feladatokkal, amiket nem akartam, nem vártam, senki sem akarta, senki sem várta: egyszerűen csak ide tartoznak, hozzánk. Igazából magánügy, egész biztosan nem fogok panaszkodni.
Talán csak meglepően többet írok a blogba, másmilyen dolgokról. Írok mondjuk a valamelyik kisasszony gyönyörű haján megcsillanó reggeli napsugárról. Könyvekről, amik sodornak, szavakat, szép mondatokat írok majd bármiről, ami eszembe jut.
Kétségbeejtően sokszor érzem úgy, hogy ez az élet nem reményteljes, nem felemelő, semmi ilyesmi, és mégis.
Mindaddig nem lesz semmi baj, amíg ezt az egyetlen, kicsi, drága szót odatehetjük sóhajtozásaink végére, hogy mégis.