¨ P j u l c s Y ¨

Vagy ha úgy vesszük, akár azt is mondhatnám, hogy szolgálati közlemény. 2016. novemberében több szempontból is változás történt az én egyébként sem unalmas életemben. Bemutatótermet nyitottunk a Paloma-házban. Öt alkotótársammal együtt vágtunk bele, hogy próbára tegyük magunkat. (Ha a belvárosban jártok, feltétlenül nézzetek szét nálunk.) Ezzel együtt kezdtem félállásban dolgozni asszisztensként. S ez mellett még csinálom a Pjulcsy-t, ami hála nektek, egyre ismertebb és keresettebb. S tényleg, még van egy kicsike családom is!😉 (Hogy időközben fele-fele lett a nagykorúak és a kiskorúak aránya, mit sem változtat a lényegen.) Így, ezekkel együtt csináltam végig az elmúlt két hónapot. Azt a két hónapot, ami egyébként is mindig, mindenki számára kritikus pont az évben. Nálam csúcsra járatódott és ha azt kérdeznétek, hogyan tudtam végigcsinálni, azt válaszolnám, hogy fogalmam sincs. Jöhetnék a közhellyel, ami attól még, hogy közhely, igaz: csodálatos Férjúr, két csodálatos...

Mióta nekünk, magunknak is van egy házikedvencünk, érteni vélem azoknak a gazdiknak a ragaszkodását, akiket eddig csak távolról figyeltem. Nem értettem az odaadást, a szeretetet, amit egy állattal szemben érezni lehet. De most már én is tudom: ha háziállatod van, az olyan, mintha lenne még egy gyermeked. Nem alszunk éjszakánként, folyton fotózzuk, ölelgetjük, babusgatjuk és mindig olvadozunk tőle, miközben próbáljuk nevelni, rendre szoktatni. Érdekes mód azonban ez a jelenség nem megfigyelhető a teknősbékáinknál, az egyetlen olyan állatnál, ami huzamosabb ideig velünk tudott élni... Ennek a kislány babának is lett egy házikedvence és ahogy az házikedvenceknél szintén megfigyelhető: előbb vagy utóbb elkezdenek hasonlítani egymásra. A mi, saját bejáratú házikedvencünk, akit december 30-án fogadtunk örökbe a Budaőrsi Állatmenhelyről.

Sejtettem, hogy amit csinálok, ahogyan csinálom, sok. De mert szeretek adni és nem tudok nemet mondani, nem törődtem vele, inkább örültem, hogy adhatok. Az tölt fel, abból merítek erőt, ha látom mások örömét, a sugárzó szemeket, a mosolyokat. Sosem használom az eszem, mindez szívből jön. Egyszer ezt úgy fogalmaztam meg valakinek, hogy szeretek szeretni. Ennyire egyszerű. Egy idő után már azt vettem észre, hogy nehezen megy ez a szeretés. Erővel kellett rávennem magam, hogy szeressek. Hogy ne érezzem azt, hogy kihasználják a szívem mélyéről fakadó erőmet: a szeretetet. Elkezdtem nem szeretni. Különösen magamat, mert szégyelltem, hogy egyre inkább haragszom a világra, hogy nem látom meg ösztönösen a jót és csak a rosszat veszem észre, arra összpontosítok. Innen már csak egy ugrás volt, hogy elkezdtem nem szeretni a többi embert sem, a munkámat sem, haragudtam a világra, gyűlöltem az életemet. Hagytam, hogy ez az érzés eluralkodjon rajtam, csak sodródtam az árral, mert nem volt erőm küzd...

Mindegyik gálaest különleges volt és kihívásokkal teli feladat. Ez a mostani azonban más volt, különlegesebb.  Két éve már, hogy nem csak "dekoratőrként" és segítőként vállaltam szerepet a Pure Fashion életében, hanem koordinátorként is csatlakoztam a csapathoz. Hogy milyen is volt ez a két év? Félve indultam neki, új volt a terep, a teendők csak körvonalazódtak, de nem voltak konkrétak és hát a lányok... Tizenévesek, tele a világ gondjával, bajával, keresik még az útjukat és hiába vannak nekem is kamasz gyerekeim, akikkel azt hiszem, egészen jól megtalálom a hangot, azért mégsem ugyanaz, idegenekkel foglalkozni. Idegenek, akik kíváncsian néztek rám, vártak tőlem valamit, amiről nekem sem volt sok fogalmam. Idegenek, akik alakalomról alkalomra egyre nagyobb helyet kaptak az életemben, akik alkalomról alkalomra a "lányaimmá" váltak. Idegenek, akikkel végül megtaláltam a hangot és rájöttem, mit tudok nekik adni és mit várnak tőlem. Nem volt könnyű és voltak ...

Már írtam arról, mennyire szeretem, hogy kreatívak és ezért én milyen mérhetetlenül büszke vagyok rájuk. Ha lehet, ez a mostani eset még ezen is túltesz. Mert van egy lányom, aki különösen érzékeny lény és észreveszi mások szükségét, jelen esetben hiányosságát. Az én hiányosságomat. Hogy nincs időm nekik idén adventi naptárat készíteni. De hogy mégis nyomon tudják követni az idő múlását és igazivá tenni a várakozást, amikor a kis Jézus megszületik, készített maguknak egy adventi naptárat. Kitalálta, megcsinálta és feldíszítette velük a szobát. Panni, annyira köszönöm!♥♥♥ Persze ha már előkerült a fényképezőgép és nem bírtam türtőztetni a büszkeségemet, akad fénykép az ősszel elkészült, de az apró részletekig még be nem fejezett szobájukról is. Majd az új évben az is meglesz... Vannak még fehér foltok, mint a csupasz falak vagy a tükör nélküli keret, de elkélne egy könyvespolc is. Egyszer ezt is befejezzük...

Idén is megrendezésre került a Pure Fashion , amit újra én (is) dekorálhattam. Nem kis feladat egy hatalmas, egyébként elég unalmas színpadot széppé varázsolni, ráadásul egy alapítvány ilyen, holmi luxusra fordítható forrásai nem túl bőségesek. Ám a feladattól nem ijedünk meg, tesszük, amit kell és abból dolgozunk, amink van. Nehezen állt össze a kép, milyen is legyen. De aztán amikor elkaptam a fonalat, akkor már láttam is magam előtt a színpadot. Persze az utolsó pillanatban akadtak még változtatások, de voltak kreatív és lelkes önkéntes segítőim, amit ezúton is nagyon-nagyon köszönök nekik. Fő koncepció a körök, a fények és a virágok voltak.  A legkreatívabb megoldásom a színes, műanyag karikákból készült dekorációs elem lett, amit először selyemmel, aztán egy fényfüzérrel, végül organzával tekertünk körbe és így akasztottuk fel a karton körök közé. A kifutóra pedig virág, sok-sok virág került, megspékelve néhány maradék függönyanyagból készült pompommal....