Lencsés-fahéjas csirke

Nem tudom, hogy a korábban körkérdéssel érintett gasztrobűnök közé sorolandó-e, de én szorgalmasan gyűjtögetem a boltban a kölönféle céges kis receptfüzetecskéket, szórólapokat, promóciós recepteket.
(Ha olvassa egy marketinges, biztos örül:) )
A mostmár szépen gyülekező szakácskönyveim mellett nyilván megvan az a varázsa, valljuk be őszintén, hogy ezeket ugye nem súlyos ezrekért vesztegetik. A képek általában csinosak, a receptek persze mindig az adott cég termékeivel készülnek, de ettől még lehetnek jók - vagy pocsékak persze, vagy annyira triviálisak, hogy látszik egyetlen céljuk volt, a termék nagydózisban történő felhasználásának sugallmazása. A most következő recept azonban a legelső kategóriába tartozik, jó pár éve csinálom már, és a mostani aktualitását az adja, hogy ideje kiebrudalni a kamrából a téli élelmiszerkészlet maradékát.



Hozzávalók:


30 dkg lencse
3 babérlevél
2 nagyobb fej vöröshagyma
60 dkg csirkemell
2 dl csirkehúsleves (vagy fél leveskockából főzött)
1 tk őrölt fahéj
1 késhegynyi currypor
só
szeletelt madula (elhagyható)
extra szűz olivaolaj

A lencsét nem árt mondjuk éjszakára beáztatni, hogy tényleg 30 perc alatt legyen ebédünk-vacsoránk.

A beáztatott lencsét a babérral együtt feltettem főni. Így kb. 10 perc alatt majdnem kész volt.
A vöröshagymát vékony karikákra vágtam, és az olívaolajon 2 percig pirítottam. Hozzáadtam a kockákra vágott csirkehúst, fehéredésig pirult, ekkor jött a fahéj, a curry, a só a leves és hozzákevertem a félig megfőtt, leszűrt lencsét. Kb. 10 perc alatt tökéletesen puha lett minden, akkor megszórtam még egy kis mandulával is.

Fehér kenyérrel tunkolható, és azon ételek közé tartozik, aminek maradékába az ember a konyhakövön állva, éjfélkor is szívesen belekanalaz.

Nagyon kiadós, a fenti mennyiség biztos elég 6 normál étvágyú embernek.

A kedvenc Borges ( ez itt nem a reklám helye, kár) olivaolajom nyakára volt kötözve a kis receptfüzet.

Tapenade

Ahogy Gabojszához írtam, amikor kiírta ezt a fordulót: ne legyen nyálkás, ne legyen szálkás, ne legyen csápja, tapadókorongja, vádlón meredő szeme és ne éljen, amikor megeszem. A többi jöhet.
Illetve ahogy elmélyültem a "Halak, stb. és én" filozófiai kérdéskörében, arra kellett rájönnöm, hogy szeretem én őket, persze, csak csinálja más. A lelkesedés hiánya ugyanis komoly gátló tényező: több fotóm van már tengeri hal-ételekről - Az Ember, Aki Szereti a Halat boldogan meg is ette - de én sose találtam arra méltónak őket, hogy ide felkerüljenek. Ugyanakkor vannak kellemes emlékeim - naná, hogy a tengerpart közrejátszik - ahol kóstoltam a halpiaci étterem szuper paelláját, homárt egy nagyon-nagyon étteremben Bordeaux-ban, vörös márnát a kikötőben; bár nem tengeri hal, de egyik barátunk afrikai harcsapörköltjét hetente meg tudnám enni, és így vagyok a főnököm igazi tiszai pontyból főzött klasszikus halászléjével is.

Szóval a hiba az én készülékemben van.

Ezért olyan népmesei hozott-is meg-nem-is tengeri halas étellel készültem.

A tapenade provance-i eredetű étel, a kapribogyó provanszál nevéből ered elnevezése. Több mint száz éve újította egy Meynier nevű séf, állítólag ez a recept az eredeti, az övé. Ha beírjuk a gugliba, hogy "tapenade noir", (van zöld olivás változata is) biztos, hogy az első 40 találatban nem lesz két egyforma recept. Van ahol csak a bogyók, fokhagyma és az oliva játszik, mustár, bors, konyak sehol, az arányok kiszámíthatatlanok és követhetetlenek . Ez a szép a klasszikus ételekben :-)), ha még valaki nem próbálta, bízzon az alábbiban, nem fog csalódni.

Nem akartam átfesteni a képet: a pontos recept ellenére kicsit lazán bántam a tonhal mennyiségével, fekete olajbogyót egyfélét - és nem igazán szuper minőségűt - kaptam hirtelen az influenzavírussal való kimerítő küzdelmünk után, ezért "Provance fekete vaja" kellemesen iszapszínű lett.

Hozzávalók: (2 személyre vacsora, 4 személynek aperitif mellé)

6 dkg fekete olajbogyó
6 dkg kapribogyó
6 szardellafilé
3 dkg konzerv tonhal
1 ek. jóféle mustár
sok őrölt feketebors
0,6 dl olivaolaj
1 ek konyak

Nyilván nem volt turmix és aprítógép több, mint 100 éve, amikor egy Meynier nevű séf kitalálta, és ezért mozsárban törték össze a hozzávalókat, összedolgozták az olivaolajjal és a végén a konyakkal, így némi lelkifurdalással ugyan, de az aprítógépembe tettem a bogyókat, a halakat meg a fűszereket, majd amikor összezúzta, szép lassan csurgatva beledolgoztam az olajat és a kicsi konyakot.

Nagyon-nagyon finom; mindegy, hogy barna- vagy foszlós fehér kenyérrel, pirítóssal, baguette-tel vagy bármi más kenyérfélével kínáljuk, eteti magát, továbbá borzasztó éhséget és (alkohol)szomjúságot csinál, azaz vacsoravendégség esetén ideális. Márha mi megyünk.