by PO
Debrecenben évente kétszer van afféle nagy kirakodóvásár. Jó negyedszázada határozták el, hogy felújítják a hagyományokat. Mármint a Hortobágyon, a tavaszi kihajtáskor és az őszi behajtáskor szokásos vásárokét. A tavaszit április végén tartották hagyományosan, ezt hívták Szent György napi vásárnak. Az őszi szeptember végére esett, Szent Mihály napi vásár volt a becsületes neve. A két debreceni vásárt ma már csak pongyolán Mihály napi vásárnak hívják. Ezeknek mindegy.
Néha kinézek a vásárba, mindig fél pénzzel, néha nem. Most kilátogattunk, aztán gazdag vásárfiával tértünk haza. Na lássuk csak, mi köze egy gasztroblognak a vásári szerzeményekhez!
Vigyázat, a poszt további része termékmegjelenítéseket tartalmaz! Viszont mogyorót még nyomokban sem.
Itt van rögtön ez a néhány kis vas lábos. Vagy inkább serpenyő?
Tudom, hogy ennek az ápolásával sok munka van, de hiába jelentek meg az olcsó, kerámia bevonatos kínai hamisítványok, nekem kellettek ezek a bohókás külsejű edények azokkal a nagy, fazékra való füleikkel. Még sütőben is lehet használni őket. Különben meg jó vastag anyagból vannak.
Aztán itt van ez a helyre kis kosár:
Húsz évvel ezelőtt én voltam az egyetlen férfiember a környéken, aki vesszőkosarat mert használni. Mert felismertem, hogy milyen praktikus, emblémás reklámszatyrot meg már akkor sem vettem a kezembe. Szóval a réginek a feneke már kezd töredezni, ideje volt lecserélni. Ezt a remek darabot Békésen kötötték. A néni megmutatta a görcsös ujjait, amivel már 50 éve fonja a vesszőket.
Találós kérdés is lehetne, ez mi?
Ez bizony egy fenőkő. Kisebb kések élezéséhez fogom használni. Van nekem kisebb, de ez 20 cm, kényelmesebb a használata. A befejező műveletet pedig egy muffinsütő mázatlan fenékrészén fogom csinálni.
A szegedi paprikaárussal is bótoltam.
Nem fűszerpaprikára volt szükségem, arra megvan a húsz éves beszerzési forrásom (bodomi, tehát feketeföldi). Hanem füstölni való alapanyagra. Így aztán megvettem az egyik füzért, ami az árus cégére volt a vásárban. 7,5 kg volt, majdnem 2 méter, a nagy súlya miatt dupla spárgára volt felfűzve. Azóta Kingával kicsumáztuk, az este füstön szárítottam, azóta megy a befejező szárítás.
Volt egy érdekes felfedezésem, a köleses sör.
Egy "Palóc kézműves sörök" tábla alatt árulták a Jászdózsán készülő sört, ki érti ezt? A palóc, vagy jász atyafiak nem voltak szégyellősek, 400 forintért osztogatták az arra rászorulóknak. Vettem egy üveg világosat és egy félbarnát. Otthon eltöprengtem azon, hogy miért kölesesnek nevezik, amikor a kölesen kívül nem írnak más gabonát. Különben finom volt mind a kettő.
Vettem még juhtúrót, nagyon rányúltam a tutira. Gulyás Mihálynénál olyan túró volt, ami tényleg nagyon hasonlított gyermekkorom ízeire. A juhtúró árusoknak van az a kedves szokása, hogy pillanatok alatt a szánkba gyömöszölnek egy üdvözlő falatot. Én rágom, ízlelem vigyorogva, majd az arcomról lefagyó mosollyal megkérdezem, hogy "ebbe mennyi tehéntej van???". Később megtoldottam: "és hány százalék kókuszzsír?" Láttam az asszony szemén, hogy a tehéntejes kérdés nem érte váratlanul, a kókuszzsíros cselt viszont még nem ismerte. Basszus, kár volt neki elárulni!
A Nárcisz sajtbirtokról egy darab érlelt kecskesajt is jött velünk haza.
Hát ilyen gazdag vásár volt ez.