Megfontoltabban

Elég nagy a csend a blogon, nem véletlenül, bevallom, vívódom egy ideje. Mostanában több cikket is olvastam a gyerekek képeinek neten való posztolása témájában, és egyre inkább azt érzem, hogy nem szeretnék ennyi képet megosztani a gyerekkorukról. Mert nekem aranyos pillanatok ezek, de nem biztos, hogy ők is szeretnék majd évek múlva viszontlátni magukat képek tömkelegén, hónapról hónapra. Részben a család miatt mutattam ennyit róluk, de ezt azért meg tudjuk osztani egymással a nagy nyilvánosság bevonása nélkül is. Scrap oldalak továbbra is készülnek majd, bízom abban, hogy ezek kellemes emlékeket őriznek majd nekik is, és ugye mivel CT tag vagyok ez promóciós kötelezettséget is jelent. Viszont a mindennapjaink képeiből csak nagyon válogatva, inkább fotós szemmel, mint érzékeny lelkű anyukaként hozok majd képeket, és a mostanra jó nagyra duzzadt netes állomány jó részét is törölni fogom. Persze mondják, hogy az internet nem felejt, ami egyszer felkerült, annak örökre nyoma marad, törlés után is, de nem is ez a lényeg, nem hiszem, hogy kormányszervek fognak nyomozni a képeink után ;) vagy ilyesmi, a lényeg, hogy ne legyenek ennyire láthatóak és hozzáférhetőek az életünk pillanatai, mert azért tudjuk, hogy ezzel bizony vissza is lehet élni. Nem hiszem azt, hogy eddig totál óvatlan voltam, mert azért ezzel a problémával nem most szembesülök, és vigyáztam is arra, hogy az alapvető biztonsági dolgokat betartsam, nem is hiszem, hogy nagyon árulkodóak lennének a képek (bár a férjem minden ilyenről letiltana, mondván, hogy ne lássa senki a lakásunkat, stb.), és nem is vagyok hajlandó ezen parázni, csak a mennyisége ütött szöget a fejembe, no meg a gyerekek személyiségi jogai. Petra már egyre nagyobb, sok mindenben megmutatkozik az önállóságra törekvése, és szeretném tiszteletben tartani a magánéletüket, még jobban, mint eddig. A személyes blogot, mint olyat én eddig jó ötletnek tartottam, szeretek én is hasonlókat olvasni, mások életébe kicsit belelátni, átélni az apró örömeiket, nézni, ahogy nőnek a gyerekek, olyanokról olvasni, akik régebben szerepet játszottak az életemben, de azóta elsodródtunk egymás mellől, ezért szeretem a közösségi oldalakat is, de alaposabban belegondolva, nem hiszem, hogy nagyon sok olyan közölnivalóm lenne ezen a blogon keresztül, leszámítva a scrapbook szakmai dolgokat, amivel részt kéne vegyek az interneten, bárki számára hozzáférhető módon. Vannak zártabb közösségek, ahol úgyis beszélgetünk, meg vannak az interneten kívüli kapcsolatok természetesen, ezekre kell nagyobb hangsúlyt fektessek, újra levelet írni, mégha csak email formában is, érdeklődni, hogy kivel mi van, és elmesélni, ami bennem van, vagy akár a telefont felemelni.... és hagyni a nyilvános formát. Tudom, be lehet állítani, hogy kik lássák a posztot, lehet ismerősöket csoportosítani és hasonlók, de nem szeretnék ezzel bajlódni, és nem is ezt látom a megoldásnak. Épp ma lőttem egy olyan aranyos sorozatot Panniról, ahogy spenótot ebédelünk és közben bohóckodik, ha folytatom, mint eddig, csináltam volna egy montázst róla, kapott volna jó sok mosolyt, lájkot és pár kommentet, aztán szegény lányom mondjuk 12 évesen egyszercsak majd szembesülne a saját spenótos vigyorával. Elég lesz, ha az itthoni fotókönyvben látja. :) És majd azt mutatja meg magáról a barátainak, a világnak, amit szeretne. Már csak miattuk is szeretnék jó példával elöljárni, mert ők is hamarosan részt fognak venni ebben az internetes világban és nem szeretném, ha ők is gondolkodás nélkül osztanának meg magukról mindent. Mert ha nem állunk szóba idegennel az utcán, akkor miért "állunk szóba" a neten? Ez legalább olyan veszélyes. De azért lesz ezek után is "szrjudit blog", még ha sokkal sokkal kevesebbet szkreppelek is mostanában, ez csak átmeneti dolog, és van mesélni, mutatni valóm is, amit hozok majd. 

Mindenkinek puszi, és vigyázzatok ti is magatokra és egymásra!