Láttam a napfényben most kopott székeket

Az élet olykor csak megy, halad, telik, a jelenlétünk nélkül. Apró kis kényszermegoldások settenkednek be a napjainkba, hogy azután egyre inkább teret nyerve átvegyék az irányítást és konok, rendíthetetlen kényszerré növekedjenek, akárcsak a kéretlen plusz kilók, beengedve hasonlóan kártékony társaikat is - vagy éppen fordítva: nagy erőfeszítéssel rávesszük magunkat egy apró változtatásra (reggeli teából elhagyni a cukrot, a lépcsőt választani a lift helyett, elalvás előtt olvasni számítógép helyett, kiállva magunkért ragaszkodni hozzá, hogy a szemetet, azt más vigye ki), amik meggyökeresedve segítenek majd, hogy komfortosabban érezhessük magunkat a testünkben vagy a mindennapjainkban. A kéretlen vagy nagyon is tudatos, eleinte jelentéktelennek tűnő engedmények vagy erőfeszítések apánként észrevétlen, de hosszú távon összeadódva óriási változásokat eredményeznek, amikre sokszor csak hosszú idő után, nagyobb távlatból döbbenünk rá (tavasszal újra mérlegre állva, a tükörbe nem rutinból pillantva, hanem valóban megszemlélve azt, amit ott látunk, vagy elcsodálkozva azon, hogy a filmjelenet, amin régen mindig sírnunk kellett, nincs ránk többé hatással).
Egy-egy ilyen felismerés után, különösen, ha azt gondoljuk, hogy az új változás nincs előnyünkre, hajlamosak vagyunk tehetetlennek gondolni magunkat, s lemondóan legyinteni: úgysem tudjuk átszínezni az életünket, kifényesíteni a sötétet vagy kicsit árnyalni, ami vakítóan üres. Ám, ha nem azonnali, radikális alakításban gondolkodunk, hanem apró lépésekkel indulunk el visszafelé vagy előre - attól függően, merre látjuk a célunkat -, ha úgy indulunk el, ahogyan a kisgyermek kapaszkodik el az asztaltól a székig, széktől a kiságyig, kiságytól a szekrényig, akkor egész szobányi, lakásnyi, utcányi, városnyi, kontinensnyi távolságokat tehetünk meg, világosból a sötétbe, sötétből a világosba, és ez egyszerre rémisztő és felszabadító perspektíva, attól függően, hogy melyik irányt választjuk.

Minden állapotunk, anélkül hogy változtatnánk rajta, döntő átalakulás, metamorfózis lehetőségét rejti magában

Hogy ismételje meg, amit mondott, azt kértem a kislányomtól, mert a beszélgetés közben megütötte a fülemet valami, feltűnt egy apróság - egy addig tökéletlenül ejtett hang most először hibátlanul sikerült, a nyelvhegy épp a megfelelő helyen illeszkedett a felső fogmederhez, és a ts vagy c helyett kipattant az első szabályos cs. És megismételve másodszor is, meg harmadszor is, és most már mindig így fogom csak hallani, a múlté lett az a szívünknek oly kedves selypítés.
Attól a perctől kezdve, hogy megfogan, az ember folytonosan változik, nemcsak testében, minden vonatkozásában. Eleinte rohamos gyorsasággal és nagy kontrasztokkal, később finomabb átmenetekkel, egyre észrevétlenebbül. A kisgyerekkorba belépve mind nehezebb lesz megmondani egy-egy változásról, hol kezdődött és mikor lett vége, a nagykamaszkor végén pedig sok szülő nézi értetlenül az előtte állót, a már egyáltalán nem gyermeket: mikor nőttél fel?!
A csöndes metamorfózis lehetősége nem csak az emberé vagy a természeté – a fonalas világban is megteremthetjük. A mostanában trendi fading technika tökéletes változata ennek. Az észrevétlen vagy csak kevésbé hangsúlyos átmenet során az eredeti szín kiválik a környezetéből, belesimul egy új közegbe, ahol előbb még hangsúlyos, utóbb kiegészítő elemmé válik, azután lassan feloldódik az újban.
A tökéletes zene, Simone Weil szerint, a legkisebb változtatásokkal képes figyelmünket ugyanazon a feszültségi fokon tartani. A jó fonal pont ilyen. A Phil Rainbow gombolyagok színváltásai önmagukban is izgalmassá teszik a szemeket, de amikor lehetőséget kaptam az 1001 fonaltól a tesztelésre, azonnal tudtam, hogy átmenetes ruhát szeretnék készíteni belőle a család legszivárványosabb tagjának. Bár tetszik a végeredmény, tény, hogy kicsit türelmetlen voltam, a követlező darabnál majd (mert lesz folytatás) hosszabban, több sorban "folyatom össze" a színeket. A fonalcsalád tökéletes ehhez a technikához, a fonal maga pedig könnyű, puha, kicsit fényes felületet ad, és gyönyörű esésű textúrát. A színeket nem adják vissza tökéletesen a fotók, de aki próbált már szivárványt fotózni, az tudja, mennyire nehéz.

Több kép a Ravelryn

Hová megyünk most, s mit tartogat számunkra a jövő?

Mindjárt becsengetnek.
Nem tudom, mások hogy vannak vele, nekem nem nagyon könnyű útravalót találni és adni a tanévhez. Van, ami idővel talán sokaknak könnyebb lesz - bár az épp most tanulók számára inkább bosszantóak az afféle  híresztelések, hogy az utánuk jövő szerencsések már megúszhatják a kémia- és fizikaórák gyötrelmeit (bezzeg nekik még kémiai képletek tömegét kell bemagolni!), de van, ami nehezebb. A mi szüleinknek elég volt szembenézni a "de minek kell a kromoszómáról tanulnom, amikor ötéves korom óta tudom, hogy menő fagylaltárus leszek?!" típusú könnyes kirohanásokkal, a mai fiatal elmék viszont, akik gyerekes illúzióikat már gyakorlatias belátásra és ehhez igazított érvkészletre cserélték, könnyedén félresöprik a leckeírást sürgető vasárnap esti szülői buzdítást olyasféle komoly kijelentésekkel, miszerint jövőkutatók állítják, hogy bő egy évtized múlva a ma létező szakmáknak nagyjából 15 százaléka marad csak meg, és a helyükbe vagy a mesterséges intelligencia lép, vagy olyan megoldások, amiket mi még el sem tudunk képzelni. A régi világhoz igazított iskolarendszerben szinte lehetetlen nap mint nap motiváltnak maradni, vagy a tudatos pályaválasztásra készülni, miközben körülöttük számtalan felnőtt példa bizonyítja, hogy az emberek nagy része nem azzal foglalkozik, amire évekig vagy évtizedekig készült, és hogy lassan az válik általánossá, de legalábbis kívánatossá, ha valaki tízévente rugalmasan alkalmazkodik a munkaerőpiaci elvárásokhoz, és ügyesen szakmát cserél.
A divatos sztár-történész szerint a legjobb tanács, amit egy olyan 15 évesnek adhatunk, aki egy elmaradott oktatási rendszerben próbál felkészülni a jövőjére, az volna, hogy ne támaszkodjon túlságosan a felnőttekre, akik maguk is meglehetősen elveszettek a soha nem látott gyorsasággal átalakuló világban, és fogalmuk se lehet a holnapot alakító folyamatokról. Hiába vagyok hajlamos egyetérteni, szívesebben fogalmaznék tagadás helyett állító formában. Így aztán, azt hiszem, a legjobb tanács, amit a saját gyerekeimnek adhatok a tanévre készülve, hogy - megadva a császárnak, ami a császáré - próbáljanak ellenállni a tanagyag vad nyomásának, vegyék annyira komolyan a saját, iskolán túli életüket, amennyire csak bírják; formáljanak belőle színes, szivárványos, varázslatos matériát, amiből magukra szabhatják a saját jövőutazós köpönyegüket.

A bal felső kép bizonyítja, hogy egy ilyesféle köpönyegben nemcsak ők,
de a jövőutazáshoz asszisztáló anyák is igen komfortosan mozoghatnak

Még sokkal több kép: Ravelry

Az égi színeket talán az érzékenység nevezhetné meg

Mire sorra kerültünk a kormányablak ügyünknek megfelelő számú fülkéjénél, már valamennyi trükkömet bevetettem, elfogyasztottuk a magunkkal vitt tízórait, utána ittunk finom vizet, rajzoltunk, papírhajót hajtogattam és azt játszottuk, hogy a padló a tenger, meséltem a cicáról és a kutyáról, akik egymás legjobb barátai, megcsodáltam, milyen szépen tud a két és fél évesem balettozni (igaz, ezen a ponton kisebb konfliktusunk is támadt, mert követelte, hogy én is mutassam be a tánctudásomat, én viszont tekintettel voltam a többi hajszolt, ügyintéző állampolgárra, és határozottan nemet mondtam), énekeltünk (nagyon halkan), megnéztük a családi fotókat a telefonomon, szóval amikor végre sorra kerültünk, mind a ketten nagyon megkönnyebbültünk. Gyorsan elhadartam, miért jöttünk, odaadtam a hiánytalan dokumentációt (muszáj hozzátennem, mielőtt valaki emberfeletti képességeket tulajdonítana nekem, hogy a dokumentáció azért volt hiánytalan, mert ugyanezen ügyben két hosszas telefonos egyeztetés után harmadszor mentünk vissza személyesen, az első két alkalommal sajnos nem sikerült teljesítenem az állami bürokrácia lakcímbejelentéssel kapcsolatos magas elvárásait), utána pedig teljes figyelmemmel a ded felé fordultam, próbálva elérni, hogy a papírok kitöltésének ideje alatt viszonylag halkan és viszonylag nyugodtan üldögéljen az ölemben. Nehezen tudnám felidézni a beszélgetésünket, aminek az elején az ügyintéző hölgy még szívélyes mosollyal hallgatott minket, kis, egyetértő kacagásokkal kísérve a párbeszédet, arra viszont pontosan emlékszem, melyik volt az a mondat, ami után a hölgy tekintete megkeményedett, ajka szigorú vonallá zárult, modora rideggé és elutasítóvá vált: - Igen, a vízilovak határozottan kevésbé rokonszenves állatok, mint a tigrisek! Utólag belátom, hogy ez kétségtelenül diszkriminatív és akár rosszindulatúnak is mondható kijelentés, szégyellem is magam miatta, talán nem is mentség (és ha az is, ezt az ügyintéző hölgy nem tudhatta), hogy éppen előző nap olvastam egy cikket a Kolumbiában elszaporodó agresszív vízilovakról, és az sem, hogy a lánygyermeknél egy ideje igyekszem jó színben feltüntetni a tigriseket, amiktől sajnos néhány hete fél. Mindenesetre az ominózus mondat után a pecsétet már kifejezetten bosszúsan nyomta rá a papírunkra, az új okmányainkat pedig egyszerűen letette elém, egyetlen szó nélkül. Talán csak egy hajszálon múlt, hogy nem talált megint valami hibát az anyagokban, ha egy perccel előbb mondok csúnyát a hippopotamusról, lehet, hogy megint dolgunk végezetlenül kulloghattunk volna el. Sosem tudhatjuk, kiben mi lakik, kinek mi az érzékeny pontja. Azt ajánlom tehát, hogy akinek elintézendő ügye van az önkormányzatnál, postán, bankban, földhivatalban vagy bármely intézményben, az igyekezzék kellő elismeréssel szólni Isten minden teremtményéről, nem kizárva semmilyen színt, semmilyen formát, ha nem akar kellemetlen helyzetbe kerülni!
A nagyobbik lánynak készült tavaszi pulcsi ilyen megengedő darab: sokszínű, változatos, jól megférnek rajta az eleje-háta hullámvonalai, az ujjak X-szemekből felépülő csíkjai és a kézelők áttört csipkéje.

Ravelry

A mai nap sikeresen végződött. Nem ültették szigorítottba, nem hajtották ki a brigádot a közszolgáltatási telep építéséhez, délben feketén szerzett egy különadag kását, vidáman ment a falazás, a pengével nem bukott le, és dohányt is vett. Nem is betegedett meg, legyűrte a bajt. Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap.

Olyan korban élünk, amikor a világ egyik - nem biztos, hogy a szerencsésebbik - fele nagy erőfeszítéssel, foggal-körömmel igyekszik elhitetni magával, hogy az élet biztonságos és igazságos, hogy megérdemlik a jó sorsukat, mert rátermettek, mert szorgalmasak, mert okosak, mert jók; és hogy a rossz, az mindig csak másokkal történhet, olyanokkal, akik megérdemlik, mert nem életrevalóak, mert nem küzdöttek eléggé, mert van valami jellemhibájuk vagy egyenesen bűnük, vagy egyszerűen csak rossz szerencsét kovácsoltak maguknak. - Én mindenért megküzdöttem az életben, semmit nem kaptam ingyen! - állítják sokan azok közül, akik a világnak ezen a felén élnek, kicsit lesajnálva azokat, akik szerintük kevésbé érdemesek, és ha időnként eljutnak a világ másik felére (amihez sokszor csak néhány utcányit kell sétálniuk), ahol még tudják, hogy a rosszat és a jót nem érdem szerint kapjuk, és azt is, hogy ez a kettő nem is mindig elválasztható, mert ami nehéz, kényelmetlen, félelmetes, sőt akár kibírhatatlannak is tűnik, arról később kiderülhet, hogy mégis segített valami jónak a megszületésében - ha tehát eljutnak ide azok, akik a saját illuzórikus biztonságuk rabságában élnek, folytonos szorongásban, akkor a legtöbbször nem értik, hogy a fogatlan, porlepte, napi egy tál rizsből az utcán élő vénember, akinek a sorsa mély barázdákba írva kanyarog az arcán, hogyan lehet mégis hálás az életéért, vagy csak azért, hogy süt rá a nap.
Erre mifelénk mostanában nem sokat süt, inkább nagyon is hideg van. Nemrég a villamosmegállóban megszólítottam a férfit, aki kiskocsin szokta maga után húzni a kukákból összegyűjtött kartonpapírokat, műanyag táskákban a motyóját, és bár sosem száll villamosra, úgy tűnik, már az is enyhülés neki, hogy nem a hideg betonon ül, hanem magasabban, a szélfogó alá behúzódva. Sosem láttam még az arcát, nemcsak, mert hatalmas, kócos, sárgára színeződött ősz haj és hosszú szakáll takarja, hanem mert mindig hajlott háttal, lecsüggesztett fejjel ül, mintha félne, hogy a világnak az a bizonyos másik fele provokációnak minősíti, ha rá mer pillantani; de öregnek látszott, nagyon öregnek, s most, hogy a hozzá intézett szavaimra felemelte az arcát és válaszolt, döbbenten láttam, hogy, bár a bőr tónusa, a mély ráncok, a busa szemöldök valóban öregembert formáztak, a száj kontúros íve, a tekintet határozottsága, a hang ereje és a hanghordozás egyértelművé tette, hogy nagyjából velem egyidős lehet. Hogy elfogad-e egy kis pénzt, azt kérdeztem tőle tétován. Ha nem lesz belőle baj, felelte ő, mert valószínűleg voltak már tapasztalatai arról, hogy a jóból is lehet rossz, a pénzt ellophatják, és akkor az rosszabb, mintha nem is lett volna, vagy hiába van, ha nem eresztik be a boltba, hogy egyen belőle, vagy beeresztik, de megvádolják, hogy lopta, vagy teli hassal kedve támad a meleghez is, és mégis felül egy villamosra, hogy emberek között legyen, és egy kis időre úgy tehessen, mintha csak egy átlagos utas lenne ő is, mintha nem süketítő magányban telnének a napjai, de aztán onnan is lezavarják majd, vagy egyszerűen csak elfogy az a pénz, és utána hiányozni fog, és a hiány rossz, rosszabb, mint ez a magába dermedt vágytalanság most. Hazáig csorogtak a könnyeim ettől a választól, pedig a pénzt végül odaadtam, és imádkoztam, hogy ne legyen belőle rossz, de megint szembesültem azzal, hogy az ember még akkor sem mindig tud segíteni, amikor nagyon szeretne, és amikor azt gondolja, hogy az eszközei is megvannak hozzá, hogy az odafordulás is lehet káros beavatkozás, mert nem a szándék, hanem a kegyelem határoz meg rosszat és jót egyaránt.
Akiket szeretünk, azokat magunknál is jobban féltjük, magunknál is sokkal inkább szeretnénk biztonságban tudni, azt akarjuk, hogy soha ne éhezzenek és ne üldögéljenek fázva a villamosmegállóban. Szülőként ráadásul még sokkal nehezebb megtalálni az egyensúlyt az építő segítség és a káros beavatkozás között, mert ez utóbbit éppúgy motiválhatja a szeretet és a féltés, a féltés, ami időnként rettegésig fajul, ha nem fogadjuk el, hogy keveset tehetünk, és mégis az a kevés lesz a lehető legtöbb, amit a gyerekeinknek adhatunk: készíteni egy forró fürdőt, ha bőrig áznak vagy lázat csillapítani, ha az már nem segít, rávenni a szomorút, hogy adja ki a bánatát és figyelmesen hallgatni, meleg pulóvert kötni, ha hidegre fordul az idő, vagy épp azt mondani neki, túllépve a féltésen és erőt véve magunkon: menj, lépj ki bátran azon az ajtón a hidegbe, mert erős vagy és bátor, és bármivel meg tudsz majd birkózni!

Röviddel azután megint felbukkant valaki, egy öregasszony, akit nem ismert

Nem rendes dolog az, hogy Húsvét után hó essék, angyalom, hát elfagy minden megint, olyan ára lesz a baracknak idén is, ember nem lesz, aki megfizesse, megy majd importba mind, luxus lett a gyümölcs, mint gyerekkoromba'; olyan gyümölcsöse volt édesapámnak, a szomszédos megyéből is jöttek hozzá meggyért, barackért, manduláért, de mi abból egy szemet nem ehettünk, kellett minden fillér, a hullottból kaptunk egy-egy marékkal néha, a többit édesanyám főzte be kompótnak, lekvárnak; kilenc testvérem volt, nem győztek volna másképpen etetni, ruházni minket, pedig rendes, dolgos emberek voltak; pirkadatkor vette édesapám a kalapját, estig haza se tért a mezőről, kert alól, akkor tett elé édesanyám egy tál levest, főzeléket; a zöldbabot igen szerette, az volt a kedvence, úgy készítette édesanyám a vajbabot, olyan ízletesen, azóta se ettem olyat, pedig neki is volt ezer gondja a baromfival, malacokkal, meg velünk; látom, ez a kicsike is igen élénk, le nem veheti róla a szemét, igaz-e; minket még nem kellett ennyire félteni, más világ volt, mentünk a kaszálóra, a falu végén a libalegelőre, csak a vízpart volt tilos, minden évben elragadott valakit a víz arra mifelénk, hát meg voltunk tanítva, hogy a partra nem mehetünk, de mástól nemigen féltettek bennünket; nekem is van négy gyerekem, kilenc unokám, de hálát is adok a jó Istennek minden áldott napon, hogy már azok is felnőttek, nem kell szüntelen aggódni; igen szép ez a kisleányka, szép bogárszemű, jól áll neki ez a kis kötött pulóver, nem bolti, ugye, édesanyám is kötött telente, de nem ilyen színeseket, barnát, szürkét meg kéket, azt akárhány gyerek megörökölhette egymástól, ha fiú, ha lány; na menjen, kedveském, igen hívogatja már a kislányka, Isten éltesse magukat, minden jót kívánok!

A családi gyűjteményben akadt egy ideillő festmény is,
mert az inspiráció sem vész el, csak átalakul

Ő, ha megjött az iskolából, már tavasszal lerúgta cipőjét, ledobta nadrágját, ingét, és egészen késő őszig ebben az egyetlen szál klottgatyában mászkált

A tavaszban többek között az a jó, hogy az embernek kedve támad rendet tenni maga körül, és szomjas lesz a szépségre. A hirtelen jött éles fényben kendőzetlenül megmutatkoznak a hibák, csorbák, makulák és kopások, láthatóvá válik a levegőben táncoló ezernyi porszem. Könnyű szívvel szabadulunk meg a régi, ócska holmiktól, amikhez télen még ragaszkodtunk, mert a hidegben mindennel takarékosan bánunk, erővel, lekvárral, feslett huzatú fotellal. Tavasszal viszont felébred az életöröm és a nagyvonalúság, tavasszal rájövünk, hogy nem szeretjük már a fal színét, a tíz éve vásárolt párnahuzatot, sem az örökölt étkészletet, ezért nekiállunk festeni, varrni, bútorokat húzogatni, de legalábbis alaposan végigtáncoltatjuk a porszívót a padlón, és veszünk egy csokor virágot..
Amikor lehetőséget kaptam rá, hogy kipróbáljam az 1001 fonal egyik tavaszi újdonságát, a Phil Matelot fonalat, azt terveztem, hogy menő tavaszi-nyári táskát fogok belőle makramézni. Aztán megérkezett a csomag, és a Matelot sokkal puhábbnak bizonyult, mint azt előre képzeltem, olyasféle érzés volt megtapintani, mint a legpuhább, vastag, extra minőségű fürdőköntösöket. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy a régi, ócska és unalmasra kopott kéztörlőink helyett fogok újakat kötni. 7-es tűvel, dupla rizsmintával pillanatok alatt elkészültek, használjuk, szeretjük, jól szívja a vizet, jól bírja a mosást, és babatakarónak is bevált. A tavaszban többek között az is jó, hogy a tervek valóra válnak, és örülhetünk annak, hogy volt bátorságunk máshogy dönteni.

Ravelry

Másik feladatát nem végezte el, sőt ez a kötelesség jobban sürgetett, mint valaha, tetteket követelt

Manapság csak nagyon kevesen nem ismerik azt az érzést (mondjuk, hogy ők a kivételes szerencsések, vagy mondjuk, hogy ők a kivételesek, akiknek életvezetési tanácsadó könyvet kellene írniuk), amikor a káosz úgy eluralkodik körülöttünk, a feladatok olyan szétválaszthatatlanul nőnek bele egymásba, hogy az ember a végén már azért érzi tehetetlennek magát, mert fogalma sincs, hol is lenne érdemes nekikezdeni, melyik ponton lehet fogást találni a kötelezettségek tüskékkel teli gumóján. A  "nincs tiszta póló, mosni kéne - le kell szedni a szárítót, hogy legyen hová teregetni - rendet kell végre tenni a gyerekek szekrényeiben, mert nem fér be, amit a szárítóról leszedek - ki kell válogatni a téli holmit és elcsomagolni, elővenni a tavaszi-nyárit,  hogy értelme is legyen a rendrakásnak - de a gardróbot, ahová a téli holminak mennie kéne, nem lehet megközelíteni a könyves dobozoktól, amiket még nem pakoltunk ki a költözés óta - el kellene végre vitetni a régi, rozoga polcokat és beállítani az újat, hogy legyen hová kitenni a könyveket - ...." típusú, végeláthatatlan folyamatábrák megszelídítéséhez szükséges lelkierő nem mindig adott, és habitustól is függ, hogy ki hogyan kezeli őket. Nemrégiben egyszerű, kicsit sem hatékony, viszont kifejezetten megnyugtató stratégiát választottam: a "mivel is kezdjem, hová is kapjak?!" kétségbeesését azzal igyekeztem elűzni, hogy amikor a kicsi lány egy délután elaludt, kinyitottam az ablakot, hogy minél több szökkenhessen be a tavaszi napfényből, fogtam a maradék pamutokkal teli kosaramat és elkezdtem színeket egymásba horgolni. Ahogy gyarapodtak az egymásba kapaszkodó sorok, úgy csitult az egymásba kapaszkodó feladatok miatt érzett szorongás. Mire a gyermek felébredt, már arra is volt tervem, hogy a spontán elkezdett színorgiából hogyan legyen jól kihasználható, etno-stílusú tavaszi-nyári ruhadarab. A mosógépet már jókedvűen indítottam el, másnap a szortírozást is megejtettem, mert bár a régi könyvespolcok még mindig nálunk vannak, a könyves dobozokat ideiglenesen máshol szállásoltam el, így a gardróbba is bejutottam. A régi és új feladatok sora persze azóta sem rövidebb, de kit érdekel ez, ha a kész ruháról a tulajdonosa a következő tömör, mégis mindenre kiterjedő értékelést adja: - Jaaaj! Cíp! - azaz, szabad fordításban: jaj, de szép!

Részletek a Ravelry oldalán

Egyszer azt is látták, hogy babaruhát hímez, ragyogó, pompás aranyfonállal

Ha azt írnám, hogy az idei adventben nem a karácsonyi ajándékok készítése kötötte le az energiáimat, akkor a mondat írása közben bizonyára keserűen kacagnék ezen az eufemizmuson, ami jó, mert kacagni még keserűen is érdemes. Mondjuk inkább úgy, hogy az idei év végén bebizonyosodott, hogy régebben nevetségesen naiv elképzeléseim voltak az egyedülálló anyaságról a valósághoz képest, mert egészen más hosszabb-rövidebb ideig egyedül tartani a frontot a háttérben egy társsal, mint tartósan berendezkedni erre az állapotra, a háttérben legfeljebb nagy halom mosatlan ruhával és mindenféle fenyegető határidőkkel. Az mindenesetre biztató, hogy ha a munkával, betegségekkel és ünnepi készülődéssel súlyosbított decembert ügyesen abszolváltam egymagam a gyerekekkel, akkor a január, a február, a közelgő tavasz és a következő évek is menni fognak.
Egyetlen ajándékot mégis be tudtam fejezni, igaz, ez még egy novemberi névnapra készült volna, de végül annak is mérhetetlenül örültem, hogy a Szenteste előtti éjszakán elkészültem a ruhácskával is, így odatehettem a fa alá a legkisebbnek. Régen okozott valami, pláne ilyen apróság, ilyen nagy sikerélményt - ugye nem csoda, ha ezek után végül is derűlátóan várom a következő évet?

Az idő szóra az angyal kuncogni kezdett

Gyerekkoromban egy tündéri doktornénim volt, akihez nagyjából tizenkét éves koromtól egyedül hordtam gyulladt mandulákat, fájós fület, csikaró hasat. A találkozásaink rendre azzal kezdődtek, hogy alaposan megnézett magának, megállapította, hogy nyúzott vagyok és pihennem kellene, majd azzal végződtek, hogy a betegség gyógyulásához szükséges időt megfejelte még 3-4 nap szabadsággal, hogy pihenni is legyen időm a gyógyulás után. A "betegszabadságaim" tehát nettó egy hétről indultak, de a két hetes hiányzás sem volt ritka.
Manapság nem divat sokáig betegeskedni, se gyereknek, se felnőttnek. Taknyos ovisok ballagnak be reggel a csoportszobába, lázas gimnazisták sietnek a matekórára, nehogy lemaradjanak az anyaggal, és a munkahelyeken is gyakori, hogy a köhögős kolléga sorra fertőz mindenkit ahelyett, hogy otthon iszogatná a mézes teát - a félelem, hogy elveszítjük a fonalat (vagy a munkahelyünket), hogy pótolhatatlanok vagyunk, ezért tengernyi felhalmozódott munka vár majd, amikor visszatérünk, vagy éppen, hogy pótolhatóak vagyunk, és ez a távollétünkben ki is derül, a félelem tehát erősebb, mint az alapvető ösztön, ami még a beteg állatokat is irányítja, amikor elvonulnak a többiektől, elbújnak, elfekszenek a gyógyító időtlenségben.
A múlt héten borogatást cseréltem, forró teákat töltöttem bögrékbe, kedvenc ételeket főztem, és kötöttem egy nagylányos, bohókás sálat, remélve, hogy jó időben dekorációs elemként, rossz időben, többször megtekerve melengető darabként segíti majd a visszatérést az iskolai hétköznapokba. Akkora sikere lett (amit én a mókás kukacformának és mindenekelőtt a gyönyörű, látványos színátmenetekkel operáló fonalnak tulajdonítok, amit a megadottnál sokkal vastagabb tűvel kötöttem), hogy megrendelést kaptam egy fiús verzióra is.

Ravelry

A sárgarigók se járnak iskolába, a gyíkok se járnak, mégis egészen jól megélnek

Minden évben depressziós leszek, amikor elkezdődik az iskola. Szeretem a gyerekeim társaságát, különösen, ha sem őket, sem engem nem szorít semmilyen időkényszer vagy feladatteljesítés  - és mi másról kéne szólnia a nyári szünetnek (vagy legalábbis egy részének), ha nem erről: a nemszorításról meg a társaságról.
Manapság, ha egy terméket vagy szolgáltatást el akarnak adni nekünk, két kifejezést kiabálnak felénk nagy hangon: rugalmasság és a személyre szabottság (feltételekben, választható terméktulajdonságokban, ügyintézésben). Óvatlanul azt hihetnénk, hogy az egész világ (legalábbis a pénzért megszerezhető része) olyan ütemre táncol, amilyenben fütyüljük alá a dallamot, de elég egy pici egyéni (fizikai, szellemi, esetleg esztétikai) érzékenység, ami miatt nem felel meg a "kifejezetten az igényeinkre kifejlesztett, speciális" izé, ráébredünk, hogy a valóban szabad választásnak komoly gátjai vannak, és sokszor a mindennapos megszokásaink se alakíthatók kedvünk szerint, inkább úgy kell a sokféle kötelezettség és kényszerítettség közé betuszkolni őket, ahogyan a japán metró tömegsűrítő szakemberei tuszkolják be szegény utasokat a szerelvényekbe.
A nyárban, a szünetben tehát az a jó, hogy az életritmusunk sátorvasait végre nem oda cövekeljük, ahol éppen van hely a nagy zsúfoltságban, hanem oda, ahová valóban szeretnénk - ahol éppen elfáradunk, vagy ahonnan jobb rálátás nyílik a csillagokra -, hogy szabadon hurkolhatjuk szépséges mintákba a rendelkezésünkre álló időt, és a napokat kedvünk szerint színezhetjük együtt tarkára. Nem könnyű mindettől elbúcsúzni, úgyhogy bánatomban készítettem egy kicsi táskát, amiben elfér egy könyv, pénztárca és telefon az iskolaév tankönyvkupac nélküli, szabadabb napjain.

A szünet utolsó ajándéka a nyári napokra emlékeztető,
de egész évben hordható kistáska

Nem felejtettem el az érdemeit, ámbár tudom, hogy van egy sajnálatos jellemhibája

– Nagyon megérdemlik a győzelmet ezek a lányok! – mondja a sportriporter a tévében a magyar kajakos olimpikonokra, és nem lehetetlen, hogy a német sportriporter is hasonló szavakkal méltatja a második helyezetteket, mondván, nagyon megérdemelték volna, ők is, az aranyat. Mert ki nem, ugye, aki négy évig (s előtte sokszor évtizedekig) hajt, dolgozik, küzd, áldozatot hoz, lemond, salátát választ somlói galuska helyett, fájdalomcsillapítóval edz, infúzióban kapja a csodás és lehetőleg legális izomnövelő szereket, szponzorokkal kedveskedik, kamerába mosolyog, s világversenyeken futam után zihálva nyilatkozik okosakat. Tömérdek erőfeszítés azon az egy szem dobogón, csoda, hogy össze nem roskad.
Nem szeretem az érdem-retorikát. Egyrészt, mert meggyőződésem, hogy a világ általában nem az a hely, ahol a javakat érdem szerint adják; másrészt, mert ahol jutalmat osztanak, oda mindig kell egy osztó is - s ki legyen az, aki - sokszor érzelmileg terhelt helyzetekben - megmondhatja, mit érdemel a másik, vagy mit nem? Magunkról beszélve is szebb lenne a mert megérdemlem frázisa helyett arról beszélni: mert szeretném, mert vágyom rá, mert jó volna nagyon.
Ezt az egyszerű nyári felsőt tehát nem azért kötöttem a nagylányomnak, mert megérdemelte, hanem mert szeretem látni az örömét, és nem is azért, mert én megérdemeltem a flow-élményt, hanem mert baromira jól esett.

Ravelry

Nos, tegye a kezét a szívére, és mondja meg őszintén

– Szerinted megcsal? – kérdezte szorongva a barátnőm tizenhét éves koromban, és én láttam a szemében, hogy nem akarja tudni az igazságot. Életemben először azt éreztem, hogy olyasmiben kérik a véleményemet, ami meghatározza egy másik ember boldogságát, de legalábbis középtávú közérzetét. Nem volt könnyű pillanat, mert szerintem ugyan nem csalta meg az illető, de azt biztosra vettem, hogy már nem szereti. Azóta, ahogy az évek múlásával a legtöbb emberé, az én véleményalkotói habitusom is sokat változott és finomodott. A kamaszlányos, a másik fájdalmának elkerülése érdekében a hazugságtól sem visszariadó mellébeszélésen túl formáltam már brutálisan őszinte véleményt, bölcsen visszafogottat, tényszerűt, hevesen érvelőt, részrehajlót, elragadtatottat, cinikusat, kizárólagosat, megengedőt, és még ezer félét, pillekönnyű és mázsás súlyú ügyekben egyaránt.
Most, hogy az 1001 fonal lehetőséget adott egyik fonalának a kipróbálására, könnyebb dolgom van, mint akkor, fiatal lányként: biztos vagyok benne, hogy a Scheepjes Bloom fonalában nem könnyű csalódni, és nyugodt szívvel állítom, hogy aki felfigyel érdekes egyéniségére és a flörtnél messzebb merészkedve komoly kapcsolatba kezd vele, az sokoldalú, szórakoztató partnerre talál benne.
A  csomagom négyféle színt rejtett, amiből a zöldet, a pirosat és a szürkét azonnal megszerettem, a sárga láttán viszont egy cseppet megriadtam: a sárgához eleve kurázsi kell, kalandvágy és elszántság, ez a markáns napraforgósárga pedig hajlamos elnyomni a tulipán pirosát, a krizantém levelének zöldjét vagy a bokrok alatt megbújó több éves avar szürkéjét, vagyis a többi gombolyagom színeit. Magamtól biztosan nem raktam volna össze ezt a négy színt, mégis - ahelyett, hogy egyszerűen elhagytam volna a sárgát - kihívásnak tekintettem, hogy összekomponáljam őket. Blokkokban mindezt nem tudtam elképzelni, ezért végül a színeket soronként váltva kissé angolos jellegű, nagyon egyszerű , szövethatású mintát* horgoltam, hozzá még annál is egyszerűbb formát választva.

Ravelry

A Bloom érdekes, kötött struktúrájú pamutfonal (az a fajta ami már a gombolyagban is úgy néz ki, mintha valaki már előkötötte volna a szálat), kifejezetten rugalmas, és a vastagságához képest határozottan könnyű. Bár maga a szál fogásra és viselkedésre is kissé zsinórszerű, a kész horgolt és kötött munka ebből a merevségből már csak annyit tart meg, amennyi  pamutokra általában jellemző.
Hogy a kötésélményt is kipróbáljam vele, készítettem egy olyan babaholmit, amiből mindig jó, ha van a háznál.

Ravelry

Ötös tűvel, pillanatok alatt elkészült, és ezen a kis darabon is jól látszik, hogy a Bloom jó pajtása a rövidített soroknak, a csipkeminták alapjait is jelentő jobbra és balra dőlő fogyasztásoknak vagy az i-cordnak is. Bár a Ravelryn látható adatlapja szerint főleg táskák, takarók, terítők és játékfigurák  készülnek belőle, ez a szép és látványos pulóver jól mutatja, mi mindenre képes egy kis kreativitással új játszópajtásom, a Bloom.

* A minta lényege nagyjából: az alapsorban egyráhajtásos pálcák és láncszemek váltakoznak, a következő sorban pedig az egyráhajtásos pálca fölé láncszem kerül, a láncszem fölé pedig úgy horgolok egyráhajtásos pálcát, hogy az eggyel lejjebbi sor egyráhajtásos pálcájának a tetejére hurkolok. Talán bonyolultnak hangzik, de a Ravelryn ráközelítve szerintem látszik a képeken a minta felépítése. 

E koczkákat töltsük meg dióval, melyet előbb czukor-szirupban megforgattunk, azután hajtsuk össze kis kifli alakban

Ha az ember megkíván egy kis édességet, rengeteg választása van: boríthatja cukormázzal a répatortája tetejét, de főzhet tejbegrízt gyulladáscsökkentő hatású sztíviával is, vagy gyúrhat mákos pitét alacsony kalóriatartalmú nyírfacukorral, dagaszthat kalácsot immunerősítő mézzel, süthet zabsütit rézben gazdag melasszal, s akár önthet magas nyomelemtartalmú juharszirupot is a palacsintájára.
Mon Petit Violon mintái szerintem leginkább omlós hókiflire hasonlítanak, amit megszórhatnak gondos kezek házi készítésű, igazi vaníliával ízesített porcukorral, és tárolhatják birsalma illatú kamrában, de készülhet vanilincukorral, mélyfagyasztott gesztenyemasszával, és várhatja a vendégeket műanyag dobozban is: egyszerre vintage és mai hangulatúak, jól hordható, praktikus darabok, a régi idők nosztalgikus bájával fűszerezve.

Ravelry

Ezt a bájos arcot összehasonlítottam a magamról készített rajzzal

- Nekem is barna szemem van! - állapította meg a villamoson a helyes, göndör szőke fürtös, ovis korú kisfiú, miután hosszasan szemlélte az ölemben ücsörgő babát, aki ugyebár lány, egyenes szálú haja barna, és messze van még az ovitól, mégis, a kisfiú a sok szembeszökő különbség mellett talált egy közös vonást is, mert a gyerekek a felnőtteknél sokkal inkább hajlanak rá, hogy ne a különbségeket lássák egymásban, hanem a hasonlóságokat. Ennek aztán annyira megörült, hogy továbbiakat kezdett keresni, míg végül feltűnt neki a pici szájban a két aprócska alsó fog. - Nekem is két fogam van! - vágta ki, majd a kérdő pillantásomat látva helyesbített: - Nekem is van két fogam is.
Néhány nappal később egy pikniken odajött hozzánk egy kislány, és meglátva a baba horgolt ruháját, egyetlen mondatra egyszerűsítette a köszönés, bemutatkozás és udvarias társasági csevegés bonyolult formuláit: - Nekem is van fehér ruhám otthon.
A sokfogú kisfiú és a fehér ruhát is birtokló kislány példáját követve egy ideje azzal játszom, hogy közös vonásokat keresek mindenkivel, akivel találkozom a boltban, az utcán, a szülői értekezleten vagy a kormányablak irodájában. Nem mindig könnyű játék, de nagyon jó hatással van az empátiára.

Ravelry

Ha kocsiba ülhetett, arcát az ablakhoz szorította, hogy mindenki lássa, az ő lánya nem akárki, és az anyját is autóval viszi.

Nem én horgoltam, de büszkébb vagyok rá, hogy a nagylányom a tanársztrájk váratlanul jött szabadnapján kért egy gombolyag fonalat meg hozzáillő horgolótűt, és másnap az új szettjében ment iskolába, mint ha az az én tűm alól került volna ki.

Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme

Ugyan ki volna az, aki szemrehányást tehetne, amikor az első igazán tavaszi, de még téli felszerelésben megtett sétából hazaérve - mert a húsvéti napsütésben kigombolt kabát, ledobott pulóver egyértelművé tette, hogy a téli holminak mennie kell, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a cuki, mókust imitáló, bélelt sapkát, ami annyira a szívünkhöz nőtt pusztán azért, mert minden egyes alkalommal elragadtatással néztük a kis fejet, amire felhúztuk, azt is el kell csomagolni már, vagyis, értelemszerűen, kell gyorsan egy tavaszi darab - ugyan ki volna tehát az, aki szemrehányást tehetne, amiért hazaérve nem a kollégák által kért, de nehezen alakuló munkaanyagon dolgozik tovább az ember, hanem a fonalas szekrénykéhez siet megfelelő pamut-gyapjú keverék után kutatva, és nekilát egy új sapkának? És ha akadna olyan kaján férj, aki finoman célozgatni kezdene rá, hogy tán mégis azt a nemszeretem stratégiát kellene megírni, ami jelen formájában, saját bevallásom szerint a vele töltött munkaórák ellenére sem az igazi, akkor az a kaján férj vajon nem hallgatna-e el rögvest az érvek súlya alatt meghajolva a válasz hallatán: édesem, ősi asszonyi kötelességemnek teszek eleget, amikor felruházom gyermekeimet, ráadásul, kellő alázattal, ezt a saját érdekeim, munkahelyi előmenetelem és a léha pénzszerzési törekvések elébe helyezem, szem előtt tartva az írás szavait, amely szerint, ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.

Ravelry

Aki kopog az ajtón, hallja a választ

Az Ajtó zárva volt.
A lány, aki már nem tudott visszafordulni, az utolsó lépcsőfok előtt megtorpant. Annak a szélén hüvelyknyi széles sárgaréz pánt futott végig, megkülönböztetve a többitől, és mert a fényesre lakkozott fa lépcsősor fölött az út már kővel volt burkolva, egyfajta határt is jelölhetett - talán azt, ahonnan már nem lehet visszafordulni. A lány tétovázott. Végiggondolta a lehetőségeit: a csúfos bukást és azt, mi minden várhat rá a sárgaréz csíkon túl. Sóhajtott egyet. Összeszedte minden erejét, és megtette az utolsó, szükséges mozdulatokat. Átlépett a határon. Fönt volt végre az Ajtó előtt - de az zárva volt. A lány, aki már nem tudott visszafordulni, finoman rátette a kezét az ajtó homokfúvott üvegére, és végigsimította. Azután megint, de már erősebb mozdulattal, mintha azt várná, hogy attól az Ajtó végre föltárul és szabad utat enged. Ám az Ajtó mozdulatlan maradt. A lány elfordította a fejét, és óvatosan visszanézett. Mögötte a lépcsősor, amit innen nézve már nem a lehetőségek felfelé vezető, széles útjának látott, hanem félelmetes, szédítő szakadéknak, ami, mert visszafordulni már képtelen lett volna, elválasztja őt a régi, biztonságos világától. A lány leült a kőkockákra és sírni kezdett. Aztán hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül. Széles árnyék vetült rá, ahogy az a másik a közelébe ért. A lányt hirtelen nyugalom töltötte el. Nem félt többé. Felszegte a fejét. Magasra nézett, egyenesen a mamája szemébe, aki a karjába kapta és visszavitte, lefelé a nappaliba vezető három lépcsőfokon. A lány megkereste a kedvenc piros rágókáját, a szájába tette, és derűsen rágcsálni kezdte.

Az Annás receptje után készült takarót aznap kezdtem el a lánynak, aki nem tud visszafordulni,
amikor megtudtam, hogy a világra készülődik. Az itthon fellelhető maradék Barka Gilicékből készült,
és kedves barátnők küldtek még piros színűeket az ő készleteikből.

Erőt merít abból a bizalomból, amely a lányból feléje sugárzik

- Zöld és sárga? Jól néz ki, szeretem a zöld-sárgát, mi lesz ez?
- Egy jó hosszú pulcsi vagy tunika neked, attól függően, hogy meddig tart a fonal.
- Értem, köszönöm, és mivel szeretnéd egy kicsit csajosabbá tenni?
- Öööö... egy kis szürkével...? Meg főleg veled, ha majd viseled.

Ravelry

További csajosító eljárásként derékban szűkül, csípőben bővül kissé, 

és a hosszú passzé felhajtva is, kézmelegítőként is viselhető.

Beethovennél vannak, kisfiam, ilyen pillanatok, a fokozás elviselhetetlenségei

Hatásvadász, kissé túlfokozott beszámoló a börzsönybeli sátorozásról:
- Az nagyon rossz volt, amikor elindultunk a kiránduláson a patakhoz, de nekem annyira fájt sérült a lábam, hogy nem bírtam, és vissza kellett mennem a sátorhoz. Egyedül! Fájós lábbal.... A félhomályos erdőben. Sokat! Naaaagy sárban ...!

*

Ugyanonnan egy hatékonyságában megkérdőjelezhető, de energiatakarékos problémamegoldó stratégia:
- Nem volt hideg a sátor? Nem fáztatok?
- Hát, hajnalban iszonyúan fáztam!
- Igen? És mit csináltál?
- Erősen összegömbölyödtem...

Az első hideg napok egyikén rájöttünk, hogy kell egy új kardigán,

és a már jól bevált minta alapján el is készült