A napevő sárkány végül kiköpte zsákmányát, úgyhogy idén is lesz virágos tavasz

Lassan kivirul az időjárás, és bár az igazi virágokra egy keveset még várni kell, a  jókedv meg az alkotókedv már kivirágzott errefelé. Amikor megláttam ezeket a karkötőket, nem bírtam ellenállni, vettem gyorsan többféle színű, sújtáshoz használatos zsinórt meg gyöngyöket, és kipróbáltam, tudok-e nagyon apró méretben is dolgozni. Hát tudni éppen tudok, az elkészült karkötővel - a hibáival együtt is - elégedett vagyok, és a legtöbb gondot nem is a zsinórok egyben tartása és összefogása okozta, hanem azoknak a fránya pici kapcsoknak és karikáknak a felszerelése a végzáró apparátusra - ám most még biztosabb vagyok abban, hogy aki rendszeresen és napi sok órában egy bizonyos, normál lépték alatt (vagy fölött) tevékenykedik, nagyon apró (vagy nagyon nagy) méretű anyagokkal dolgozik, annak előbb-utóbb sérül a valóságérzéke. Esetemben valószínűleg az előbbnél is előbb, én legalábbis biztosan hamar megkattannék, ha végleg erre a műfajra kellene váltanom. Tavaszi kirándulásnak viszont üdítő volt.
A hímzőfonalból horgolt rózsás fülbevalóból viszont örömmel vállalkoznék sorozatgyártásra is: az ingyenes minta egyszerű, könnyen követhető, és utolsó pillanatos ajándékként hamarabb elkészül, mint ahogy a hóvirágok kinyitják a szirmaikat reggelente.

Amint vidáman játszottak egymással, mint a macskák

Aki azt hinné, hogy az élet egy saját és két kölcsönbe kapott macskával egyszerű, az súlyosan téved. Aki azt hinné, hogy a magamfajta madzagos nőszemély* szabadsága úgy telik, hogy idilli csöndességben, a lombok lágy susogása mellett üldögél a hintaszékben, és különb-különbféle pihe-puha madzagokkal játszadozik, akárcsak a különb-különbféle pihe-puha macskafélék körötte, az megint csak súlyosan téved. A kedves, pihe-puha macskafélék ugyanis féltékenyebbek egymásra, mint a kétéves gyerekek, így aztán hajnalonként, amikor az ember még aludna, a macska viszont már nagyon is éber, és az éberségével csak a bendőjében lakozó éhség vetekszik, rendszeresen ébredünk állati visításra, mert a kedves, pihe-puha macskafélék úgy verekszenek össze a tányérkákban fellelhető utolsó falatokon, mintha az ádáz Erünniszek keltek volna életre a közvetlen közelünkben. S bár kifejezetten figyelünk rá, hogy egyiküknek se kedveskedjünk túlságosan a másik kettő jelenlétében, ám a mi saját Milánunk mégis megkapja a neki kijáró külön gondoskodást, valamint arra is, hogy tartsuk magunkat a kialakult szokásokhoz, amiket két vendégünk távollévő gazdája gondosan felírt nekünk, például hogy Cipő csakis tiszta tányérkából hajlandó elfogadni az ételt, Cila esetében pedig ügyeljünk rá, hogy a reggeli tejecskéje mindig friss legyen (bár ez a fajta túlzottnak tűnő urbánus gondoskodás idegen az én konyhai maradékon nevelkedő falusi macskákhoz szokott gondolkodásomtól), így is résen kell lennünk, mert minden egyes simogatást vagy külön falatot éber és sértett tekintetek figyelnek. Egyetlen szerencsém, hogy a kedves, pihe-puha macskák eredeti vadállati természete nemcsak az ételért és a figyelemért vívott harcban mutatkozik meg, hanem abban is, hogy a nap jó részét nagymacska rokonaikhoz hasonlóan alvással töltik, így aztán a folyton kiújuló konfliktusok határolta időből azért mégis jut elég egy kis madzagozásra is.

* - Hát téged minden reggel mindenféle madzagok között talállak meg?! - kérdezte a szabadságunk negyedik napján későn kelő természetű férjem.

Itt valahol, a vége felé

Egy kicsit eluralkodott rajtuk a levertség, ahhoz hasonló, mint amikor az ember kiolvas egy jó könyvet, annyira jót, hogy már a könyv egyharmadánál tudta: ez bizony a legszebb olvasmányélmények közé fog tartozni, és az utolsó lapokhoz közeledve az olvasás öröme mellé odalopózik a szomorúság is, hogy mindjárt vége, az utolsó bekezdéseket pedig szándékosan lassan olvassa, némelyiket többször is, kicsit húzza még az időt, aztán kénytelen-kelletlen becsukja a könyvet az ember, de ki is nyitja mindjárt újra, itt-ott visszaolvas, búcsúzkodik, ám végül nincs mit tenni, fel kell tenni a polcra a többi kiolvasott kötet mellé.
Az elmúlt időszak búcsúzással volt tele. A fiunk - és vele mi is - elbúcsúzott szeretett tanítójától, aki négy évig nap mint nap vele volt, a lányunk meg az iskolától, ahol hat éve ölelésre tárt karokkal fogadták, és ahonnan most is nagy szeretettel intenek utána. Nem könnyű elengedni valamit, ami ennyire jó volt, így aztán, bár az elmúlt hetekben sok ajándékot készítettünk, a fotózáshoz igazán nem sok kedvünk maradt - talán ez az egy töredékes képecske megteszi.

Az eredeti fotó (amit négyféleképpen is feltöltöttem ide) nem ilyen jajlila,
hanem szép sötét ibolya, amilyen a tarsolyka általunk festett szövete volt,
de a blogger úgy látszik, utálja azt a színt, mert mind a négy próbálkozásból ilyet csinált

Meg kellene számolni, hány oldal van ebben a füzetben

Az elmúlt hetek estéinek eredménye, ami nem jöhetett volna létre Zelnice készséges segítsége nélkül, aki elvitte az általam készített, méretre szabott, varrott-hímzett textildarabokat, és abrakadabra, gyönyörűséges füzeteket hozott vissza helyettük.

Az új tudás létrehozásának bátorítása

A legtöbben úgy vagyunk vele, hogy az évek múlásával egyre inkább félve adjuk a fejünket olyasvalamire, amit még soha nem csináltunk. A keresztszemes hímzés szigorú, de kiszámítható geometriájához képest a lapos- és láncöltések fajtáinak sokasága hihetetlenül izgalmas, a variációk száma tényleg végtelen, de ebbe a szabadságba nem könnyű fejest ugrani. Találtam viszont egy nagyszerű oldalt, ahol rengeteg okos tanács, tipp és videó segít a tanulásban.

Az analogikus érvek erejéről

Az egyik kedvenc blogomat nézegetve kifejtettem a családomnak, mennyire csodálom, amikor valaki egy szál tűvel szinte festeni képes: egyszerűen  fog egy neki tetsző rajzot vagy nyomatot, és meghímezi azt. A fiam, tán mert éppen egy kis keresztszemes hímzés volt eközben az ölemben, csodálkozva visszakérdezett:
- De hát ezt te is tudod, nem? Ugyanazt csinálod!
- Hát, nem egészen, a keresztszemes az azért más.
- Dehogy más! Varrás - varrás! Bebököd a tűt, kihúzod. Bebököd, kihúzod. Hogyne lenne ugyanaz!

facilececile.com

Menni a hegyre az éter elébe

Tavasz van, a megindulás ideje: áradnak a vizek, megindul az áramlás az apró virághagymákban, a szorgos nedvek a fiatal rügyekben, s érzékeny orrokban a nátha, felébred a vadászösztön a telet végigalvó kandúrokban, a kamaszfiúk nem bírnak magukkal, újraéled a tettvágy, tervek születnek sorra és bátrabban lépünk még az ismeretlenbe is. Mitsourát kell ilyenkor hallgatni, és belekezdeni valami újba.

További hősökről

A hétvégén volt szerencsém kotlóstyúknak lenni tizennégy négy és hét év közötti leánygyermek mellett. A feladatom tulajdonképpen egyszerűnek tűnt, rá kellett vennem őket, hogy a) maradjanak csöndben és mellettem, b) adott időszakban egyenek, igyanak, pisiljenek, majd c) rendezett fellépőruhában vonuljanak a színpadra, azután d) műsoruk végeztével némán és gyorsan vonuljanak ki a színházteremből az öltözőbe, ahol e) várják meg szépen az anyukájukat.
Mondanom sem kell, nem maradtak se csöndben, se mellettem, nem akartak pisilni vagy a fellépés előtt három másodperccel kellett pisilniük, a kivonulás se néma nem volt, se gyors, sőt volt, akit úgy kellett elfognom, mert meglógott és ott akart maradni megnézni a nagyobb csoportokat is, és az öltözőben tizennégyen huszonhatféle sírós hangon kérdezték, hogy hol a ruhájuk, mikor jön már a mamájuk, és hová lett a süti, amit ott hagytak a széken.
Ilyenkor, év vége felé nemcsak a gyerekek fáradtak nagyon, hanem a pedagógusaik is, akik év közben nap mint nap az enyémhez hasonló élményekben fürödhetnek. Bámulom a jó pedagógusok töretlen szeretetét, amivel a gyerekek felé fordulnak, a kiapadhatatlan empátiájukat és a türelmüket, és mostanában egyre többször bámulom azt is, hogy lehetetlen körülmények között, ostoba rendeletektől korlátozva is végzik a dolgukat.
A füzet a kisfiam tanítónénijének készült, aki szerencsére jó pedagógus és nagyszerű ember. Nina finoman márványozott vásznára hímeztem a szépséges fonalaival, és a Kreatív Homokozó gárdája segített, hogy végül profi füzetborítóvá alakuljon. Nagy sikere volt, de a melléje adott, a fiam által festett, lakkozott, díszített fa tolltartónak még nagyobb.

A hímzett minta Lengyel Györgyi könyvéből származik