A mai nap sikeresen végződött. Nem ültették szigorítottba, nem hajtották ki a brigádot a közszolgáltatási telep építéséhez, délben feketén szerzett egy különadag kását, vidáman ment a falazás, a pengével nem bukott le, és dohányt is vett. Nem is betegedett meg, legyűrte a bajt. Eltelt egy felhőtlen, majdnem boldog nap.

Olyan korban élünk, amikor a világ egyik - nem biztos, hogy a szerencsésebbik - fele nagy erőfeszítéssel, foggal-körömmel igyekszik elhitetni magával, hogy az élet biztonságos és igazságos, hogy megérdemlik a jó sorsukat, mert rátermettek, mert szorgalmasak, mert okosak, mert jók; és hogy a rossz, az mindig csak másokkal történhet, olyanokkal, akik megérdemlik, mert nem életrevalóak, mert nem küzdöttek eléggé, mert van valami jellemhibájuk vagy egyenesen bűnük, vagy egyszerűen csak rossz szerencsét kovácsoltak maguknak. - Én mindenért megküzdöttem az életben, semmit nem kaptam ingyen! - állítják sokan azok közül, akik a világnak ezen a felén élnek, kicsit lesajnálva azokat, akik szerintük kevésbé érdemesek, és ha időnként eljutnak a világ másik felére (amihez sokszor csak néhány utcányit kell sétálniuk), ahol még tudják, hogy a rosszat és a jót nem érdem szerint kapjuk, és azt is, hogy ez a kettő nem is mindig elválasztható, mert ami nehéz, kényelmetlen, félelmetes, sőt akár kibírhatatlannak is tűnik, arról később kiderülhet, hogy mégis segített valami jónak a megszületésében - ha tehát eljutnak ide azok, akik a saját illuzórikus biztonságuk rabságában élnek, folytonos szorongásban, akkor a legtöbbször nem értik, hogy a fogatlan, porlepte, napi egy tál rizsből az utcán élő vénember, akinek a sorsa mély barázdákba írva kanyarog az arcán, hogyan lehet mégis hálás az életéért, vagy csak azért, hogy süt rá a nap.
Erre mifelénk mostanában nem sokat süt, inkább nagyon is hideg van. Nemrég a villamosmegállóban megszólítottam a férfit, aki kiskocsin szokta maga után húzni a kukákból összegyűjtött kartonpapírokat, műanyag táskákban a motyóját, és bár sosem száll villamosra, úgy tűnik, már az is enyhülés neki, hogy nem a hideg betonon ül, hanem magasabban, a szélfogó alá behúzódva. Sosem láttam még az arcát, nemcsak, mert hatalmas, kócos, sárgára színeződött ősz haj és hosszú szakáll takarja, hanem mert mindig hajlott háttal, lecsüggesztett fejjel ül, mintha félne, hogy a világnak az a bizonyos másik fele provokációnak minősíti, ha rá mer pillantani; de öregnek látszott, nagyon öregnek, s most, hogy a hozzá intézett szavaimra felemelte az arcát és válaszolt, döbbenten láttam, hogy, bár a bőr tónusa, a mély ráncok, a busa szemöldök valóban öregembert formáztak, a száj kontúros íve, a tekintet határozottsága, a hang ereje és a hanghordozás egyértelművé tette, hogy nagyjából velem egyidős lehet. Hogy elfogad-e egy kis pénzt, azt kérdeztem tőle tétován. Ha nem lesz belőle baj, felelte ő, mert valószínűleg voltak már tapasztalatai arról, hogy a jóból is lehet rossz, a pénzt ellophatják, és akkor az rosszabb, mintha nem is lett volna, vagy hiába van, ha nem eresztik be a boltba, hogy egyen belőle, vagy beeresztik, de megvádolják, hogy lopta, vagy teli hassal kedve támad a meleghez is, és mégis felül egy villamosra, hogy emberek között legyen, és egy kis időre úgy tehessen, mintha csak egy átlagos utas lenne ő is, mintha nem süketítő magányban telnének a napjai, de aztán onnan is lezavarják majd, vagy egyszerűen csak elfogy az a pénz, és utána hiányozni fog, és a hiány rossz, rosszabb, mint ez a magába dermedt vágytalanság most. Hazáig csorogtak a könnyeim ettől a választól, pedig a pénzt végül odaadtam, és imádkoztam, hogy ne legyen belőle rossz, de megint szembesültem azzal, hogy az ember még akkor sem mindig tud segíteni, amikor nagyon szeretne, és amikor azt gondolja, hogy az eszközei is megvannak hozzá, hogy az odafordulás is lehet káros beavatkozás, mert nem a szándék, hanem a kegyelem határoz meg rosszat és jót egyaránt.
Akiket szeretünk, azokat magunknál is jobban féltjük, magunknál is sokkal inkább szeretnénk biztonságban tudni, azt akarjuk, hogy soha ne éhezzenek és ne üldögéljenek fázva a villamosmegállóban. Szülőként ráadásul még sokkal nehezebb megtalálni az egyensúlyt az építő segítség és a káros beavatkozás között, mert ez utóbbit éppúgy motiválhatja a szeretet és a féltés, a féltés, ami időnként rettegésig fajul, ha nem fogadjuk el, hogy keveset tehetünk, és mégis az a kevés lesz a lehető legtöbb, amit a gyerekeinknek adhatunk: készíteni egy forró fürdőt, ha bőrig áznak vagy lázat csillapítani, ha az már nem segít, rávenni a szomorút, hogy adja ki a bánatát és figyelmesen hallgatni, meleg pulóvert kötni, ha hidegre fordul az idő, vagy épp azt mondani neki, túllépve a féltésen és erőt véve magunkon: menj, lépj ki bátran azon az ajtón a hidegbe, mert erős vagy és bátor, és bármivel meg tudsz majd birkózni!

A cella egyetlen ablaka nyitva állt, és friss, hűvös levegő volt bent

Néha nem elég rendet tenni magunk körül, nem elég megválni a morzsával borított aljú fiókok mélyén meglapuló lomoktól, a soha nem hordott ruháktól, nem elég elajándékozni az örökké olvasatlanul maradó könyveinket, nem elég felületes gesztussal új dobozokat venni a polcok aljára betuszkolt tárgyak áttekinthető rendszerezésére; néha mindez kevés, mert szívünk szerint egy fehérre meszelt falú cella hűvös kimértségében keresnénk azt az egyensúlyi pontot, ahová tekinteni érdemes, négy fal, egy ágy, egy kisebb asztal és néhány falba vert szög több is, mint elég az élethez, de cella híján a mindennapos tereink megszokott mintázataiban kutatjuk mégis ezt a pontot; játszótereken a homokszemek végtelen, látszólagos egyformaságában, a csapból megeredt víz éles sugarában, a gangos udvar kánikulában felforrósodott betonpadlatán, szürke lépcsősorok geometrikus árnyékában, villanyvezetékek megnyugtató párhuzamosaiban, megbízható négyzetekké összeálló, egyforma fehér sorok horgolt szemeiben.

Ravelry, az ötlet pedig innen 

A törés nyoma elkopik, lecsiszolódnak az élek, szétszóródik a kiáltás

A törés egy szemvillanás alatt megtörténik, ahogyan a villám cikkcakkos vonala tűnik fel az égen. Amikor az adott létező - test vagy lélek - már nem képes többé elviselni a rá nehezedő terhelést, nem tud többet elnyelni az erőből, amellyel találkozik (földhöz csapódó csigahéj az ütközés brutalitását, vékony faág a hajlítás gyötrelmes erejét, forró teával hirtelen megtöltött üvegpohár a hideg, merev külső fal és az átforrósodó belső fal közt támadó súlyos ellentétet, a földkéreg kőzetlemezei az alulról nekik feszülő mitikus energiákat), akkor, a csúcsponton, amikor már nem lehetséges, hogy bármi másképpen történjen, a törésvonal mentén - hirtelen, katasztrófaszerűen, vagy fokozatosan, akár apróbb repedések sokasága után - sisteregve tör elő a feszültség, a forróság, az energia, a fájdalom. Olyankor szakadék támad, amibe könnyű beleszakadni, részekre bomlik az egység, az egész darabjaira esik szét még akkor is, ha addig nem is sejtettük, hogy osztható, hogy vannak darabjai; és hiába áll össze majd ismét, hiába forr megint egybe, hiába egyesül később újra, valamilyen formában visszavonhatatlanul megmarad a folytonosságban támadt hiány nyoma. De a törés mindig azzal biztat, hogy utána jön majd valami, mert a szétzuhant részek között nem maradhat puszta semmi; a csöndes és hosszas építő, átépítő folyamat végül új egységet lök a régi helyébe.
Meiju mintája, amit nemrég tesztelhettem, ilyen törésvonalakból, megtorpanásokból és újrakezdésekből áll, felívelésekből és alászállásokból, amikor pedig a kész kendőt magunkra tekerjük, a cikcakkos V alakok néhol fejtetőre állnak, és kiderült, hogy amit addig lejtőnek láttunk, az valójában emelkedő, amit pedig a szakadék legmélyebb pontjának, az körültekintésre alkalmas magaslat.

Ravelry

Röviddel azután megint felbukkant valaki, egy öregasszony, akit nem ismert

Nem rendes dolog az, hogy Húsvét után hó essék, angyalom, hát elfagy minden megint, olyan ára lesz a baracknak idén is, ember nem lesz, aki megfizesse, megy majd importba mind, luxus lett a gyümölcs, mint gyerekkoromba'; olyan gyümölcsöse volt édesapámnak, a szomszédos megyéből is jöttek hozzá meggyért, barackért, manduláért, de mi abból egy szemet nem ehettünk, kellett minden fillér, a hullottból kaptunk egy-egy marékkal néha, a többit édesanyám főzte be kompótnak, lekvárnak; kilenc testvérem volt, nem győztek volna másképpen etetni, ruházni minket, pedig rendes, dolgos emberek voltak; pirkadatkor vette édesapám a kalapját, estig haza se tért a mezőről, kert alól, akkor tett elé édesanyám egy tál levest, főzeléket; a zöldbabot igen szerette, az volt a kedvence, úgy készítette édesanyám a vajbabot, olyan ízletesen, azóta se ettem olyat, pedig neki is volt ezer gondja a baromfival, malacokkal, meg velünk; látom, ez a kicsike is igen élénk, le nem veheti róla a szemét, igaz-e; minket még nem kellett ennyire félteni, más világ volt, mentünk a kaszálóra, a falu végén a libalegelőre, csak a vízpart volt tilos, minden évben elragadott valakit a víz arra mifelénk, hát meg voltunk tanítva, hogy a partra nem mehetünk, de mástól nemigen féltettek bennünket; nekem is van négy gyerekem, kilenc unokám, de hálát is adok a jó Istennek minden áldott napon, hogy már azok is felnőttek, nem kell szüntelen aggódni; igen szép ez a kisleányka, szép bogárszemű, jól áll neki ez a kis kötött pulóver, nem bolti, ugye, édesanyám is kötött telente, de nem ilyen színeseket, barnát, szürkét meg kéket, azt akárhány gyerek megörökölhette egymástól, ha fiú, ha lány; na menjen, kedveském, igen hívogatja már a kislányka, Isten éltesse magukat, minden jót kívánok!

A családi gyűjteményben akadt egy ideillő festmény is,
mert az inspiráció sem vész el, csak átalakul

Készen állok az indulásra, még úgy is, hogy tudom, félek az élettől, és önmagamtól még inkább*

A mai tizenévesek, mondják, folyton a számítógép előtt ülnek, amikor meg nem, akkor az okostelefonjaikat nyomkodják, szociális életüket a fészbukon élik, keveset mozognak, bezzeg a figyelmük ide-oda ugrál, nem lehet őket lekötni, az iskolában nem motiváltak, helyüket a buszon nem adják át, apjukat-anyjukat nem tisztelik, ahogyan egymást sem, virágzik köztük az online szívatás, nem olvasnak könyveket, szegény Jókai csak porfogó a polcon, borzalmas zenéket hallgatnak, nem járnak kirándulni a márciusi erdőbe, hogy áhítattal figyeljék a kis mókusok játékos ugrabugrálását a hajlékony tavaszi ágakon.
A mai tizenévesek, mondom én, bámulatos rugalmassággal integrálják a digitális világ eszközeit a hétköznapjaikba, és ha van rá módjuk, és főleg, ha van olyan referenciaszemély a közelükben, aki értelmes célt tud mutatni nekik, akkor kifejezetten építő, okos dolgokra használják ezeket (és, igen, ha nem találnak ilyet, akkor bugyuta, meddő tevékenységekbe is ölhetik az energiáikat); a szociális kapcsolataik életkorban és földrajzi elhelyezkedésben is jóval szórtabbak, mint a szüleik egy-két háztömbös gyerekkori barátságai (és, igen, ezért több veszélyt is rejtegetnek); sokan közülük nehezen találják meg a nekik való mozgásformát azokban az egyesületekben, intézményekben, amelyek főleg a versenysport utánpótlásra összpontosítanak és nem a mozgás közös örömére, de a legtöbben kilométereket képesek gyalogolni egy-egy jó hangulatú osztálykiránduláson, vagy órákig ugrálni nyáron a Balatonban a haverokkal (igen, jó volna, ha létezne még úgynevezett tömegsport, ahol nem csak a tehetségesek, hanem bárki örömmel sportolhatna, de nálunk csak stadionokra van pénz); azért a kevés tanárért, akik képesek őket a saját nyelvükön, jó eszközökkel megszólítani, rajonganak (és igen, akik meg nem, akik avíttas közmondásokkal megtámogatott átlátszóan didaktikus közhelyekben fogalmaznak, annak tojnak a fejére és a tantárgyára); szerencsére kellő mértékű dac van bennük az idős hölgyek és urak azon csoportja iránt, akik méltatlankodó agresszióval hazudtolják meg a buszon a saját elesettségüket és rászorultságukat az ülőhelyekre, de kifejezetten gyengéd figyelemmel képesek átvezetni egy gyengénlátó, fehér botos embert az úttesten, ha látják, hogy a járda szélén toporogva nem mer elindulni; kétségtelenül sok hülyeségbe beleviszik egymást (és ezen a téren is jóval inkább ki vannak téve a rosszra csábító hatásoknak az elődeiknél a névtelen gyalázkodásoknak teret adó és a következményeket meg az egyéni felelősséget káros módon elleplező közösségi médiumok világában), de ha már cyberbullying, akkor idézzük fel egy percre Nemecseket vagy A Legyek Urát,  és lássuk be, hogy a baj mindig ott üti fel a fejét, ahol nincs a közelben segítőkész, megértő és megbízható felnőtt, akit be tudnak vonni a problémáikba; amikor a könyvekkel macerálnánk őket, akkor nézzünk előbb körül: vajon hány felnőtt kezében látnak könyvet a metrón, és hányéban telefont (és vajon hány magyartanár van, aki néhány rövid, gondosan válogatott Jókai-szemelvény mellett a kortárs young adult fiction szekcióból is, azt jól ismerve válogat kötelező olvasmányokat); a borzalmas zenékre panaszkodók jó része örömmel illegette magát anno a Kacsatáncra, vagy ha korábbra akarunk visszanyúlni, akkor párás szemmel énekelte borgőzös családi névnapokon az Akácos út című örökzöldet; és végül: mókusfigyelés terén talán tényleg vannak lemaradásaik, de hogy a szabadba vágyakozással annak ellenére sincsen baj, hogy erdőért sokaknak már elég messzire kell utazni, azt kellően bizonyítja az az invázió, amelynek során a kamaszok ilyenkor tavasszal suli után ellepik városi(as) környezetük sokszor csak mutatóba megmaradt zöld - vagy szürke - területeinek legtöbbjét, a parkokat, játszótereket, hidakat, folyó- és rakpartokat.
Ehhez pedig a tavaszi szelek idején nem árt egy jó meleg, de az egyre gyakrabban lekerülő nagykabát miatt esztétikai minőségében is kifogástalan kardigán vagy kiskabát.

Ravelry

* A címet Kira Poutanen felzaklató könyvéből kölcsönöztem, amit minden gyakorló szülőnek (de különösen kamaszlányokat nevelőknek) kötelezővé tennék: A csodálatos tenger.

A gyermek ne tegyen semmit se azért, csak mert mondják neki! Semmi sem jó neki, csak az, amiről maga is érzi, hogy jó

Suttyomban megint leszökött az asztal melletti székről a kenyerével, ahová pedig már háromszor ültettem vissza, rendes ember asztalnál eszik és nem az édesbátyja szépen megvetett ágyában, különösen nem, ha az édesbáty Borsószem Királykisasszonyt megszégyenítő érzékenységgel reagál a legapróbb morzsákra is.
- Kicsim, mit beszéltünk meg, hol eszünk kenyeret?! - kérdem túljátszott felháborodással.
- Attal. Csüccs. - bólogat megértően.
- Akkor tessék visszaülni a helyedre, a tányérhoz! Nem morzsázhatod össze az ágyat! - mondom enyhébben, de még mindig megrovóan, mire ő a fejét nem megemelve alulról rám néz, lapos pillantással, vonakodva mászni kezd az asztal felé, persze nem szabályos mászással, négykézláb, hanem milliméterről milliméterre araszolva valami eszement kifacsart pózban, Daniel Day-Lewis alakítása A bal lábam című filmben kismiska az övéhez képest, majd az ágy közepénél hirtelen megáll, hasra veti magát, és a szemében kemény daccal odaütögeti a morzsálódó kenyérdarabkát a paplanhoz.

Ravelry

Ha nem fűtünk be, megfagyunk, mint a kutyák. Megértettétek?

A hideg meglehetősen egyértelmű dolog. Ha egyszer bekúszik a kabát alá, egykettőre befészkel a bőrünk alá is, onnan meg már nagyon nehéz kikergetni; jobb tehát elkerülni az ilyesmit. Egy téli fonaltól az ember azt várja, hogy hasonlóan egyértelmű legyen: magától értetődően meleg, kézenfekvően praktikus és nyilvánvalóan puha is.
A klímaberendezések és fűtött garázsok ellentmondásos világában persze már a hideg sem a régi, legalábbis az nem, ahogyan viszonyulunk hozzá. Manapság senki nem lepődik meg, ha az üzletek nyáron hosszú ujjú ruhákat kínálnak a hűtött irodákban dolgozóknak, télen meg papírvékony, béleletlen kabátokat a meleg buszokon zötykölődőknek. De legkésőbb ilyenkor, novemberben eljön az igazság pillanata: a pillanat, amikor - központi fűtés ide, izzasztó metrószerelvény oda - elkezdünk vágyni valami megbízhatóan meleg, védelmezően puha holmira, és az sem árt, ha az a holmi gyorsan elkészül. Az ilyen pillanatokban jön jól a téli fonalakkal szembeni elvárásoknak tökéletesen megfelelő Phil Looping. Holott nem tartalmaz alpakát, finom bolyhossága, melegsége és puhasága miatt kifejezetten alpaka-érzetű fonal, igazán szép kötésképpel. Dolgozni vele és viselni egyaránt élmény, a csavart minta pedig annyira jól áll neki, hogy volt merszem blokkolás nélkül fotózni, holott az még rendezettebbé tehette volna az összképet.

Köszönöm az 1001 fonalnak a kipróbálás lehetőségét!

Ravelry

Ezért nemcsak szabadságot, erőt, életörömöt érzett, hanem megérezte a jónak minden hatalmát

Gyerekkoromban a nagymamám néha rám bízta, hogy szedjem össze a tojásokat az udvaron, amiket a családalapítási szándékaikban rendszeresen akadályoztatott tyúkok ide-oda elrejtettek, hátha nagy titokban sikerül végre kikölteniük néhányat; és olyan is előfordult, hogy a még meleg tojásokból hamar rántottát sütött nekünk, körülötte lebzselő unokáknak, reggelire. Azóta sem ettem olyan rántottát, pedig néha hozzájutunk "kapirgálós tojáshoz", ahogy a gyerekeim nevezik, de az is messzebbről érkezik, legalább néhány napos állás után.
Nem nehéz amellett érvelni, hogy alapanyag és alapanyag között ég és föld lehet a különbség - és ez bizony a fonalakkal is így van. Annás vérszilvával festett selyem-merinó keveréke bársonyos, mint a frissen sütött tükörtojás tökéletes, lustán csordogáló sárgája, acélkék színe pedig, amiről nehéz elhinni, hogy nem mesterséges festőanyaggal készült, minden egyes szem lekötésekor megmutatja a természet bámulatos alkotó erejét.

A kötéseket és fonalakat már nem csak a macskától kell féltenem,
más is szívesen játszadozna velük

A válasz a kérdéstől függ

Előbb vagy utóbb minden szülő életében eljön a pillanat, amikor a gyermekére tekintve felteszi a kérdést: hogyan lett ilyen?! Jó esetben a csöndes, introvertált, szerepléstől irtózó mama vagy papa gondol erre álmélkodva, miközben hitetlenkedve csodálja a dedet az anyák napi műsor főszerepében lubickolva az ovis ünnepségen, rosszabb esetben a kamaszkor környékén bukkan fel a kérdés, megidézve a csavargó hajlamú nagypapa, a karcos természetéről elhíresült, mindenkivel összetűző nagynéni, vagy a mérhetetlenül lusta unokatestvér képét.
Olvasom, hogy már a szüzesség elvesztésének időpontjáról is kiderült: nemcsak a személyiségjegyek, hanem a gének is hatással vannak rá. Másokkal beszélgetve azt is látom, hogy különösen az anyák szokása azon töprengeni, vajon ők rontottak el valamit, vagy a csúnya gének miatt hajlamos a gyermek a matekházi ignorálására, a koszos ruha ágy alá gyűrésére, az éjszakai viháncolásra a pihentető alvás helyett, a feleselésre, a rosszkedvűsködésre és arra, hogy a vasárnapi ebédhez megterített asztalon fintorogva szemlélje a salátát, de repetát kérjen a csokitortából.
Tudományos kísérletek egész sora vizsgálta már, hogy a személyiségünket a gének vagy a neveltetés határozza meg jobban, és legalább annyi kísérlet bizonyítja az egyik meghatározó voltát, mint a másikét - erős a gyanúm, hogy ebben a kérdésben a tudomány kevésbé mérvadó, mint a személyes meggyőződés. Én magam genetikapárti vagyok, ami persze nem azt jelenti, hogy a családi környezet hatását lekicsinyleném, sőt: úgy vélem, a gyerekeinket segíthetjük abban, hogy a magukkal hozott alapanyagokból jól főzzenek, és megtaníthatjuk őket arra is, hogy a készen kapott rosszat hogyan tartsák kordában.
A tél végi hónapokban három olyan kendő született nálunk, minek nagyon hasonló a genetikai állománya: mindhárom a Serenity minta és Bilum csodaszép Slika fonalának házasságából származik, de azért mindegyiknél más-más elrendeződésű a DNS lánc, így aztán három eltérő karaktert tisztelhetünk bennük.

Érzékeny, álmodozó természet, a konvenciókkal mit sem törődik

Gyakorlatias típus, aki jól tudja tálalni előnyös tulajdonságait

Rendszerető, ambíciózus személyiség,

szereti egy csepp pompával fűszerezni a hétköznapokat

Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme

Ugyan ki volna az, aki szemrehányást tehetne, amikor az első igazán tavaszi, de még téli felszerelésben megtett sétából hazaérve - mert a húsvéti napsütésben kigombolt kabát, ledobott pulóver egyértelművé tette, hogy a téli holminak mennie kell, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a cuki, mókust imitáló, bélelt sapkát, ami annyira a szívünkhöz nőtt pusztán azért, mert minden egyes alkalommal elragadtatással néztük a kis fejet, amire felhúztuk, azt is el kell csomagolni már, vagyis, értelemszerűen, kell gyorsan egy tavaszi darab - ugyan ki volna tehát az, aki szemrehányást tehetne, amiért hazaérve nem a kollégák által kért, de nehezen alakuló munkaanyagon dolgozik tovább az ember, hanem a fonalas szekrénykéhez siet megfelelő pamut-gyapjú keverék után kutatva, és nekilát egy új sapkának? És ha akadna olyan kaján férj, aki finoman célozgatni kezdene rá, hogy tán mégis azt a nemszeretem stratégiát kellene megírni, ami jelen formájában, saját bevallásom szerint a vele töltött munkaórák ellenére sem az igazi, akkor az a kaján férj vajon nem hallgatna-e el rögvest az érvek súlya alatt meghajolva a válasz hallatán: édesem, ősi asszonyi kötelességemnek teszek eleget, amikor felruházom gyermekeimet, ráadásul, kellő alázattal, ezt a saját érdekeim, munkahelyi előmenetelem és a léha pénzszerzési törekvések elébe helyezem, szem előtt tartva az írás szavait, amely szerint, ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele.

Ravelry

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül

A kisbabás lét egyik legjellemzőbb vonása az idő érzékelésének sokfélesége és egyben ellentmondásossága: a napok mozdulatlannak tűnnek az ismétlődő, sokszor monoton feladatok közepette, az öntudatlan újszülött mégis szélsebesen fejlődik saját célokra törő, izgő-mozgó, a környezetét megszólító gyermekké; egy-egy egymásra mosolygós, kimerevített, az örökkévalóságot rejtő pillanatban pedig összeölelkezik a mozdulatlan időtlenség és a szárnyas, eltűnő idő. Nem nehéz tehát eltévedni a napok erdejében és a hetek ösvényein. A keresztelőre készített ruhácskával például úgy jártam, hogy elkezdtem, és mire - nem is nagyon sokára - befejeztem, addigra ki is nőtte a ma éppen fél éves leányka.

Ravelry

Erőt merít abból a bizalomból, amely a lányból feléje sugárzik

- Zöld és sárga? Jól néz ki, szeretem a zöld-sárgát, mi lesz ez?
- Egy jó hosszú pulcsi vagy tunika neked, attól függően, hogy meddig tart a fonal.
- Értem, köszönöm, és mivel szeretnéd egy kicsit csajosabbá tenni?
- Öööö... egy kis szürkével...? Meg főleg veled, ha majd viseled.

Ravelry

További csajosító eljárásként derékban szűkül, csípőben bővül kissé, 

és a hosszú passzé felhajtva is, kézmelegítőként is viselhető.

And it's hard to hold a candle in the cold November rain

A november sose volt az én hónapom. Ilyenkor a szokottnál is gyakrabban érzem úgy, hogy a párhuzamos egyenesek széttartó görbékké válnak, hogy nem vagyok képes szépen kifeszülni az idő és a tér repedései fölött, és az életünk csipkemintázata gyűrötten csüng alá rólam.

Az ajándékba készített Cameo kendőt csak blokkolás előtt volt időm lefotózni

Beethovennél vannak, kisfiam, ilyen pillanatok, a fokozás elviselhetetlenségei

Hatásvadász, kissé túlfokozott beszámoló a börzsönybeli sátorozásról:
- Az nagyon rossz volt, amikor elindultunk a kiránduláson a patakhoz, de nekem annyira fájt sérült a lábam, hogy nem bírtam, és vissza kellett mennem a sátorhoz. Egyedül! Fájós lábbal.... A félhomályos erdőben. Sokat! Naaaagy sárban ...!

*

Ugyanonnan egy hatékonyságában megkérdőjelezhető, de energiatakarékos problémamegoldó stratégia:
- Nem volt hideg a sátor? Nem fáztatok?
- Hát, hajnalban iszonyúan fáztam!
- Igen? És mit csináltál?
- Erősen összegömbölyödtem...

Az első hideg napok egyikén rájöttünk, hogy kell egy új kardigán,

és a már jól bevált minta alapján el is készült

Az ihlet patakjai egybeszakadnak

Háromféle fonalam volt még a "maradék, színekben már hiányos boltkészletből akciósan vásárolt, valamire csak jó lesz" dobozban, így amikor a lányom előállt azzal, hogy kéne neki "valami zöldes pulcsi", akkor a színek mellett a mennyiségekhez is hozzá kellett igazítanom a mintát (a sárgából csak két gombóc van, a zöldből kicsit több és a finom középszürkéből a legtöbb). Eléggé meg volt tehát kötve a kezem a tervezéskor, és kételkedtem is abban, hogy ez a hármas jól működik majd együtt. Az előbb azonban rájöttem, hogy a kényszer adta lehetőség éppen ötvözi a színeket az Árnika Műhely izgalmas Colortrend játékának első és második színpalettájáról: száraz gyógynövények kavarognak a viharos szürkében.

A színek persze nem élethűek,
a szürke melegebb, hamuszürke inkább, a sárga okkeresebb,
képzelje el ki-ki tehetsége szerint

Tekintetével követi a mozgó tárgyakat, főleg az élénk színűeket

Kánikulában az ember nem vállalkozik nagy dolgokra, de aprócskákra azért igen. Meiju felkérését olvasva például gyorsan lecsaptam a legkisebb, három hónapos babáknak való méret tesztkötésére (babaholmiból sosem készíthet eleget az ember, a babák rendíthetetlenek a megszületésben ezen a szép, kerek világon), aztán elővettem a hűs bambusz kötőtűimet meg a kedvenc pamut-gyapjú gombócaimból azokat a színeket, amiket nyári koktélban is szívesen meginnék, és  - hála a jól követhető, korrekt leírásnak - egykettőre el is készültem.

Ravelry  

Nescius occepto!

Könyörgöm, valaki, egy kellően hozzáértő személy, szórjon rám villámgyorsan "ne tudj új dologba kezdeni, amíg legalább egyet be nem fejeztél előtte" átkot!

Ellenpont, még mindig meghatározhatatlan kékeszöldben

Réges-régen, egy tél végi akcióban vásároltam kétféle színű, puha fonalat, amit aztán hosszú ideig rakosgattam, mire kitaláltam, hogy egy még annál is régebben kinézett és kedvenccé vált mintámat fogom megkötni belőle, aztán jött a nyár, el is múlt, majd jött még egy nyár, aminek a vége felé úgy gondoltam, hogy ha most nem, akkor soha nem fogok nekilátni, úgyhogy nekiültem, és a hűvösebb estéken apránként haladtam is, ősszel már inkább akadozva, mert mindig akadt más, fontos kötnivaló, de azért a szép ráérősen elkészült kardigán teste, jó volt kötni, izgalmas munka egyetlen darabban elkészíteni valamit, amin van gallér, gomboláspánt és még zsebek is; ám ha idáig kényelmesen haladtam, akkor innentől, mondhatjuk, kifejezetten vontatottan és döcögve, a két ujja aztán igazán lassan készült, mint a Luca széke, nem nagy öröm egy fél kilós munkát tekergetni a négy zoknikötőtű körül, amikre az ujjak vannak felszedve, ha valami, hát ez az egyben készült darabok hátránya, nekem legalábbis mindig ilyenkor, az ujjaknál lankad a lelkesedésem, de végül csak elfogytak a leírás utasításai és a szemek is a tű alól. Elkészült végre.

Ravelry

Csak legkisebb, legkedvesebb lánya részére nem találta meg a megígért ajándékot

A január jelentős részét ágyban töltöttem - nem mintha úgy döntöttem volna, hogy minden eddiginél komolyabban veszem a téli álmot, hanem mert nem állt módomban kikelni onnét. A rám szabaduló idő egy részében képes voltam némi értelmes tevékenységre, dolgoztam, kiolvastam néhány könyvet, befejeztem néhány kézimunkát; más részében (inkább bávatagon, mint értelmesen) számomra addig ismeretlen sorozatokat néztem a neten; a harmadik részéről meg inkább ne is beszéljünk.
Így ismerem meg Lady Emily-t az egyik helyes sorozatból, akinek számtalan gyermeke született, ám a forgatókönyvírók kegyetlensége folytán e számtalanból éppen azt a kettőt veszíti el, akiket bevallottan a kedvenceinek tart. A film végeztével gyorsan megkérdeztem a gyerekeimet, hogy szerintük nekünk melyikük a kedvencünk, mire kifejezetten értetlenül néztek rám, mondván: természetesen egyikük sem (ami megnyugtató visszaigazolása annak a lassan évtizedes igyekezetünknek, hogy az egyébként nagyon is különböző, ezért különbözően kezelendő gyerekeink mégis egyenlőnek érezzék magukat), és okosan megállapították azt is, hogy ennek a kérdésnek két gyerek esetében, főleg, ha különböző neműek, nincs is igazából létjogosultsága: szerintük inkább azoknak lehet kedvencük, akiknek több (vagy egyenesen sok) gyerekük van.
A másféle gyerekeim közül viszont egyáltalán nem nehéz kedvencet választanom. A legutóbb elkészültek közül egy meleg, mégis légies gyapjúkendő az, amit még augusztusban kezdtem el Nina csodás árnyalatú fonalából. Először úgy gondoltam, hogy egy kisebb méretet kötök, ám a minta elragadott, és jóval nagyobb lett a kendő test, mint eredetileg gondoltam. Nina szerencsére nem ijed meg az ilyesfajta kihívásoktól: bár az eredeti, feketecseresznyés-csokoládés színkeverék pontos összetétele már nem volt meg, mivel ezt a fonalat nagyon régen vásároltam, egy darabka neki küldött maradék alapján ahhoz nagyon hasonló, de kérésemre nem pontosan egyező árnyalatúra festett még 400 méternyi fonalat a szegélyhez. A különbség élőben nem olyan szembetűnő, mint a képeken, és a színek is sötétebbek, teltebbek - de egyáltalán nem bántam, hogy a sok szobában töltött nap után végre szikrázó napsütésben sétálhattam és fotózkodhattam újra.

Még több kép és ingyenes minta: Ravelry

Alszom, aztán ismét evezek*

Ki ne gondolta volna annak idején a suliban, hogy mégis, mi a fenének kell engem a kovalens kötéssel nyaggatni, mikor soha az életben nem leszek kémikus, és nem fogom használni a kémiát?! Aztán jön egy felnőttkori hóbort, az ember nekiáll mondjuk szappant főzni, és mégis csak elmélyed az állati zsírok, növényi olajok és lúgok érdekes világában. Mások meg, az igazi realisták, bosszankodva dobták félre a szöveggyűjteményeiket, mondván, csak érettségizzek le, és soha többé nem veszek a kezembe verseskötetet! - aztán az esküvőjük környékén lázasan keresgélik a megfelelő idézetet a meghívóra, később pedig a gyerekeiknek segítenek az Ágnes asszonyt biflázni. Az élet olykor nem várt feladatokat sodor elénk, néha olyasmit is, amiről azt hittük, hogy már soha nem lesz közünk hozzá. De a váratlan kihívások mellett szerencsére újra és újra felbukkannak a megbízható állandó teendők is, a biztonságot adó megszokások, amiket soha nem kell levenni a műsorról. Babapulcsit kötni például bármikor lehet, saját gyermeknek, unokahúgoknak, unokaöccsöknek, barátnők babáinak, unokáknak, dédunokáknak.

Ezt itt éppen a fiam legjobb barátjának a kishúga kapja

* Föníciai tengerészfohász