Ezt a fémdobozt éppenséggel a sokkal kevésbé hangulatos vaterán lőttem (néhány társával egyetemben, jajj!), de az én habitusommal ennek a beszerzési formának is megvannak az előnyei. Két apró gyerkőc mellől elszabadulni egy kis lófrálásra a bolhapiacra, áááá, közel lehetetlen vállalkozás, ráadásul én képtelen vagyok az azonnali döntésre. Rendszerint rovom a köröket, felmérem a teljes piac árukészletét (na persze!) és képes vagyok százegyedszerre is újra szemügyre venni a kiszemelt darabot. Sőt, ezután sokszor inkább hazamennék, ezzel vállalva a szerelmetes haszontalanság elvesztésének súlyos következményeit, de közben meg érezve a bizsergető izgalmat, hogy vajon meg lesz e még, mert ha igen, akkor tényleg meg kell én nékem azt vennem. Szóval, rémes vagyok ezen a téren... már előre látom, hogy a férjem erősen bólogat majd e sorokat olvasva!
Részemről ez itten gyönyörű...:)
