A végére...

...odamerészkedtem. Nem is alkotni, ahhoz a szombat délután már igen csak az utolsó pillanat volt. Hokata ígért egyszer egy nem virtuális ölelést... Nem túlzás, hogy érdemes volt ezért messzire utazni... Nagyon messzire...egy másik dimenzióba. Ahol az időt másképp számítják... és sok minden más, mint ami ebben a blogtérben az meglátszik... Túl a dombtetőn van egy hely, ahol megtörténhetett...

 néhány - nem virtuális - ölelés...:)

volt sok...

igazi...

meg még igazibb...

Láttam itt a barátságtakarót is!!!

megtapogattam...

mögé bújtam...

kitalálgattam melyik blokk kié...

mosolyogtam...

elismertem...

ámultam az egyszerű szépségtől...

sajnáltam, hogy lemaradtam pl. erről...

Anikó már fent a dombtetőn megmondta, hogy csodálatos a hely...

Biztos mondott volna még sok mást is a napraforgó tábla mellett üldögélve velem a kék takaróján, 

csak annyira sokat beszéltem... beszéltem... beszéltem...

 Olyan Ő... rád figyel... valóban...

A kreativitás semmilyen szinten nem ismert határokat...:)))

Annyi mindenre voltam kíváncsi...

És ők is...:)

és arra is, hogy jövőre kik lesznek ott,

  vajon hány DE után érek mégis oda...

hány kifogásom lesz, miért vonom meg magamtól a jót...

Azért Colette írj fel mégis légyszíves!...:)
Köszönöm!

Utóirat Larionnak és a hasonló lelkű embertársainak:

amikor az utolsó útszakaszt tettem meg a földúton odafelé, éppen ez a zene szólt a Quimbytől... Tudom, hogy várod a levelem...még ülepednek bennem a történtek, nem olyan egyszerű azt leírni... az biztos, hogy jövőre ott a helyed... biztos...:)


Ez a bejegyzés - tudom - eléggé sajátos nyelvezetű, picit személyeskedő is... ne haragudjatok ezért... jövőre veled is ugyanott... Rendben?