Nagycsaládban élni jó :)

Túl vagyunk Ábellel egy pszichológiai, egy gyógypedagógiai és egy logopédiai vizsgálaton, ma kezdődött a komplex, egyhetes kórházi kivizsgálás. Egy adag esélyesen érintett gyerekkel, szüleivel és hadseregnyi segítő és vizsgáló személyzettel vágtunk neki.

Elég hamar látszott, hogy senki nem véletlenül van ott, és voltak síró szülők, akiket irigyeltem is, hogy tudnak sírni, és tudnak gyengék lenni, mert én már rég nem engedem meg magamnak, muszáj erősnek maradni, pedig olyan jó lenne néha csak dőlni, és bőgni. De inkább odaálltam támasznak, vigasznak, és jó volt kimondani, hogy bármit is mondanak a csütörtöki kiértékelésen, nem lesz más tőle a gyerek, ugyanaz lesz, aki volt, szeretnivaló édes kölyök lesz. És hogy persze, el kell gyászolni azt az egészségeset, a tökéleteset, akit elképzeltünk magunknak, mikor hordoztuk őket. És jó volt azt is elmondani, hogy milyen cukik, és milyen jól tudnak boldogulni néha, és hogy segítenek nekik, és akár teljes életet is élhetnek majd. Kicsit szívbemarkoló, de jó is volt látni, hogy kapaszkodik az anyuka az én tapasztalatomba, reményembe, tűnnek el a könnyek, és ömlenek a kérdések, amiket nekem nem válaszolt meg senki, a netről és a fórumokból jövő félinformációk, amik engem is megvezettek, és amit jó volt kijavítani.

Kellett nekem is, hogy kimondjam ezeket a gondolatokat, amik az enyémek, és még sok más anyukáé, miközben láttam, hogy még a 10 nem egészen oké gyerek közül is kilóg az enyim. Mert míg mindenki rávetette magát a játékokra, ő tisztes távolban bóklászott körülöttük, messziről kutatva valami után, amit nem vett el senki, de mégis belefér az érdeklődési körébe. És mikor meglett a nénós, azt együtt szereztük meg a földről, és mikor elvette a másik, csak szomorúan nézett utána. (a másik első szóra visszaadta) Hogy elvarázsolta a zene, a ritmus, a mondóka, mégis, csak ő hasalt pár méterrel arrébb a földön mosolyogva, míg a többiek mind doboltak és tapsoltak, és csak ő nem ment ringatózni a hajóba. Semmiképpen. A buborékok és a zene is kimozdították egy rövid időre, de a többiek kacagó ugrándozása megijesztette, és végül inkább nem kerülgette őket tovább, lefeküdt mellém a földre, onnan nézte a tenger sok buborékot, és pukkasztotta őket gondolatban. Legalábbis mondta, hogy pukk, pukk!
Viszont rengeteget evett, nem félt a felnőttektől, szóbaállt velük, engedte még azt is, hogy valaki felvegye, bár utána bebújt az ölembe, és el sem mozdult egy pár percig.
És gondolkozom rajta még mindig, hogy hogy is van a mi szélsőségesen elfogadó szülőségünkkel? Hogy a furák közül is kilógó gyerekünket is biztos teljesen normálisnak tartanánk, csak egy kicsit visszahúzódónak, merthogy olyan sok az ellentmondás...

Azt hiszem, számomra a legnagyobb sokk az volt, hogy feltettem a kérdést a belgyógyászati vizsgálaton, hogy hogy is van ez a szociális gát a szívműtéttel viszonyban? Előbb vagy később? Hogy lesz az a 3-4 nap, amíg nem lesz velem? Azt hiszem, erről nem tudok írni. Lesz majd egy zárójelentés, lesz majd benne egy javaslat, és megyünk kardiológiára kontrollra úgyis a jövő héten, vagy valamikor. Majd az azoknak a napoknak lesz a baja, most nem is akarok gondolni rá, hogy mi és hogyan kivitelezhető.

Szóval ez van. Nem várom a holnapot, nem izgulok, még csak túl lenni sem akarok rajta, mert ez mind közelebb visz valami véglegesítéshez, ami nem változtat semmin, és kézzelfogható lesz, és lehet építkezni, de mégis kimond majd valamit. Még akkor is, ha időben vagyunk, és bármilyen jellegű is Ábi problémája, a segítséget elég hamar megkapja majd ahhoz, hogy esélyesen kevesebb problémával küzdjön meg, mint Nándi, vagy akár Réka.
Úgy legyen.

Tulajdonképpen örülök, és jó érzés, hogy nem hagytam magam, és megint bízhattam az ösztöneimben. A többi azt hiszem, majd később jön.

Tulajdonképpen azzal a reménnyel mentem oda, hogy majd mosolyogva - vagy akár bosszankodva - elhajtanak, hogy anyuka, ne tessék túlparázni a dolgokat, nincs itt semmi gyanakodnivaló. Az, hogy 1:5-höz az esélye, hogy egy autizmus spektrumzavarba eső gyereknek lesz egy hasonló problémával küzdő testvére, az nem azt jelenti, hogy a 3 testvérből egy az, tessék szépen hazamenni, megnyugodni, és elhinni, hogy a tünetnek tűnő dolgok most valóban normálisak, és majd kinövi őket. Ezúttal tényleg, nem úgy, mint ahogy Nándinál ígérték annak idején.
Tulajdonképpen lehet, hogy ha fentieket mondják, el sem hiszem, nem tudok megnyugodni, és továbbra is gyanakszom. És persze az is lehet, hogy történelem megismételte volna önmagát, és azt hallom, amit hallani akarok, nem foglalkozom vele tovább.

De nincs volna, nincs feltételes mód. Nincs diagnózis sem, csak ráutaló magatartás, tapintat és elkent mondatok. Mert pici. Két évesen nem mondják ki, csak ha súlyos. Mi az, ami van?
Van kiemelkedő értelmi képesség.
Van szemkontaktus, még ha nehezen is.
Van huncutság, megfelelő reakciók bizonyos helyzetekben.
Van szociális probléma.
Van elmaradott beszédfejlődés.
Van olyan koncentráció, hogy nem reagál zajokra.
Van rugalmatlanság, főleg az új helyzetekben.
Van komoly gyanú az autizmus spektrumzavarra.
Van még több kör vizsgálat.

És van ígéret szeptembertől TB finanszírozott fejlesztésre az első egy órás vizsgálat után. Olyan fejlesztésre, amit nem tudok Nándinak kijárni az ő saját, számomra látványos problémáira sok pénzért, alapítványoknál SEM.

Ugyanaz az érzés, mint Nándinál. Nem változott semmi.

Az élet akkor változik meg, mikor az ember gyereke boldogtalan lesz. Akkor viszont kifordul a világ a sarkából, minden összedől, összetörik, széthullik, és semmi nem számít, csak az, hogy minél többször legyen mosoly az arcán, és minél tovább tartson.

Kapaszkodok a mosolyokba.

Nem tudom, jó döntés volt-e, helyes döntés volt-e, az biztos, hogy nagyon nehéz volt meghozni, sok gyötrődés és könny van mögötte. Mindent a műtétnek rendeltünk alá, mindent megtettünk, hogy ott lehessen, hogy végre meggyógyuljon Ábel, a gyerekek nem mentek iskolába, bezárkóztunk, én nem mentem el az orvosi vizsgálataimra, Misi a nyílt napra, a pszichológusokhoz, Gergő a megbeszélésekre, anyukámékhoz és még sorolhatnám... Mindent, mindent lemondtunk, alárendeltünk, háttérbe tettünk. Mind a hatan mint a gitár húrjai, feszesen pendültünk a héten, és nem mindig összhangban...

Igyekeztem nem félni, aggódni, sikerült is. Aztán csütörtökön délután sóhajtottam egy nagyot, hogy itt az ideje, hogy elkezdjem szervezni a jövő hetet és szembenézzünk a nehézségekkel. Első lépésként felhívtam az anyaszállót, hogy megkérdezzem, tudnak-e fogadni engem, mibe kerül, stb. Ott mondta a hölgy, hogy látogatási tilalom van, emiatt csak a szoptatós anyákat vehetik fel, és azok sem lehetnek a gyerekek mellett, csak szoptatni mehetnek fel. 16-18 óráig viszont lehet látogatni, ennyi jut a nem szoptatós anyáknak.
Azzal szembesültem, hogy ha hétfőn beviszem Ábelt, akkor a papírok elintézése után integetek neki, aztán 4-6 között meglátogatom, újra integetek, és aztán amikor ott lesz felvágott mellkassal, félig gyógyultan, megint csak integetek neki... Két héten keresztül. Rosszabb esetben akár három. Arról az Ábelről van szó még mindig, aki szegény mamát, akivel rendszeresen találkozunk, és többször volt már nála korábban, mostanában cipővel dobálja az ajtónál, hogy haza akar menni, ha ott hagyom nála. (Így már egészen le is szoktunk erről.)
Összeomlottam. Már a telefonban elkezdtem bőgni, aztán Gergőnek, meg csak úgy magamban, aztán reménykedni kezdtem, hogy nem eszik olyan forrón a kását, hátha a gyakorlat más, csak telefonban mondanak ilyeneket. De aztán újabb telefonok, ismerős megkérdezése után kiderült, hogy bizony nem, ez a kása bizony forró, és forrón kell lenyelni. Ábelt ott kell hagyni, ha most bemegyünk, és nem csak az intenzíven lesz nékülünk.

Lehetetlen helyzet. Vagy lemondjuk a műtétet, vagy ott hagyjuk magára. Melyik a kisebb rossz? Mivel ártok neki többet? Ha most lemondjuk, hogy állnak majd hozzá? Mikor kerül újra sorra? Mire van nagyobb szüksége? Hogy fogják viselni a tesók, hogy még marad a feszültség?
A legnehezebb számomra maga a döntés volt. Sokkal könnyebb számomra kimondani egy rossz helyzetre, hogy legyen meg a Te akaratod, és próbálni örömmel megélni, vagy legalább hűséggel, ha az öröm nem megy, és bízni benne, hogy valami jó születik majd belőle. De itt és most döntést kellett hozni, az ÉN akaratomat ráerőltetni a családra. Mi fontosabb? Ki hogy sérül? Sérül? Vagy ez csak az én agyszüleményem? Menjünk oda hétfőn, állítsuk a kórházat kész tények elé, és hátha engednek? Ha nem, akkor meg hazajövünk? Mi van, ha hétfőre feloldják a zárlatot, és minden menne az eredeti terv szerint?

Ábel mellett döntöttünk és a korrektség mellett. Nem adtuk, és lemondtuk a műtétet. Még pénteken, úgyhogy valaki biztos kapott egy szívrohamot, hogy három nap múlva be kell feküdni, de legalább túl lesznek rajta, és műtéti üresjárat sem lesz. Remélem, valakinek segítettünk.
A sebész először próbált hatni ránk, hogy nem vagyunk jó fejek, és hogy fontos Ábelnek is a műtét, de aztán elsírtam magam, és bőgve magyaráztam neki, hogy mennyire szerettük volna, de nem vagyunk rá képesek. Hogy Ábel nem alkalmas erre, lehet, hogy más gyerekek igen, két évesen is, de ő biztos nem. Azt hiszem, megértette, és nem úri huncutságnak gondolja a döntésünket.

Úgyhogy most várunk. MOndtam, hogy minket hívhatnak bármikor, egyik napról a másikra is, szóval azt hiszem, összekészítek egy kórházi csomagot, mint szülésnél, aztán várjuk, hátha egyszer csak hívnak. Újjászületni. Most így lesz. Ebből hozzuk ki a legjobbat.

Nem volt - egészen mostanáig - olyan gyerekem, amelyik előbb bólogatott volna, mint ahogy rázta a fejét. Mindegyik nagyon hamar megtanult nemet inteni, és rendszeresen gyakorolta is. Ábel pedig boldogan bólogat, szinte akármit kérdezünk tőle.
Azzal kezdte, hogy evés közben kérdeztem tőle, hogy fini, Ábel? És vigyorogva bólogatott. Nem mindig, csak olyankor, mikor tényleg ízlett neki. Van, amit nem szeret nagyon, akkor sem rázza a fejét, csak nem nyitja ki a száját. Ha erősködök, összeszorítja az egész arcát és megpróbálja eldugni a száját.
Aztán ma például azzal szórakoztatta a vacsoránál a családot, hogy minden kérdésre bólogatott széles vigyorral. Persze, hogy kérdés volt, hogy hülye vagy baba? :D
És persze, ha mondom neki, hogy nem, akkor a válasz bólogatás. De igen.

Nem egy sírós gyerek, és nem is akaratos. Még mindig a szánalomra gyúr, bár már jóval hangosabb. A fegyverem hogy hihetetlen módon el tud keseredni, mikor nem az történik, amit ő szeretne. Az első sokk az volt, mikor mindig fel akart menni a lépcsőn, és elővettem a lépcsőrácsot, lezártam, átvittem Ábelt a nappaliba, letettem, és folytattam a dolgom. Egyszer csak olyan keservesen kezdett sírni, hogy rohantam oda, mi történt vele. Ott ült a rács előtt magába roskadva, és zokogott, néztem, mivel sérthette meg magát, de nem maradt más, mint hogy a lépcsőrács miatt. Nagyon szeretett volna lépcsőzni. És ugyanígy összeomlik, ha  elveszünk tőle valamit, ami neki nagyon tetszett, vagy becsukjuk az orra előtt az ajtót, vagy valamit meghiúsítunk, amibe már nagyon beleélte magát. És úgy sír, mint amikor fáj neki valami, nem úgy, mikor például enni kér, vagy azt, hogy vegyük fel (vagyis inkább azt szereti, ha leülünk hozzá), szóval nem követelőzve, hanem csak elkeseredik, és siratja a nem megvalósult álmát, vagy nem tudom. Szóval hihetetlen egy figura.

És mindent eltűr, bármit csinálhatnak vele a tesók. Akkor van elemében, ha velük lehet, sokszor csak ül valami kacattal a kezében, és nézi, ahogy nyüzsögnek, máskor megpróbál bekapcsolódni, ezt néha hagyják, néha nem. És persze van, amikor meg ő a fő attrakció, viszik, nyúzzák, tekerik, emelgetik, lóbálják, sétáltatják, nem is tudom, mikor a legboldogabb... De mindig boldog. Most is, a kötelező olvasás megy már, mindenki az ágyában, és ő oldalazva megy az ágyak mellett oda-vissza, kukucskál, hogy tudna csatlakozni hozzájuk.

Csomót gondolkoztam rajta, mióta beadtuk a kérelmet az emelt családi pótlékhoz, hogy Ábel vajon tényleg jogosan tartós beteg, vagy nem is. Mert azért nehezen mondaná róla valaki, hogy beteg, nemhogy szívbeteg. 5 hónaposan csaknem 7 és fél kiló, gyönyörű, hurkás, karpereces baba. Békés, nem sírós, mosolyog mindenre és mindenkire, folyton mozgásban van, négykézláb hintázik, már kúszik... Szóval külső szemlélőnek - még tulajdonképpen a belsőnek is - nehéz elhinni, hogy nincs vele rendben valami. És ez azért nagyon jó, hogy néha el lehet feledkezni róla.

Azért anyaként jóval nehezebb. Mert amikor meleg volt, és csak feküdt, meg nem akart enni, akkor nagyon nehéz volt eldönteni, hogy ez most a meleg, vagy a szíve nem bírja. És vállalni a döntés következményeit. És az sem mindig vicces, hogy negyedik gyereknél szereztünk be mérleget, mert figyelni kell a csökkenéseket. És amikor egy pár napig nem mozdul, neadjisten csökken a tömege, sokkal nehezebb meggyőzni magam, hogy csak sokat mozog, vagy régebben evett, vagy most kakilt, és nagy megkönnyebbülés, mikor végre megindul felfelé. És az sem jó érzés, amikor odabújok hozzá, és nem úgy dobog a szíve, hogy dobb-dobb, hanem sutty-sutty, és ha sír, és szaporán ver, akkor egész máshogy állok hozzá, mint mondjuk Misinél, annak ellenére, hogy mondták, hogy nem kell kímélni. És más dimenzió az is, hogy a lázas betegséget vajon elkapja-e a tesótól, vagy nem. Ahogy az is más dimenzióba került, hogy a hidegfronttól nyűgös, ahogy Misi is, és az tök normális volt, de Ábel talán azért, mert a hidegfront a szívbetegeknek nehezebb. Óhatatlanul figyelem, ha túl sokat alszik, és figyelem, ha túl keveset, és nem is tudom, hogy igaziból mi is a normális alvásmennyiség, biztosan pont az, amennyit alszik, mert hát babából van. De néha elővesz, hogy mi van, ha nem veszem észre időben, ha gond van? Miért kérdezgetik mindig meg, hogy milyen messze lakunk, milyen gyorsan érünk be? Miért kapom meg az sztk kardiológus privát mobilszámát kérés nélkül, és anélkül, hogy egy fillért adtam volna neki?
Kicsit kisebb adag volt a gyógyszer, amit most kevertek ki, és nem tudtam megnyugodni, fel kellett hívnom őket, hogy biztos megfelelő mennyiségű hatóanyagot raktak-e bele. Mert minden alkalommal legalább 10 percet számolják, hogy hány tablettát is kell porrá törni, és szétadagolni 100 pici tasakba, és én nem értem, hogy mit jelentenek a különböző római számok és latin kifejezések, azon a fene dobozon meg nincs rajta, hogy benn van-e a 2 mg hatóanyag egy adagban. Úgyis van, hogy elmarad a déli, mert pont úgy alszik nagyot, és alvó gyereknek nem lehet kanállal orvosságot beadni, meg nem is 8 óránként adom, mert nem tudom éjjel kanállal kikeverni és beadni. Ártok? Meg kellene erőszakolni magunkat?
És szerintem néha sápadt a gyerek, pedig lehet, hogy egyszerűen csak hófehérke a csokibarna nagytesók mellett, de állítom, hogy néha sápadt, és karikák vannak a szeme alatt, és ahogy kutakodva figyelem, csak néz rám, és mosolyog, és biztos rossz neki, de mosolyog, végtelenül kedvesen, türelemmel és teljes bizalommal, és olyankor mindig tanulok tőle.

Szóval igen, beteg. Mert hiába nem aggodalmaskodok szüntelenül, sőt, meg is tudok feledkezni arról a lyukról. Hiába nem tekintünk rá úgy, mint egy beteg gyerekre, hiába nem néz ki úgy, mint egy beteg gyerek, azért nem tud olyan lenni az életünk, mintha teljesen egészséges lenne. Lehet, hogy nem kerül havonta 7300 forintba a betegsége - ennyivel több a családi pótlék -, de amikor megláttam, hogy a kártya, amit igazolásként kaptunk a tartós betegségről az utazási kedvezményekhez, jövő szeptemberig érvényes, az jutott először eszembe, hogy hátha már nem kell helyette újat kérni. Most éppen egészen biztos vagyok benne, hogy nem kell majd műteni. Úgy legyen.

Nem gondoltam volna, hogy van.
Ahogy elküldtem a tegnap esti posztot, Gergővel beszélgettünk, még poénkodtunk is rajta, hogy Ábel valamivel gurgulázik. Aztán köhögött egy olyan nagyon ismerős, nagyon ijesztőt, és akkor már tudtam, hogy az nem valamivel gurgulázik, hanem máshogy nem fér el a levegő. Eléggé betojtam: honnan szerezzek hideg levegőt? Kaposváron vagyunk. A lakásban harminc fok, a hűtő semmit nem ért, a pincébe ültem le, ott 20 fok körül volt, igaziból az sem hideg, ráadásul ott meg a penészgombák, mi lesz, ha allergiás valamelyikre, és csak rosszabbodik a helyzet? És egyébként is, olyan pici, és még normál légzésnél is néha gondja van és hörög - dokinéni szerint valami hártya laza, nem értettem, csak megnyugodtam, hogy nem baj -, pár perc alatt beszűkülhet a légcsöve annyira, hogy nem kap levegőt egyáltalán. Észreveszem-e, ha veszély van? Nincs-e veszély máris?
Felhívtam a Madarász ügyeletét, mondták, hogy fél kúp mehet - Nándi és Misi miatt mindig van nálunk  - de ezzel párhuzamosan menjünk be a kórházba. Próbáljuk meg először anélkül, fél ampulla calcimuscot kapott - szintén alapfelszereltség - talán, mintha jobb, de mi lesz ha... Felhívtam újra az ügyeletet, elfelejtettem mondani, hogy gyógyszert szedünk, kúppal kompatibilis-e. Igen, de inkább menjünk be, kicsi, első rohamnál nem tudhatjuk, hogy reagál, stb... Megijedtem. Bementünk. Tudtam, hogy bennfognak. De azt is, hogy hazajövünk másnap, ha nincs értelme benn maradni.

Ábel cuki volt, nem volt hajlandó sírni, hogy bemutassa a kruppos sírást, a zárójelentésben benne van a felvételi státuszban, hogy gőgicsél, kacag. Mindenki el volt ájulva tőle, és mindenki szörnyülködött, hogy olyan a szíve, mint a vonat. Ott kapta meg a kúpot a sürgősségin, mire az osztályra felvették, már semmi baja nem volt. A sürgősségi doki azt mondta, szerinte nem is a kruppal van a nagyobb gond, hanem lehet, hogy összefüggésben a VSD-vel még hörgőszűkülete is van, mint halmozott fejlődési rendellenesség. Az osztályos orvos erre nem mondott semmit, mikor megemlítettem, csak határozottan diagnosztizálta a gégegyuladást. Szóval ezzel kapcsolatban még majd futok egy kört a dokinéninkkel, hogy mi a realitás.

A kaposvári kórház nagyszerű, légkondi,  24 fok, saját ágy minden anyukának a kiságy mellett, két kórteremnek egy saját fürdő, a folyosóra ablak és ablakos ajtó, így nem kell nyitva tartani, hogy belássanak a nővérkék, szóval nagyon jó helyünk volt. Nem is tudom, miért akartam hazajönni. Talán azért, mert 3-ig nem hagytak elaludni, aztán 5-kor meg már jöttek mindenfélével... És Ábelnek semmi baja nem volt már egy kis érdes légzésen és enyhe rekedtségen kívül, sem köhögés, sem takony, se kruppos sírás. Úgyhogy kértem, hadd menjünk haza, és lőn, el is engedtek.
Ma megyünk haza, estére otthon vagyunk. És akkor elkönyveltük, hogy Ábel sem úszta meg a kruppot. Azért remélem, nem lesz gyakori vendég, főleg nem negyven fokban.

Lassan négy hónapos lesz, és szinte semmit nem írtam róla. És hogy fogom utálni magam. Képek is alig vannak, mert olyan bonyolult a fényképezés. Ráadásul nem lehet megörökíteni, hogy milyen, mert ha meglátja a gépet, kizárólag bambán hajlandó nézni a masinát...

Mik is voltak. Talán 5 hetesen kezdett el mosolyogni, és nagyon aggódtam egy darabig, mert nagyon nehéz volt kicsikarni egy-egy mosolyt. Ha egy nap kétszer sikerült, az jó nap volt. Persze rögtön vontam a párhuzamokat Rékával, aki ugye fél éves koráig így maradt, és azóta is, ha választani lehet, inkább sír...  Elég lelombozó volt, mikor egy jó kis hasfájós nap végén Ábel az aznapi egyetlen mosolyával egy feje mellett található koszos gyerekzoknit örvendeztetett meg. De aztán néhány hét múlva jött a változás, és most már mindig mosolyog. Kivéve, ha fényképezni akarom. De tényleg, sír, ránézel mosolyogva, és már vigyorog is, lehet, hogy közben sír tovább, vagy utána, de biztos, hogy tükör lesz. Mindenkinek két kézzel osztogatja a mosolyait, mindenki el van ájulva tőle, én meg boldog vagyok és büszke. Az az igazság, hogy végtelenül kedves baba. Nándi meg Misi is jókedélyűek voltak, emlékszem, hogy Misit a világ legboldogabb kisbabájának szoktuk hívni, mindennek örült - még mindig -, Nándit meg a legvidámabbnak. Nos, Ábel kedves. Kedvesen néz, kedvesen mosolyog, kedvesen fekszik és nézi a falat, kedvesen tűri, hogy nyaggassák. Mindent olyan kis kedvesen csinál.

Ezt az egy mosolygós képet sikerült csinálni a lassan két hónap alatt, ezt is úgy, hogy eldugtam a gépet, és mikor mosolygott, előrántottam és gyorsan elcsattintottam. Nem az igazi, de legalább mosolyog :)

... miért is szoktam én meghízni szoptatás alatt. Folyamatosan tömném magamba a szénhidrátot, hogy nyugodt legyek, csak az tart vissza, hogy muszáj lefogynom olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, hogy a hátam rendbejöjjön.

Anyukám hazament tegnap reggel, így majdnem egyedül maradtam. Azért nem egyedül, mert Réka megbetegedett, így ő is itthon van, csak hogy egyszerűbb legyen az élet. Nem komoly, lázas volt egy éjszakát, náthás, meg torka fáj.
És ahogy az már lenni szokott, ahogy kihúzták a lábukat az ajtón, Ábel, aki bár éjszaka fél 2-től nem nagyon hagyott aludni, reggel az indulásig békésen nézegetett, elkezdett nyűglődni, és gyakorlatilag csak rövid időszakokra hagyta abba este 9-ig. 10-15 percekre tudtam letenni, többnyire csak a hasamon tudott aludni is. Ja, és ahogy hazaértek a fiúk az oviból meg melóból, felpattantak a szemei, és békésen nézegetett majdnem a fürdésig. Úgyhogy sikerült ebédelnem is úgy fél 6 felé. 7-től  fél 9-ig viszont folyamatosan ordított, egy-egy percre elaludt, aztán folytatta. Mindent kipróbáltam, ami a másik három gyereknél valaha is bevált, kezdve a becsomagolástól a bőrkontaktusig, végül a kendő segített, csak elég kicsi kendőt kaptam kölcsön, nagyon bénán tudtam felkötni. És egyenlőre a kendőzés végszükség esetére jó csak, valahogy még nem vagyok alkalmas rá kifejezetten.
Az esti fél hetes evés után egyébként Ábel nem volt hajlandó elfogadni a kaját, csak sírt, azután viszont, hogy egy órát aludt rajtam, és le mertem tenni, húzta még a lóbőrt fél 2-ig... Ami azt jelenti, hogy 7 órát bírt ki evés nélkül...
Én pedig találgatok. Azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy megint szuperbőgős gyerekem lett. AZ nem lenne igazságos, hogy a négyből három folyamatos foglalkoztatást igényel. Úgyhogy ráfogom a szélre, az eperlekvárra, arra, hogy hiányzik neki a nyüzsi, hogy fáj a hasa, hogy most született volna csak meg, még akár arra is, hogy jön a foga, vagy dolgozik benne az a vírus, ami Rékát ledöntötte. De kapaszkodok bele, hogy ez csak egy véletlen volt, és nem kell majd járatot sétálni a padlóba, ahogy Rékával annak idején. És a holnap jobb lesz. Ahogy most jobb is, mert békésen heverészik a járókában, néha elszundít pár percre, aztán nézeget tovább.
De ha nem lesz jobb, akkor is tudom, hogy vége lesz, és elmúlik a nehéz időszak, sokkal gyorsabban, mint ahogy észbekaphatnék. De jobb lesz. Különben nem tudom megírni hétfőig a szakmai dolgozatot a suliba, amit mindig halogatok, és amihez sem kedvem, sem energiám.
És igaziból nyugodt vagyok, mert van energiája bőgni. Úgyhogy nem fáradékony. Ami pedig egészségügyi szempontból mindenképpen pozitív. Inkább bőgjön. Szeretjük így is :)

És most az a kanál ecet, amit kaptunk a hordónyi mézünkhöz.

Úgy volt, hogy vasárnap jöhetünk haza. Sorra teljesítettük a checklist elemeit, ami kell ahhoz, hogy az embert a babájával hazaengedjék. Szombat estére minden megvolt, ami rajtunk múlt, szörnyen vágytam haza a többiekhez. Gergőt berendeltem 11-re, azt mondták, délig kb. meglesz a záró, a doktornéni 10 körül érkezik, de nem sárga a gyerek, jól van, biztos mehetünk haza.
Az új mama/bababarát rendszerhez tartozik talán az is, hogy behívtak a gyerekorvosi elbocsájtó vizsgálatra. Amikor hallgatta a szívét, gyanús lett, hogy túl hosszas ez a vizsgálat ahhoz képest, amit én látni szoktam a mindennapokban. És tényleg. Kiderült, hogy Ábelnek szívzöreje van. Mégpedig olyan erős, hogy nem engedik haza kardiológiai vizsgálat nélkül. És nem csak nem engedik haza, hanem csak akkor maradhat kint velem a szobában, ha megígérem, hogy a kocsiban altatom és légzésfigyelő kerül alá, amit bekapcsolva tartok. Persze saját felelősségre hazamehetek, de nagyon nem javasolják, amíg nem látta kardiológus. Nagy baj valószínűleg nincs, mert az általános állapota jó, de mégis...

Nos, Nándinak is volt szívzöreje. És még egy csomó ismerősöm gyerekének. De ilyen biztonsági intézkedéseket nem hallottam még. Hát, bőgtem. Főleg azért, mert nagyon otthon akartam lenni. Szobatársam hazament, egyedül maradtam a szobában, ami nem is volt baj, mert így legalább időnként tudtam bőgni. Hiába mondták, hogy valószínűleg nincs nagy baj, nem mertek hazaengedni, és a pár napos gyerekem szívéről van szó. Csináltak néhány vizsgálatot, amit tudtak helyben, négy végtagos vérnyomásmérést, meg monitoron volt egy jó darabig, EKG-t. Ezek eredménye jó lett. Biztattak, hogy másnap kardiológia, és mehetünk.

Nem mehettünk. Még sürgősségi időpontot sem tudtak szerezni keddnél előbb. Ez mondjuk megnyugtatott, mert ha baj lett volna, biztos besuvasztanak bennünket valahova. Meg úgy az egészet a helyére raktam magamban vasárnap estére, hogy tök mindegy, akármi van, most már úgy van, és egyébként is, legyen meg a te akaratod. Aztán végre kedd lett, 9 órakor engedtek el minket egy beutalóval és időponttal 10 órára a Madarász utcába. Ami királyság, hiszen itt van viszonylag közel hozzánk. Szóval mentünk. És kiderült, hogy Ábel szívének két kamrája között van egy négy mm-es lyuk, ami nem záródott be születésekor. Ez nem számít kicsi lyuknak, de alapesetben sokszor magától záródik 1 éves korig. Aztán csináltak még EKG-t is, az is nagyjából rendben volt. De a dokibácsi nem mondta azt, hogy nagy eséllyel ez össze fog záródni, hanem azt, hogy nagy baj nincs, és meglátjuk, ebből még akármi lehet. Hetente kell kontrollra járni, figyelemmel kell kísérni, valószínűleg gyógyszert kell majd szedni. És még azt, hogy ha szívbetegséget kellene választania, akkor ezt választaná, mert ez minden esetben teljesen gyógyítható. Magától vagy műtéttel. És hogy ez alatt az egy hét alatt semmi baj nem történhet, nem kell figyelni semmit.

Ehhez jött a dokinénink véleménye tegnap, aki megnézte a leletet, és azt mondta, hogy kicsit összetettebb a dolog, mint egy sima 4mm-es lyuk, felsorolt még három dolgot, aminek csak egy részét értettem, és azt mondta, hogy ő nem ért hozzá nagyon, mert nem kardiológus (hanem újszülöttgyógyász), de nem típusos ez az eset a leírtak alapján, nem gondolja, hogy magától fog gyógyulni, szerinte inkább az a kérdés, hogy mikor kell majd műteni, rövidesen, vagy egy-két év múlva. Érthetően és részletesen elmagyarázta, hogy mire figyeljünk majd a későbbiekben, meg hogy mi a veszélye ennek a rendellenességnek.

Nem borultam ki, nem kezdtem el bőgni. Tulajdonképpen büszke vagyok magamra, hogy nagyon gyorsan sikerült elfogadni azt, hogy ez most így van, és méginkább azért, hogy nem vádolom magam agyon. A hülye aggodalmas természetemet figyelembe véve ez hatalmas dolog. Időnként eszembe jut, hogy biztos a stresszes babavárás miatt lett ez így, elvégre ez egy fejlődési rendellenesség. De nem tudtam volna változtatni a körülményeken, még ha ez is az oka. Nyilván az aggodalmaskodó természetem sem segített, de azt hiszem, rengeteget fejlődtem ebben az időszakban, és nagyon sokszor le tudtam győzni magam, és még ha egy-egy napra bele is süllyedtem, mindig igyekeztem kifelé. Mert volt kinek megfogni a kezét.
Sőt, arra jutottam, hogy innen szép nyerni. Szeretem a csodákat az életemben. Bízom benne, hogy ez most egy újabb alkalom arra, hogy megélhessek egyet. Szóval imádkozunk, hogy a kicsi esély ellenére Ábel szíve szépen gyógyuljon meg magától, és együtt gyúrják a vasat majd a bátyusokkal. Mondjuk akár már jövő keddre :)

Nagyon furcsa volt ez a babavárás, ezt még itt a blogon is írtam. Már maga az, hogy nem terveztük, hanem kaptuk. Sokszor volt lelkiismeretfurdalásom, hogy az egész terhesség többnyire egy feladat volt, nagyon ritkán tudtam élvezni, sok félelem volt bennem, amiket aztán lassan le tudtam tenni, de egyebekben is komoly próbatételeket éltünk át. Pocak nélkül is megszavaztam volna közös életünk legnehezebb időszakának ezt az utolsó fél évet, még akkor is, ha emlékszem még arra is, amikor a házat vettük. Eddig az volt a No.1, most visszacsúszott a második helyre.
Annyira ránkijesztettek a negyedik császár miatt, hogy nem nagyon tudtam túllátni ezen. Nem készültem arra, hogy lesz egy babánk. Gyakran kellett tudatosítani magamban, hogy a pocakomban egy kisfiú mocorog, aki már most is kisfiú, és nem csak lesz majd valamikor áprilisban. Ezért volt fontos, hogy tudjam, fiú, vagy lány, ezért bántott, hogy nincs neve. Talán ezért is kellett a végére feküdnöm, hogy tudjak rá figyelni, vele is lenni, és nem csak valahogy eljutni a szülésig. A szülés napján viszont még tudatosan sem tudtam lelkileg túljutni. Úgy értem, előre. Oké, válogattam kisruhákat, átgondoltam, hogy legyen meg minden, álmodtam róla, hogy fog kinézni, de valahogy mégiscsak ott azon az egy napon megrekedtem, és ezzel tisztában is voltam. Tartottam tőle, hogy majd idegen lesz, hogy nehezen válok majd négygyerekes anyukává, hogy depis leszek, ilyenek. Aztán megszületett, és most itt van.

Minden abban a pillanatban a helyére került, ahogy kicuppantották. Ahogy szemügyre vehettem, mikor már a szülőszobán voltunk, megállapítottam, hogy egyik testvérére sem hasonlít igazán, nem klón. Aztán pár perc múlva elbizonytalanodtam. Nem tök olyan, mint... ? De melyik is? Úgy éreztem, és most is, hogy mindig is ismertem a vonásait, a fintorait. Folyamatosan azt találgattam, hogy ez melyik gyereknél lehetett így, melyik vonása, gesztusa, de közben tudom, hogy nem, egyiknél sem, ez Ábel, úgy ahogy van. Egy hete vágyok arra, hogy összeszedjem a négy gyerek újszülött képeit és egymás mellett megnézzem őket. (De még így is túl keveset fekszem, szóval majdmajdmajd) Bennem vannak külön-külön, de egyben szeretném látni. Szóval hihetetlenül természetes és magától értetődő, hogy van, hogy itt van, hogy nyöszörög, meg figyelni kell rá is, és hogy maradunk a kórházban, ha kell, még ha hiányoznak a többiek, akkor is. Nem volt nehéz felvenni a fonalat, újra szoptatni, cumit keresni, pelenkázni, éjszaka kelni, köldökcsonkot ápolni, ropi ujjakra vigyázni az öltözésnél és a többi. Mindig így volt, sosem volt másként. Életem legszebb emlékei közé fogom elraktározni a tegnapi nap egy óráját, én feküdtem fent Ábellel, nyitva az erkélyajtó, árad be a tavasz és a gyerekkacagás a kertből, ahogy a másik három játszik... Annyira kellett már ez!

Egyenlőre nagyon jó gyerek. Sokszor mondtam az elmúlt időszakban, hogy az egyetlen esélye, hogy nyugis gyerek lesz, mert egyszerűen nem tudjuk megoldani az életünket, ha nem. És most szörnyen hálás vagyok neki - meg a Jóistennek -, hogy ott tudtuk folytatni az életünket, ahol abbahagytuk a kórház előtt. Ugyanúgy fekszem - ha tudok -, és beszélgetek, tanulok, játszok a gyerekekkel, ahogy eddig, és ebben Ábel nem sok vizet zavar. Békésen alszik, és álmában tűri, hogy gyerekkezek nyitogassák az ujjait - rosszabb esetben a szemeit, száját -, forgassák a fejét, emelgessék a karjait, és kibontsák a rugiból a lábát, elmentvadásznit játsszanak vele, ölbe vegyék, letegyék, csiklandozzák pelenkázáskor és a többi. Nem sokat van fenn, de abban a kis időben ébren is pontosan ugyanilyen békésen tűri a nyúzást, hirtelen mozdulatokat, kiáltásokat, orra alá dugott játékokat. A legkedvesebb, mikor Réka mesél neki.
Nem is sír igaziból, csak szól, ha kell neki valami, a hangomra általában abba is hagyja, és várja, hogy teljesítsük a kérését. Olyan halkan panaszkodik, hogy a másik szobában alig hallani, ha vannak itthon gyerekek, muszáj lesz beüzemelni a bébiőrt még akkor is, ha egy szinten vagyunk... Vagy belejön majd. :)

Kedden jöttünk haza, egyesítettük a családot, nagyon ideje volt. Édesek voltak nagyon a gyerekek. Nándi nézte egy darabig azt a tipikus újszülött kézmozgást, majd azt mondta, hogy olyan Ábel, mint egy távirányítós játékbaba. Még az orra is mintha műanyagból lenne. Borzasztóan feldobódott, igazán nagyon büszke nagytesó volt, nem is emlékszem rá, hogy ilyennek láttam-e valaha. Boldogan büfiztette, ölelgette, egészen különleges arcait láttam.
Réka levakarhatatlan, nonstop babázna, emelgeti, segít, cumit ad, és az ő ágyában hallgatja Ábel az esti mesét. Még aznap, mikor hazajöttünk, fektettem le Ábelt, Réka ugrándozott körülöttünk, pörgött-forgott, vezette le az energiáit, és egyszer csak azt mondta: "Most már egyáltalán nem félek, hogy mindig csak a kistesóval fogsz foglalkozni... Mert én is csak vele akarok!" Szóval ő is a helyén van. Biztos lesznek mindkettejükkel még konfliktusok, de résen leszünk.

Ahogy gondoltam, Misi a nehezebb eset. Ő fél Ábeltől. Nem meri megfogni, megsimogatni, ölbe venni. Ő az, aki elkezdett kisbabásat játszani, illetve mintegy véletlenül rugdosni a tesóit, amikor azok a bébikével foglalkoznak. Nem ránk féltékeny, a tesókra.
Beszélgettünk más kapcsán, és kérdezte, hogy miért én mondom meg, hogy mi hogy legyen, miért én vagyok a főnök. Feleltem ezt-azt, meg azt is, hogy azért, mert én vagyok a legidősebb, én tudom a legtöbbet. Elgondolkozott.
-Én meg vagyok a legutolsó?
- Nem az Ábel az.
Misi néz döbbenten, majd:
- De nem, a mi családunkban!
- Igen, most született a családunkba az Ábel, ő a legkisebb.
- De nem! A B. családban!!! B. Mihály Bendegúz!
- Hát, Misi, igen, Ábel neve B. Ábel Boldizsár.
Csend. Szóval dolgoznak a fogaskerekek. Remélem jól tudjuk őket szeretni ebben az átalakulós időszakban.