A mosógépünk elkezdte enni a ruhákat. Az már feltűnt egy pár hónapja, hogy nagyon gyorsan használódnak a ruhák. Aztán egy hónapja elkezdtek lyukadni is. Mintha hipóznám őket. Nem változott a víz, a mosószer, marad a mosógép a hibás. És amúgy sem szerettem, nem igazán mosott tisztára. Vettünk egy újat (szokásos "szerencse", kamatmentes részletre pont azt lehet megvenni, amit amúgy is kinéztünk). Belekukucskáltam a régibe, tök jónak tűnik, nem vízköves, nincsenek benne lerakódások, darabok, egyszerűen nem értem, mi volt a baj. Olvastam, hogy a dobban levő karcolások is okozhatják a ruhák kibolyhosodását, de annyira nincsenek mély karcolások benne, nem lehet érezni ujjal sem...
Mindegy, van új mosógépünk, egyszerre 7 kilót tud mosni, gyémántformájú nemtommikkel a dobban, hogy a ruhákat kímélje, hurrá. Kínkeservvel jutott el hozzánk, először elfelejtették kihozni, telefonáltak, hogy másnap majd reggel korán, aztán délben én telefonáltam, hogy hol vannak már, fél2kor értek ide. Mondtam, hogy szeretnék panaszt tenni, de nem tudták hogy kell, ígérték, hogy majd visszahívnak.
Akkor már 5. napja nem mostam a ruhákat kímélendő... Szóval széles választék volt, mit mossak először. Új mosógép, hát akkor berakom a feketéket, hiszen egy kósza papírzsebkendő sem ázott még szét benne, legalább nem lesznek még jobban szöszösek. Beraktam a feketéket nagy örömmel, hogy milyen jól kitaláltam. Egy óra múlva ránézek, hogy milyen szép nagy mosógépünk van, ott van három, azaz 3 db papírzsebkendő az üvegablak előtt. Örültem nagyon. Nagyon.
Az meg majd kiderül, hogy a mosógép volt-e a hibás, vagy feleslegesen vettünk újat...
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ezaz. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ezaz. Összes bejegyzés megjelenítése
Mosógép
Read User's Comments(1)
Mániákusok
Rendben van, hogy mindenkinek megvan a helye, megvannak a kis tulajdonai, kis szokásai, amiket tiszteletben tartunk. De néha úgy érzem, vannak határok. A türelmemnek legalábbis biztosan.
Azt már írtam, hogy mindhárom gyerek csak a fenti vécét hajlandó a nagydologra használni. Pisilni hajlandóak lent is, meg az udvaron, és bárhol, de a kaki nem csupán az oviban, bölcsiben lehetetlen, hanem a földszinten is. Misinek ehhez jön hozzá a kaki-rítus, ami úgy néz ki, hogy
- vinni kell a cumit, akkor is, ha nincs éppen cumizás,
- amit azonnal be kell dobni a mosdóba, és menet közben néhányszor elkérni két cummogás erejéig, majd visszadobni. Nem, nem lehet a mosdókagyló szélére állítani.
- csak szűkítővel hajlandó felülni a klotyóra,
- szorosan összezárt lábakkal, a nadrágot és gatyát teljesen levéve (az nem baj, ha a fütyi kilóg fent, és kipisil...)
- a vécészűkítőt előre kell húzni, amennyire csak lehet, hogy hátul legyen lyuk
- tilos bármit bedobni, esetleg belenézni a vécébe azon a lyukon (tesók szoktak)
- kell egy autó, amit az egész ügyintézés alatt a jobb oldalára húzott fellépőre kell le-fel rakosgatni - nekem,
- aki egyébként szigorúan a kád lépcsőjén kell üljek, és nem olvashatok, néznem kell. Lehetőleg mélyen a szemébe.
Ehhez képest első szóra kismiskának tűnik Nándi ajtócsukogatási mániája, ami addig határozottan kevésbé volt zavaró, amíg csak egy beltéri ajtó volt a lakásban, a lenti fürdő ajtaja. Bár az is kemény volt, mert kissé rossz volt a zárja, így könnyen kinyílt. (Az, hogy Nándi ebből kifolyólag sokat csukta be, sokat rontott a helyzeten, így decemberben azt is kicseréltettük. Keretestül kellett...) Most azonban három új ajtónk is van az emeleten, amit egyrészt nem szoktunk még meg, másrészt pedig van, hogy direkt nyitva akarjuk hagyni. És az is elég idegesítő, mikor pl. szedem össze és viszem a széthajigált szennyest, és az orrom előtt betolódik a fürdőajtó, lehetőleg még át is esek Nándin, aki tolja. És az is, mikor beszélsz a gyerekhez, és meglát egy nyitott ajtót, és selát, sehall, seszól, csak rohan, mert MUSZÁJ becsuknia.
Rékának a lefekvéssel vannak a legkeményebb elvárásai.
Égnie kell a lámpának a lábánál, amit egy pizsamanadrágjával kell letakarnia. Nem mindegy, melyikkel, és persze ami kell, az mindig elkeveredik. Az nem jó, hogy valami mással takarjuk le, és megfordul, hogy világoson legyen a feje. (hogy a fiúk is el tudjanak aludni) Mert arra megy ki. Pizsamának egyébként csak az örökösen pizsamának hordott ruhák jók, a valaha normál, demégpizsinekjólesz kategóriájú pamut holmik nem. Póló sem. Nem lehet mellette semmilyen rés a fal és az ágy között, betömködi ezze-azzal, körülbástyázza magát. (Egyébként az ágyneműjét kompletten tőlem hordta el, először a kispárnámat (ez lett az ő gyürije), aztán a takarót, majd a nagypárnámat, pár hónapja az új kispárnám is az áldozatául esett az anyaholmivalalszom-gyűjtögetésnek. Most kaptam egy pehely paplant, ezt nem kapja meg...) Csak hanyatt fekve alszik el, és mindig nyakig be kell takaróznia, még a legnagyobb melegben is, hogy semmilye ne lógjon ki. Azt, hogy minden ágyneműcsere kínszenvedés, nem is mondom. Nem cseréljük túl gyakran, mit mondjak... Mondjuk Nándi is képes ott zokogni a mosógép előtt, amíg mossuk az ágyneműjét, és gyanítom, most már Misi is így lesz vele, ha rajtakap egyszer.
De vannak még bőven! Az, hogy Nándinak van egy gyürögetője, az rendben van. Még az is, hogy kettő. De hogy emellé még 8 db különböző kis-, dísz- és székpárna tartozik, amik nélkül nem működik a lefekvés, az szintén néha nehézséget okoz. És ez a játékokon kívül van, amiket sorbarak az ágy fejénél. Szintén jó néhány darabot. Én nem is értem, hogy hogy fér el egyátalán...
A minap pedig Misi azon borult ki, hogy felé fordítottam a husis részét a tányérnak. Sok (hangos) időbe tellett, amíg rájöttem, hogy el kell forgatni a tányért - ami Misi előtt volt egyébként kéznyújtásnyi távolságban - amikoris elvágták a krokodilkönnyes zokogást, és jóízűen falatozni kezdett.
Nem mindegy, hogy ki mikor milyen pohárból iszik, hogy melyik tányérba merek, és hogy milyen kanalat, villát kapnak. Hogy kést teszek-e vagy nem. Mert néha kell, néha nem. Nem mindig fedezem fel a logikát.
Mondjuk az hasznos, hogy a fogmosást akkor sem hagyhatjuk ki, ha én elfelejtem, viszont ha éjfélkor érünk haza 200km autózás, és M7-esen dugóbanálldigálás után (nyáron a melegben így autózunk légkondi híján), elég rosszul esik kötelezően átöltöztetni Rékát pizsamába és fogat mosni.
Abszolút a teljesség igénye nélkül hoztam csak néhány példát, ami hirtelen eszembe jutott. Azt nem értem csak, hogy miért nem lehet olyan mániájuk, hogy
- Lekapcsolni minden villanyt, mikor elhagyja a helyiséget
- Berakni a mosogatóba a tányérját, poharát
- Bedobni a szennyesbe a levetett ruhát
- Felhajtani a wc ülőkéjét pisilés előtt (ez egyébként nemrég még működött... nem is értem...)
- (esetleg - bár tudom, mohó vagyok - vissza is hajtani...)
- Lehúzni...
- Kezet mosni utána...
- A csokipapírt a kukába tenni a kezem helyett - bár örülhetnék annak is, hogy nem a földre dobja...
No, mindegy, tudom, egy részét kinövik majd. Pl. Misi kicsi eséllyel használ majd 20 évesen szűkítőt. És talán ott ülnöm sem kell majd. Mások megmaradnak, és azokat megszokom, megszeretem majd.
Azért nekem is vannak olyan dolgaim, amikből nem tudok kilépni. Például nekem is muszáj betakarózva aludnom, legalább a hasamon, derekamon legyen egy lepedő. És a mosogatószivacsot mindig bedobom a mosogatóba. És Gergő is mérges érte, mert keresni kell, és mégis. Nem tudok elaludni, ha led lámpák világítanak a szobában. Amikor egy helyiségben aludtunk ilyenekkel, le kellett ragasztani, hogy ne lássam. És még Gergő biztos tudna mondani néhány bosszantó dolgomat :)
Biztos nálatok is van ilyen, hasonló, vagy sokkal rosszabb. Örülök, ha megosztjátok kommentben, ne fogjátok vissza magatokat! :)
Angyalok és ördögök
Megpróbálok néhány elmaradt dolgot pótolni, amiről szerettem volna írni az utóbbi időben.
Nézzük az Eszeveszett birodalom c. mesét, illetve a 2. részt is. (Meglehetősen pihentagyú szórakoztató mese egyébként, eléggé bírom) Ebben van egy szereplő, Kronk, aki alapvetően jó, de a főgonosz szolgálatában áll. És rendszeresen megjelenik a két válla felett az angyalka és a kisördög, és próbálják rávenni, hogy az egyszerűbb vagy a jó utat válassza. Na és persze a katolikus ovi is van, így jutottunk el az angyalokhoz és az ördögökhöz.
Rendszeresen kérdezgetnek engem egy-egy nevelési szituációban, hogy az angyalka mondta-e nekem, hogy ezt csináljam, mondjam, vagy az ördög, és mondják, hogy nekik mit tanácsol az angyalka és az ördög.
Szóval például van az, hogy az összes gyerek mindig egyszerre akar például kakilni. Természetesen a két vécé és a két bili közül erre csak egy vécé alkalmas. Jó esetben nem az, amelyiket használja éppen valamelyik felnőtt, de általában ettől jön csak meg igazán a kedvük, mindegy, a lényeg a sorbanállás. És a veszekedés az éppen trónolóval, hogy siessen. Ma például kiakadtam, és kiabáltam, hogy nem igaz, hogy itt a három másik lehetőség, és Rékának mégis itt kell hisztizni, hogy mindjárt bekakil, tessék ráülni a bilire, vagy lemenni a másik vécére.
Csend.
Majd Réka megkérdezi: Anya! Ezt most neked az angyalka mondta, vagy az ördög? - Micsodát? - Ezt a biliset.
Mit mondtam volna? Az angyalka mondta, de azt, hogy kiabálva mondjam, azt az ördög. Nem kellett volna rá hallgatnom, bocsánatot kértem.
Csend.
Majd Réka megszólal: Nekem most azt mondja az ördög, hogy lökjem le Misit, hogy jól verje be a fejét, és fájjon neki, és üljek én a vécére. De nem hallgatok rá.
Dicséret. (Misi közben a vécén ülve simogatja a fejét, és fájdalmas képpel mondja, hogy auuuaúúú :) )
És ez csak egy. Csomó ilyen van, és Nándi is mond néha ilyeneket. Fura, hogy ilyen sok rosszat akarnak csinálni. Hatalmas leleménnyel tudnak rosszat kitalálni a másiknak. Döbbenetesen nagy leleménnyel. És fura, hogy ilyen jól tudják, hogy melyik a rossz és melyik a jó. Vagy nem is az a fura. Hanem hogy van önuralom az angyalkára hallgatni. Remélem egyre könnyebb lesz nekik is, nekem is...
Egy anya - egy gyerek
Hosszas előkészületek után összehoztuk, hogy kipróbáljuk azt, milyen is, amikor az egyik gyereké csak anya. Vegyesek az érzelmeim.
Az úgy volt, hogy mindig mindenki mondta, meg hát én is olvastam róla sok helyen, hogy milyen jó is az, amikor az ember egy gyerekre tud figyelni. Tudom én azt, nekem is nagyon jó, csak sose tart sokáig. Gyakran próbálkoztam vele, hogy elvigyem magammal csak az egyiket vásárolni, a vasárnapi misére csak Rékát szoktam vinni, mert ha bármelyik fiú ott van, mind megőrülnek, és nem tudom kezelni őket megfelelően.
Általában kudarcot vallok ezekkel a dolgokkal. Rékát minden vasárnap fél órás könyörgéssel, majd végül ráparancsolással tudom magammal vinni, otthon akar maradni. Ezzel is gondom van, de ez más tészta. Az elől teljesen elzárkózik, hogy bárki más is velünk jöjjön, a már korábban említett tulajdonsága miatt: tudja, hogy akkor nem fog tudni viselkedni.
Amikor mondjuk közös vásárlásra, vagy akár egy sétára invitálom őket, senki nem akar jönni. (Vagyis Misi mostanában mindig, mert ha a környezetében bármit kérdő hangsúllyal mondanak, rávágja, hogy ÉNIS!) Ha esetleg mégis rábeszélek valakit, félúton elkezd sírni, hogy hiányzik neki a másik. Szóval többnyire egyedül megyek ilyenkor, ami mondjuk nem rossz.
Most, hogy lett heti két napom, amikor takarítok szabadprogram van, kitaláltam, hogy beáldozom az egyiket, és felváltva itthon marad a két nagy. Misivel van ugye elvileg két másik délelőtt, pénteken meg mind itthon vannak "anyanapon", gyakorlatban a betegségek ezt sűrűn átrendezik, de ez az alapállás.
Hát, egyszer valósítottuk meg, mert nem egészen az lett belőle, amit én vártam. Azzal az idealisztikus elképzeléssel vágtam bele ebbe az egészbe, hogy majd kiegyensúlyozottabb, békésebb, egymást könnyebben elviselő gyerekeim lesznek. Ehhez képest úgy érzem, totális káoszba fulladt.
Nándi maradt itthon elsőnek, a döntést egy bujkáló betegség hozta meg helyettünk, aminek amúgy is lelki okai voltak szerintem. Amíg csak mi voltunk - délelőtt - olyan volt, mint egy kiskutya, szeleburdi, vigyorgós, nevetős. Nagyon jó volt látni, hogy bármibe kezd, be tudja fejezni, nem veszi el tőle Réka, rontja el Misi. Viszont nem akart velem semmit csinálni jóformán, sem beszélgetni, sem autózni, najó, az autózást végül sikerült, és egy picit vonatoztunk is... Elkérte egy idő után az iPhone-t, és azzal játszott. Lehet, hogy hülyeség volt odaadni, de elvileg arról szólt volna ez a nap, hogy jól érezze magát, ezért engedtem.
Aztán mikor meghoztuk a többieket, botrányosan kezdett viselkedni. Az is eszembe jutott, hogy talán azért, mert eszébe jutott, hogy elrontotta, és nem használta ki az időt jól. Szokott ilyenektől kiborulni, mikor játszik valamivel, és eljön a lefekvés, és eszébe jut, hogy ő akart még valami mást is. És ez nem olyan énakarokirányítani-hiszti, a lefekvést szabotálandó, hanem valódi elkeseredés, hogy elrontottam.
És ő ugye két napot volt a "betegsége" miatt, a másnap mégis ugyanígy telt.
Réka esténként pedig azért imádkozott, hogy betegedjen meg. Én meg, hogy ne.
Jött a jövő kedd, Réka maradt itthon. Vele igazán jól sikerült a közös nap, itthon voltunk ugyan, de csináltunk szilvásgombócot, varrtunk, játszottunk, csupa csajos dolgot, élveztük mindketten. Aztán elhoztuk a többieket, és ugyanaz az a katasztrófa, mint mikor Nándi volt itthon. Sokkal durvábban ölték egymást, mint egyébként szokták, mindenbe belekötöttek, teljesen megőrültek. És beletelt pár napba, amíg lecsengett.
Az az érdekes, hogy nem beszélnek róla, egyikük sem, hogy mikor lesz olyan megint, hogy kettesben leszünk itthon. Továbbra sem akar jönni velem külön semelyikük.
Éjszaka viszont jönnek. Réka egy hete alszik közöttünk, Nándi még régebben, bár néhány éjszakát kihagyott, és az utóbbi pár hétben kétszer is előfordult, hogy bepisilt, pedig egyátalán nem szokott. (Misi két éjszaka óta nem jön, cserébe Réka miatt vagyok fenn másfél-két órát.)
Pedig mostanában ha nem is kifejezetten türelmes, de határozottan türelmesebb vagyok velük. Lehet, hogy ez a bajuk? Megszokták az üvöltözős anyát, és most megijedtek, hogy valami baj van?
Leg-leg-leg ruhák
Minden nap mosok. És teregetek. És teszem el a beszáradt ruhákat. És szedem össze a szétdobáltakat, válogatom a szennyest, a tisztát, öltöztetem őket, összekészítem az ovis cuccot, naponta több mint száz alkalommal veszek gyerekruhadarabot a kezembe. Így télen talán több százszor.
Rékának van talán a legkevesebb ruhája, méretre viszont a legnagyobbbak. És legrózsaszínebbek. A gyerekruhák teregetésére használt szárítóra már nem tudom kiteregetni a nadrágokat, pulcsikat, rálógnak az alatta levőkre. A legtöbb eldobált zokni is az övé a lakásban. Általában a szétdobált ruhák hozzá tartoznak, hiszen ő az, aki ahogy teheti levesz magáról szinte mindent, aki lerúgja a cipőjét, és onnan lehet tudni, hova ment, hogy követed a rongyokat. Az ő holmijai kerülnek legtisztábban a mosásba, nála kell legritkábban előmosni, nem maradnak benn a foltok. Talán mert nincs is rajta? Ő a legkényesebb rá, hogy mit adok rá, és ezeket a legigénytelenebbül viseli. Ez bánt legjobban :)
Ő növi ki legfurábban a ruhákat, egyszer még jó rá, aztán kimosom, és legközelebb nem tudom ráadni, mert kilóg a bokája, csuklója, pocakja. Így mindig van tartalék a következő méretből.
A legtöbb zoknit és a legkevesebb nadrágot fogyasztja. (Ez utóbbit talán csak azért, mert a legtöbb szoknyát is :) )
Nándinak van a legtöbb ruhája, sokfelől kapjuk a fiúruhákat, és én sem bírom ki, hogy kivegyek a zsákokból néhány tökjót. De az övéi is a legszakadtabbak. Legyen új, vagy korábban 3 gyerek által hordott, csak Nándi ruhái vannak elszakadva. Főleg a nadrágok térdei, de csak nála kell pl. gombot, tépőzárat varrni. És az ő ruhái a legvagányabbak, bármi van rajta, jól néz ki benne, legyen az foltos, szakadt, lógjon ki a dereka. (És azért itt dicsérném az angol turis cuccainkat... jobban bírják a gyűrődést!)
Őt felejtem el leggyakrabban átöltöztetni, valahogy képes kibújni alóla, és ha itthon vagyunk, van, hogy még délben is pizsamában van. Jó esetben zoknival, mert azzal kezdjük az öltözést. Ebből kifolyólag ő sok pizsamát használ.
A legtöbb ruháját viszont ő használja ki legkevésbé, mindig ugyanazokat adom rá: az autósokat. Legkevésbé őt érdekli, mi van rajta, de az autóknak mindig megörül. És az jó. Talán felsőből használja a legtöbbet, azért még leissza-leeszi magát. Nadrágot már előfordul, hogy másnap is rá tudom adni ugyanazt. Harisnyából a legkevesebbet: kijön tőle az ekcémája :( Sapkából is csak egyet hord.
Misi a legkoszosabb az összes gyerek közül. Őt kell leggyakrabban átöltöztetni, leönti, összenyálazza, összekeni magát állandóan, lepisili magát (az állvapisilési technika még némi kívánnivalót hagy maga után, pedig segítek neki, vagy pont azért?), néha becsurizik. Vagy egyszerűen koszos lesz valahogy. Az ő ruhái esténként a legkoszosabbak, még akkor is, ha két órával lefekvés előtt öltöztettem át. És természetesen tisztán is a legfoltosabbak, sebaj, itthonra jó az is. Ami megúszta Nándit két éve, most Misi teszi tönkre. Neki mosok a legtöbbet, a ruhák kb kétharmada az övé a szárítón. Mindig. Darabra legalábbis tuti. Közel 20 nadrágjából, ha éppen világosat mosok, van, hogy csak 3-4 kantáros nadrág van a szekrényben, ami abszolút vésztartaléknak van. Alsógatyából néha egyenesen Nándi segítségére szorulunk. Szintén vetkőzőművész, ő deréktól lefelé csupaszítja magát nagy sikerrel, és hagyja szét a lakásban, vagy dobja a szennyesbe tisztán, de Rékát a zoknikkal nem tudja überelni. Legtöbbet alsónadrágból fogyasztja, legkevesebbet.... öööö .... Semmiből nem fogyaszt keveset. Talán pólóból. De csak mert felette van még egy réteg...
A legviccesebb: a három gyerek egyforma méretű bugyit-gatyát hord. Mindenki a 98-104-es méretet :D
Már várom a tavaszt, és hogy megkoszosodjanak. Úgy emlékszem tavalyról, a téli bentlakás egy viszonylag tiszta időszak...
Burok vagy nem burok?
Amikor Réka kb egy éves volt, de lehet, hogy még előbb, a fórumon, ahova írogattam, vitáztunk a magánovi-állami ovi témáról. Én kitartóan, megingás nélküli állami ovi hívő voltam, talán egyedüliként a 13-ból, azzal az indokkal, hogy azokkal az emberekkel kell majd együtt élnie a gyerekeimnek, akik az állami oviba járnak. Ha magánoviba jár, azzal mintegy burokba helyezem, védőszárnyak alá kerül, és olyan válogatott emberek csemetéivel lesz együtt, akik szintén burokban akarják tartani a gyerekeiket. Nem találkoznak olyan konfliktusokkal, amilyenekkel az állami oviban találkoznának, és az iskolában ezekkel nem fognak boldogulni. Van egy előítéletem is a magánintézményes szülőkkel, de ez előítélet, és nem biztos, hogy megáll, én is ismerek ilyent is, olyant is, mindenesetre nem éreztem - és most sem érzem úgy - hogy szívesen tagja lennék egy ilyen közösségnek.
Aztán elérkezett a 3 éves kor, és szép sorban lettek ovisok a gyerekek - és bizony szinte mindenki állami oviba került. Meggyőződésből a 13 gyerekből 1 db lett waldorf ovis. Kényszerből még más is ment magánoviba, bölcsibe. Pl. Réka is :) Igaz csak egy évre, és nagyon megörültünk, mikor lett hely az államiban.
Aztán járt oda egy fél évig, és elkezdtem aggódni. Hogy Nándi is sorra kerül nemsokára, ugye olyan kis szertelen. Ha lehet ilyent mondani, a maga módján a legjobb gyerekem, és a legkönnyebben szerethető, de azoknak a pedagógusoknak a kezében, akik ott vannak, lehet, hogy rossz gyerek lesz belőle. Akár örökre. Nándival egyébként ez a nagy félelmem. Hogy kikiáltják rossz gyereknek, mert a frusztrációit agresszióval vezeti le, ő pedig rábólint, hogy oké, akkor rossz leszek. Holott nagyon jó gyerek, csak beszélni kell vele. Amire ott nincs idő. A minap Marci elmesélte, hogy elment az egyik óvónéni, és jött helyette egy másik. Aki kedves. Kérdeztem, hogy mitől kedves.
" Azért, mert nem szorítja meg így a kezünket - mutatja a csuklóján - hanem kedvesen szól, hogy menjünk oda "
A lényeg, hogy eljutottunk ide a Kármel kiskertjébe. És elkezdtem gondolkozni rajta, hogy vajon nem burokba kerültek-e a gyerekek. Hiszen olyan szeretettel nevelik őket az óvónénijeik, mintha a saját gyerekeik lennének. Nyilván fegyelemmel, keretekkel, korlátokkal, de úgy, hogy néha úgy érzem, jobb embert tudnak nevelni belőlük, mint amire én egyedül itthon képes lennék egyedül. (Nyilván ebben az is benne van, hogy Gergő nem vallásos, és a hit, a vallás továbbadásában én nagyon kevés vagyok apai aktív támogatás nélkül. Abba sem megyek bele, hogy passzívan hogyan támogat, csak azért, mert szeret, amiért nagyon hálás vagyok.) Természetesen a családi háttér nélkül ez sem lenne hatékony.
Szóval burok ez?
Többnyire szintén vallásos emberek hordják oda a gyereküket. Olyanok, akik hasonló világot szeretnének látni, amilyent én. Nagyon hasonló az értékrendünk, a világnézetünk, a gyerekneveléshez való hozzáállásunk. Az állami oviban én voltam a csodabogár, csak nekünk volt 3 gyerekünk, itt pedig a nagy többség nagycsaládos, én a kis három csemetémmel nem is vagyok igazi nagycsaládos.
Nem olyanok az anyukák, mint az állami ovis szülők nagy része, akikkel ha beszédbe próbáltam elegyedni, furán néztek rám, volt, aki nem is válaszolt, nem köszönt vissza. Nem olyanok, mint amilyenekből sokan szaladgálnak a világban, akiknek a gyerekeivel az életben kell elboldogulni majd az én gyerekeimnek. Nem olyanok, akik azt kapják 3 évesen az apjuktól, hogy "ha legközelebb ilyent csinál, akkor jól rúgd bokán! " Nem tv-n nőnek fel, nincsenek kora reggeltől késő estig idegenekre bízva. Játszanak velük a szüleik, közös programokat csinálnak, időt töltenek velük. Nem a "rosszak" hatása érvényesül többségében, hanem a "jóké".
Vajon burok ez? És ha burok, mikor fognak kikerülni? Ha iskolába kerülnek? (Réka esetében ez elvileg ugye jövőre következik be.) Vagy ha katolikus iskolába íratom, akkor ugyanilyen védőszárnyak alatt lesznek? Ez nem hiszem, hogy garancia... Ez alatt a burok alatt tud-e a gyerekem elég erős páncélt növeszteni a valóságos hétköznapok ellen? Megtartó erő tud-e lenni neki, és elég lesz 2-3 barát, vagy muszáj lesz neki is Batmant nézni és márkás ruhákat beszerezni, hogy elfogadja mindenki?
Én nem tudom. Én nem jártam oviba. Egyátalán. Viszont arra nagyon emlékszem, hogy nagyon szenvedtem attól, hogy nem voltak barátaim az iskola első két évében. Nem barátkoztam, beszélgettem senkivel, nem hívtak, én talán féltem tőlük. Aki rendszeresen szóba állt velem, azt érzékeltem, hogy az "alja" az osztálynak, olyanok, akik sok feketepontot kaptak, meg olyanok voltak, amilyen én nem akartam lenni. És egyedül engem ülettek fiú mellé. Pedig én jó voltam és okos. Rossz érzés volt. Az sem vigasztalt, hogy valószínű azért, hogy jó hatással legyek rá...
Biztos nem egészen így volt, ezek ugye 25 éves emlékek, de biztosan emlékszem a csodálatra bizonyos lányok iránt, akik a lakótelepen laktak, és volt műholdas tv-jük, meg az oviban is barátnők voltak, és valami miatt úgy hívtam őket magamban, hogy színesek. Pedig sötétkék egyenköpenyt kellett hordani. Aztán harmadikban lett nekem is barátnőm, mikor átvariálták az osztályt és matektagozatos lettem, és akkor már tudtam másokkal is szóba állni, és valahogy mindig én voltam az, egészen a gimnázium végéig, aki össze tudta kötni a klikkeket az osztályban. Aztán a főiskolán megint nehezen találtam meg a helyem, de ott már nem számított. Egyébként mostanában olvastam Vekerdyt, aki írt arról, hogy a kislányokon gyakran pszihésen jön ki az iskola okozta frusztráció, és erről eszembe jutott, hogy második után nyáron én két hetet kórházban voltam kivizsgáláson, mert rendszeresen rosszullétekre és hasfájásra panaszkodtam, aminek nem találták okát. És harmadikban aztán el is múlt.
Valahogy ettől megkímélném a lányomat. És a fiaimat. Bár ugye tisztában vagyok vele, hogy ők nem vagyok én, és nem is kéne talán paráznom ezen.
Na, megint elkalandoztam. Szóval vajon jól teszem-e azt, mikor nem engedem őket tévét nézni? Vajon jól teszem-e azt, hogy ilyen óvodába, és várhatólag hasonló iskolába járatom őket? (Igen, ezt az ovit nem nagyon adnám.) Vajon ha már nem leszek ott, mikor már nem kell állandó felügyelet, ki akarnak-e majd törni ebből a burokból, vagy nyugodtan lehet rajta ajtót nyitni, mert megtartó erő lesz az, amit kaptak addig. Vagy már most kellene nyitogatnom, ha nem is ajtót, de ablakot? Hogy alkalmasak legyenek erre a világra, hogy ne rávessék magukat a minden rosszra, ha egyszer lehetőségük lesz, hanem tudjanak különbséget tenni, és próbálják megváltoztatni, ami tőlük telik. Mikor és hogyan lehet azt a fajta valóságot megismertetni velük, ami elől én is bezárom az ajtóimat, mert nem akarom, hogy az életem mindennapos részei legyenek?
Hiszen nem is igazán az óvodában vannak burokban az én gyerekeim, hanem itthon. Itthon méginkább. Sokkal sokkal inkább.
Vagy ezek mind mástól függenek? Komplex, kibogozhatatlan körülmények végkifejlete, és nem rajtam és ezeken a döntéseken múlik?
Nem könnyű anyának lenni...
Mondatok, amiket ha meghallok, azonnal fáradtság lesz úrrá rajtam...
A lista a teljesség igénye nélkül készült, egy órás, apjuk hazaérkezése előtti gyűjtőmunkát figyelembe véve:
- Világgá megyek!
- Megmondalak anyának!
- Borítsuk ki!
- Utállak Nándi/Réka/Misi/Anya/Apa!
- De én nem szeretem a ... (aktuálisan minden rendelkezésre álló étel neve tetszőlegesen behelyettesítendő)
- Kéééész vagyooook! .... (odaérek) De még nem törölheted ki!
- Miattad sírok!
- Miattad van rossz kedvem!
- Nem kaphatsz a ... (bármiből, amit éppen adtam nekik közösbe)
- Nem játszhatsz a ... (bármivel, amit a másik éppen akar)
- De nekem az kell!
- Anya! Hozd le/vidd fel a sok autómat/playmobilokat/holmijaimat!
- Felnőtt nélkül nem tudok felmenni/lemenni/pisilni/kakilni/nézni magam elé!
- De melegem van!
- Nem hagy békén a Réka/Nándi/Misi!
- Elvette a ... -met!
- Ez a cumi rágott!
- Bocsi anya, véletlen volt!
- Bocsi anya, elfelejtettem, hogy nem szabad!
- Aja! Aja! Aja! kmmákmm ettekm kákká! Aja! kmmákmm ettekm kákká! Aja! kmmákmm ettekm kákká! ááááeeeááááeeeeááááeeeáááá
(Ki lehet egészíteni kommentben a sajátokkal :) )
Miért van nálunk 18,5 fok?
És miért nem kapcsolom be a fűtést?
Hát azért, mert kizárólag én fázom meleg nadrágban, két zokniban és vastag pulóverben.
Misit képtelen vagyok rávenni, hogy magán hagyja a zokniját. Az egyetlen ruhadarabja, amit le tud venni jelenleg, és ezt ki is használja. Melege van. Egyik nap mindenféle történt, és a nyakigösszeszarás után valahogy egy háromnegyed órán át bodyban maradt, és meleg volt a keze és a lába is, mire eljutottam addig, hogy felöltöztessem. (Időnként persze ellenőriztem, hogy nem hűlt-e ki, és előbbrevaló-e a seggtörlés, az enniadás, fegyelmezés és társaik)
Nándi nem vetkőzik, elvan nadrágban és hosszú ujjú pólóban. Nem ér rá. Ha nem szalad, akkor legalább 2, de inkább 3-4 különböző méretű thermo anyagú gyürögető veszi körül. Egyébként ő a legfázósabb a hármuk közül. Ha valami miatt hiányos az öltözéke, akkor felöltözni nem ér rá egyébként, annyira ő sem fázik, hogy szóljon, vagy felvegyen valamit. Esetleg a zokniját leveszi, ha épp elirigyli a zoknitlanságot a tesóktól, vagy belelép valamibe.
Réka, ahogy hazaérünk, azonnal leveszi minden ruháját, kizárólag bugyi-pólóban hajlandó létezni. Szeptembertől májusig folyamatos veszekedés és alkudozás az életünk, hogy mikor, milyen és mennyi ruhadarabot vegyen magára, vagy adhatok rá. Visszakapom az évek óta használt választási lehetőségek felajánlását: választhatok, hogy zoknit húz, vagy nadrágot. A hosszú ujjú szóba sem jöhet. Általában kiharcolom a kettőt: zokni és nadrág, vagy nadrág és pulcsi.
Jelzem, még mindig 18.5 fokról beszélünk. Ha 20 fokig felkúszik a higanyszál, esélytelen vagyok az egyre is. Ha ráimádkozom, fél óra múlva talál valami indokot - beleléptem a vízbe! Mesét nézek, betakarózok! (persze!), de izzadooook!!!
A lakás ebből kifolyólag állandóan tele van szétszórt (fél pár) zoknikkal, Réka nadrágjaival és pulcsijaival. És nem betegebbek. Jó, most köhögnek kicsit, Misi taknyos is, de ez most nagyon sok ismerősnél, ahol meleg a lakás.
Szóval ezért feleslegesnek tartom, hogy többet fizessünk a tigáznak. Talán még a bőrüket is levetnék...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)