Nagycsaládban élni jó :)

Ment a napokban a helyi levlistán egy érdekes, vagy talán fura levelezés a toleranciáról. Valaki nehezményezte, hogy déli alvásidőben nyírja valaki a füvet, mások elfogadásra intettek, és előjöttek a sérelmek, amiket ki-ki elszenved a szomszédaitól.
Szomorú, hogy egy több, mint ezerfős levlistán kell ezt megbeszélni, és nem a szomszédokkal.

Ezen gondolkoztam ma, mikor kút-tisztítás érdekében órákon át folyattuk a vizet, és mivel meleg volt, a gyerekek ellenőrzésével történt mindez. Rövid idő után elkezdtek a slaggal gödröket ásni a kertben, így kihajtottam őket a kerítésen kívülre, a szántóföld szélére. Azt hiszem, úgy három órát voltak kint, kifolyattak pár köbméter vizet, dagonyáztak, iszapbirkóztak, visítottak, és mindent, ami ezzel jár. Úgy sajnálom, hogy nem készült kép az 5 kismalacról, merthogy annyian voltak. (Haza már tiszta gyerekek kerültek, leverettem a nagyját slaggal, aztán bent lezuhanyoztak meleggel, a ruhák most forognak a gépben...)
Biztos mi is zavarunk egy csomó mindenkit. Lehet, hogy van, akit a puszta látvány is megbotránkoztat, koszosak, hangosak, hordában bicajoznak, görkoriznak, rohannak, rajzolnak az útra. Egyébként nem is csodálom, lehet, hogy én is elképednék, ha nem az enyémek lennének, tulajdonképpen még így is sokszor.

Nem is tudom, miért engedek meg ilyesmit. Valahol tudom, hogy nem elfogadott - hétköznapi, megengedett - az, amit akár csak ma délután műveltek szülői hallgatólagos beleegyezéssel. És mégis ott van, hogy miért ne? Lehet, hogy le kellett volna állítani, amikor kezdett elszabadulni a pokol, és az építgetés helyett csobbanni és csúszkálni kezdtek. De olyan jó látni a felszabadultságukat, az örömüket, hogy együtt tudnak csinálni valami igazán őrültséget. Ők is tudják, hogy ez őrültség, hogy túllépnek minden határt, hogy ilyent nem szoktunk/szoktak az emberek csinálni. Szó nélkül - vigyorogva - fogadták el, mikor csutakoltam őket, hogy nem lesz több vizezés a szántóföldön.
Talán van benne egy jó adag fáradtság is, hogy nincs kedvem, hogy nyaggassanak, magyarázkodni kelljen, alkudozzanak, egymás torkának essenek unalmukban. De ha azt vesszük, hogy a kimosdatásuk milyen szinten strapált le, máris el tudom vetni a fáradtságot, mint tényezőt.
Néha el is gondolkozom, hogy ha akarnám, tudnám-e kordában tartani őket? Hogy ez a fajta engedékenység miért van? Azért mert unom a folyamatos 'nem' mondást? Különleges gyerekek, különleges fantáziával és rendkívüli ötletekkel. Néha rendkívül hülye ötletekkel, és mikor jönnek Réka keresztkérdései, hogy de miért is nem, és ki szokott jönni, hogy csak azért, mert őrültség, de ha őrültek, hát miért ne legyenek azok? Mikor lehetnek még őrültek, mikor csinálhatnak még ilyeneket? Lesz-e kedvük felnőttként vad dolgokba belevágni, amik jónak tűnnek, csak másnak, ha már gyerekként mindig korlátokat teszek eléjük?

Azt hiszem, bennük vagyok gyerek. Az ő felszabadultságuk, felhőtlen boldogságuk repít vissza az időben, mikor a palántázáshoz gyűjtött sokszáz használt sörös és üdítős műanyag poharat mostuk ki a kerti csapnál, és kezdtünk a tesóimmal vízicsatát játszani. Aztán földet tettünk bele, és sárcsata lett a végén, és apu ugyanúgy jeges vizű slaggal veretett le minket, ahogy én most a gyerekeket.  Azt hiszem, mi is sok olyan dolgot csináltunk a tesóimmal, amit nem szoktak mások. Lehet, hogy mi is hangos szomszédok voltunk - sosem tették szóvá, mindig úgy éreztem, hogy szeretnek minket, csak a Kovácséktól rettegtem, apunak gyerekkorában kihasította a labdáját, és üvegcserepek voltak a falkerítés tetején. Még ma is emlékszem, mennyire megijedtem, mikor egyszer a Kovács néni kinézett a kerítés felett.

Biztos nyugodtabb lennék, ha többen viselkednének néha őrülten körülöttünk, ha hallanám, hogy tényleg élnek a szomszédaink, az utcabeliek, ha a normálisság kockája kicsit nagyobb lenne, és nem lógnánk ki mindig belőle valahol. De azt hiszem, azért engedem meg a gyerekeknek, amit megengedek, mert így látom jónak. Ha kilógunk, hát kilógunk. Így vagyunk boldogok.

Csomószor eszembe jut, hogy ha nem olvasnék utána dolgoknak, akkor vajon milyen anya lennék. Néha azt gondolom, hogy talán sokkal jobb, még gyakrabban meg azt, hogy elviselhetetlen. Legalábbis nagyon sokszor kell legyőznöm magam, hogy megfelelően viselkedjek. Aztán még az sem biztos, hogy megfelelő az, és nagy eséllyel így is megkapom majd a kamaszodó kölkeimtől a magamét, akármennyire is igyekszem úgy szeretni, ahogy ők akarják, hogy szeressem őket. Mert az kevés, ha én tudom, hogy szeretem őket.

Akárhogy is van, a szeretetnyelves könyvért borzasztóan hálás vagyok. Szívből remélem, hogy nem hülyeség, főleg azért, mert úgy látom, hogy tök jól működik. Ha nem is kell minden szót szentírásként venni, bizony nagy segítség. Persze mindig vannak válságok, meg nehézségek, amikor jó újra és újra átgondolni, hogy mi is volt, hogy is volt, előjönnek olyan részek, amiket korábban lelegyintettem, és le lehet legyinteni olyanokat, amiket korábban egy az egyben akceptáltam. És lehet, hogy másoknak remekül mennek ösztönből a változások követései, de nekem bizony kell figyelnem. Ebből is látszik, hogy most megint olyan időszakomat élem, hogy szakirodalom nélkül a gyámügy réme Damoklész kardjaként függne felettünk.

Amikor az embernek gyereke születik, akárhogy is nem bírja különben a fogdosást és a testi közelséget, ahogy én is, teljesen természetes, hogy folyamatosan szeretgeti a csöppet. Egyszerűen jó volt csak hozzá érni is, még akkor is, amikor 24 órából 20-at kézben volt. És annak ellenére, hogy ennyit kellett rincálni a kis fenekét a lányunknak, a későbbiekben csak eltűrte, ha puszit kapott, utálta, ha felvettük, nem szeretett ölbe ülni, talán elege lett az első 9-10 hónapban ezekből. Esetleg a lábát engedte, hogy simizzem esténként. Nehéz volt elfogadni, és nem annak venni, hogy utál minket, de megszoktuk. Amikor Nándi megszületett, nagyobb lett, és boldogan gurgulázott a csiklandozástól, Réka is kérte nagy ritkán, hogy csikizzük, nevetett erőltetve, de nem élvezte, csak nem akart lemaradni. És így elteltek az évek, és az én nagy ló 7 éves lányom megint ölbebaba lett. Hálás, ha megsimogatom a fejét, amiért egy-két éve még rámszólt, hogy hagyjam, mert mondjuk összekócolom a haját, ami fél évben egyszer lát fésűt. Beül az ölembe, és összekucorodik icipicire. Jön, és ölel, és puszil, kis cica lett. (Jó hegyes és nagy körmökkel...)
Én pedig megszoktam a visszautasítást az évek alatt, és úgy szerettem, hogy nem erőltettem ezeket, mert neki ez nem jó. És most jó nagy adag tudatosság kell hozzá, hogy visszaszoktassam magam, hogy csakúgy mentemben megsimogassam a fejét vagy megvakargassam a hátát, vagy ha látom, hogy rosszkedvű, ölbe vegyem,  hogy odaüljek az ágya mellé simogatni, hogy meg akarjam fogni a kezét, ha sétálunk.

És még nagyobb adag tudatosság kell hozzá, hogy kezeljem valamilyen módon azt a féltékenységet, amit ez a bújósság és érintős szeretet Misiben kiváltott. Akinek a legtöbb világraszóló - és főleg világra kiáltott - baja gyógyítható annyival, hogy megfogom a kezét. És amíg abban egyetértünk a világ nagy részével, hogy nem lehet túlszeretni egy gyereket, ott azért lennének vitás pontok, hogy mik a határok egy szívesség és egy ajándék szeretetnyelvű gyereknek. Folyamatosan aggódok, hogy önállótlan és anyagias gyerekeket fogok majd nevelni. Azért mégis bízom a szakirodalomban és a tudatosságban. 20 év múlva kiderül.

A folytatást mindenki ismeri. Lustanyut olvastam, érintett egy témát, amiről már régóta gondolkozom. Most leírom, aztán majd meglátjuk, hogy hogy gondolom majd 8-10 év múlva, mikor nekem is lesznek nagy gyerekeim.

Elég sok kisgyerekem és nehézségem van ahhoz, hogy meginogjon bennem eme ősi bölcsesség hitele. Viszont még sosem volt nagy gyerekem, és így azért nem vallana túl nagy körültekintésre, ha azt mondanám, ez hülyeség, és tuti nem így van. Lustanyuval sem értek egyet abban, hogy kinek mi a nehézség. Azt hiszem, aki ilyen sokat dilemmázik a gyerekek kicsi korában azon, hogy mikor mit szúr el, meg hogyan kellene annak legalább ugyanolyan nagy lesz a lelki élete akkor, mikor látja azokat a dolgokat, amikre nincs befolyása. Hogy hogy lehetne mégis. És még akkor is lehet elszúrni, sőt. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogok rálegyinteni, hogy hát, én mindent megtettem, amikor kicsi volt, megalapoztam, most már ez van, változtatni nem fogok tudni. Valószínűnek tartom, hogy szenvedni fogok, mint a kutya.
A jegyesoktatáson egyébként azt kaptuk útravalónak, hogy mindig legyünk ott, ha valamit mondani akarnak, legyen rá alkalom, hogy meghallgassuk őket, ha lehet, kritika nélkül, és akkor nem lesz gond. Már egész kicsi kortól. Anyósom is gyakran mondja ezt, és hát ő is négy normális gyereket nevelt fel, akik közül egy sem kallódott el. Vagyis egy ott van még, aki még kallódhat, mert most 16, de szerintem nem fog. Aztán ott van az otthoni példa, ami szintén ezt erősíti, bár anyukám nem fogalmazta meg így nekem, mindig csak azt szokta mondani, hogy hát csináltuk. Valószínű nem tőle örököltem az őrlődő személyiségvonásaimat :). Szóval ezzel próbálok alapozni, több-kevesebb sikerrel, majd meglátjuk, hogy sikerült. De nem erről akartam írni.

Hanem arról, hogy szerintem - úgy, hogy még sosem volt nagy gyerekem - miért is éli meg úgy az ember, hogy nagy gyerek nagy gond. És bár lenne inkább kicsi, és az milyen jó volt. Arra a részre most nem térek ki nagyon, hogy az idő múlása hogy megszépíti a dolgokat, és hogy eltünteti a nehézségeket, de erről is tudnék oldalakat írni, és biztos ez is közrejátszik, most mégsem erre gondolok.
Azért azt aláírja mindenki, hogy baromi nehéz a kicsi gyerekkel. Rengeteg idő, energia, és még több idő, és hulla az ember, és tudja, hogy most alapoz meg mindent, és nehéz döntéseket hozni, és fáradt, és fáradt, és fáradt, és mégis mindig ott kell lenni, és helyt állni 100%-osan, mert ha 10% kiesik, már lehet, hogy megvan a baj, leesik, megvágja, összetörik, ráesik. De mégis, akármi van, akármennyit kiabálunk, veszekszünk, akármennyire fárasztó, és ki kell tenni mindent, az utolsó cseppet is, akkoris adnak puszit, megölelnek, megölelhetjük őket, és látjuk, hogy bíznak bennünk, és szeretnek, és tudják, hogy szeretjük őket, és szükségük van ránk, mind a 100%-unkra. És ez segít, hogy odategyük tényleg mind a 100-at, sőt, 110-et, ha kell, mert nézzük, ahogy alszanak, vagy játszanak egymással, vagy megölelnek minket, és úgy érezzük, hogy megy ez még akár 200%-on is.

Aztán ahogy majd megnőnek, gondolom nem kell majd mindig a 100% sem. Egészen egyszerűen azért, mert nincsenek velünk.  De mi meg adnánk. Egyre kevésbé vagyunk részesei az életüknek, egyre kevesebb a visszajelzés, a puszi, az ölelés, a beszélgetés, a közös időtöltés, kényszeredett a segítség, hiányzik a bármi. És nagyon nehéz elhinni azt, hogy még mindig szükségük van ránk. Rossz, hogy a Robi véleménye jobban számít, mint a mienk, főleg, ha szerintünk az hülyeség. Hogy a napi száz puszi és folyamatos nyakbanlógás a reggeli búcsúpuszira és az esti jóéjtre korlátozódik, és esetleg az is egyre kötelességtudóbb. Érti az ember, hogy ciki, ha elkíséri az orvoshoz, de azért még mindig pontosan ugyanúgy aggódik érte, mint amikor 3 éves volt, és vajon mindent elmondott-e.
A gondok nem kisebbek, nem is nagyobbak, egyszerűen mások, újak. Csak talán még nehezebben éljük meg, mert nincs ott az a feltétlen elfogadás közben, amitől mégis van valami visszajelzés közben, mint a kisgyereknél, hogy "Szeretlek én anya, akkor is, ha elszúrod. Nem tudod annyira elszúrni, hogy ne szeresselek, és hogy ne tudjam a szívem mélyén azt, hogy szeretsz. Még ha az ellenkezőjét is mondom." És talán mi mindig lassabban szokunk a csökkenő mennyiségű szülőségünkhöz. Tudjuk, hogy kevesebb kell, de nem tudjuk, mennyivel. Az sem jó, ha ők diktálnak, mert nem felnőttek, de azt meg már nem fogadják el, ha mi diktálunk. És ez egy állandó konfliktus.

És ráadásul hiába, hogy ők már csak 20%-ot kérnek a gondoskodásunkból (legyen enni, inni, öltözni, lakni), attól mi még mindig 100%-ig apák és anyák maradunk. Még ha a 20%-ot is igyekszünk adni magunkból, igény szerint. És ez nehéz. Baromi nehéz. Erre megy a 100, a 110, a 200%, hogy úgy szeressük őket, ahogy nekik a legjobb. Csak most már üres tankkal. Igaz, hogy végre van időnk arra, hogy szeressük magunkat, hogy olvassunk, fodrászhoz és tornázni járjunk, van élet a háztartáson túl is, de talán ráébred az ember, hogy mégsem az kell, hogy magunkat szeressük, hanem az, hogy ők, azok a ronda nagy buta és szemtelen kamaszok szeressenek minket úgy, hogy 2 évesen. Mert nekünk még mindig azok az édes kisgyerekek.

...mert örülök.
Egyik reggel öltöztünk Nándival, és ott az egyik új ovistárs kisfiúról kiderült, hogy "rossz". Anyuka szerint, Nándi szerint. Harap, verekszik, nem fogad szót, kis dömper. És néztem, ahogy söpört végig a kis hároméves az öltözőn, és én megkönnyebbültem. És rögtön utána szégyelltem magam, de akkor is örültem, hogy legalább van vetélytársa Nándinak a falurossza címért. Vagy ha nem vetélytárs, akkor partner, és akkor majd tombolnak ketten, és nem marad egyedül. Mert akkor még úgy nézett ki, hogy elég jól kijönnek. Azóta nem néz ki úgy.
És Nándi is megnyugodott, másnap már nem sírt, hogy oviba kell menni. És ezt most nem fogom magamra, tudom, hogy érzékelik a feszültségeimet, de ez nem olyan volt.

Ez az ovi-iskolakezdés egyébként úgy néz ki, sokkal jobban megviseli Nándit, mint ahogy eleinte gondoltam. Tavaly együtt jártak ugye Rékával, és most az első két napon annyira jó volt, és kiegyensúlyozott, és minden remekül ment, tudtam, mi történik az oviban, mi érdekli, stb. Kijelentettem, hogy jót tesz a középsőnknek, hogy egyedül ovis.
Mostanra azért nem annyira egyszerű a helyzet. Azt hiszem, Nándi menne Réka után. Abból gondolom, hogy a fiam, aki még rajzolni is csak 3-4 percre ül le, mostanában fél órákat feladatmegoldózik folyamatosan. Elővette az elfekvő Zsákbamacska készleteket, ami kutyát sem érdekelte az elmúlt két évben, és sorban egymás után csinálja még a három csillagos feladatokat is, mondjuk a színezős, rajzolósakat gondosan átugorja. Megvonta a párhuzamot a Réka kuckójából kihallatszó házifeladatos hangok, és az emlékében élő feladatmegoldós füzetek között. 3 héttel ezelőtt biztos voltam benne, hogy Nándi még három évet lesz ovis, most megrendült ez a magabiztosságom, hogy megtehetem-e vele. Jó, hogy van még időnk eldönteni :)
Aztán minden éjjel átjön, és lábtól lefekszik. És nagyon anyás. És délután nagyon nehéz vele, de csak onnantól, hogy meghozzuk Rékát. De nem (mindig) Rékával van a konfliktusa, néha csak úgy magától kiborul. Állandóan világgá megy, és megint sokat önbüntet. Nagyon rossz. Nem is tudom, ilyenkor hogy kell reagálni, hogy ne érezze úgy, hogy ha magának árt, akkor majd jobban figyelünk rá. Széttépi pl. a kedvenc rajzát, amire nagyon büszke volt. Mert mondjuk Misi elveszi a játékát, és ő fellöki. Misi sír, és én meg jövök, hogy mi volt ez. Nándi pedig világgá megy, és tönkretesz valamit, ami az ő sajátja, aztán sír. Azért, mert bánja, hogy túlreagált, és azért, mert tönkrement, amit szeretett. Érteni értem a logikát, csak a fejébe nem tudom verni, hogy ez nem a helyes megoldás.

Hogy miért nem?
Ma este fektettem őket, már a két szélső aludt, csak ő volt még ébren. Néha megszólalt, kérdezett, én csittegtem. De kitartó volt. A legvégén megkérdezte, mit jelent, hogy jó napot. Mi az, hogy véletlen, az azt jelenti-e, hogy fájt? Mi az az elnézést?
Elmagyaráztam. Sokféleképpen. Példákkal is a saját életünkből, hiszen naponta többször használjuk a fenti szavakat. Ő is. De vajon azt értette-e amit én akartam neki mondani? Mindenesetre valamit fogott belőle, mert nem kérdezett tovább, hanem egy perc múlva aludt. Majd kiderül, mit...

Én nem mondom rájuk, hogy rosszak. (Előbb mondom rájuk, hogy hülye vagy, ami nem jó, de azt legalább biztosan tudják, hogy nem hülyék, ennek a szónak nincs nálunk ereje.)  Csak arra mondom, hogy butaság, rossz dolog, amit csinálnak. Tudom, hogy az óvónénik sem mondják. Anyukám néha, de ritkán találkoznak, nem meghatározó szerintem. Ők mégis egymásra mondják, hogy rossz vagy, hogy ez vagy az rossz gyerek. Általában. Van legrosszabb gyerek az oviban, most már az osztályban is. Meg kell keresni, hogy ki van alul. Talán csak azért, hogy biztos legyen, hogy nem ő az. De mi van olyankor, ha mégis alulra kerül?

Nándi csoportjából elmentek az "eleven" gyerekek. Akiknek nem örültek a szülők, ha barátkoztak velük a gyerekeik. Nem maradtak magukra, játszottak velük néha, az enyémek is, de mégis, ők voltak a rosszak. Akiknek a tetteit szörnyülködve lehetett mesélni ovi után. (Megjegyzem, a régi óvodánkban jó gyereknek számítottak volna ugyanezzel a viselkedéssel) A lényeg ebből, hogy megürült a poszt. Lehet, hogy ez csak az én parám - bár nagyon úgy tűnik, Nándié is -, de most nekem úgy tűnik, esélyes rá, hogy a kis középsőnk elnyerje.

Nándi nem rossz gyerek. Aki ilyent mond rá, nem ismeri. Nem egyszerű eset, mert egészen máshogy gondolkozik, mint a legtöbb ember és embergyerek. Nem tudom beskatulyázni, pedig jó skatulyázó vagyok, még ha könnyű is nálam dobozból másik dobozba átkerülni. Egyik ismerősöm azt mondta, vizsgáltassam ki Asperger szindrómára, mert sok hasonlóságot vél felfedezni az ő aspergeres kisfia és Nándi közöt. Én a tagadás fázisában vagyok, bár  már hajlok rá, hogy megkérjem az óvodapszichológust és az óvó nénit, hogy nézzenek rá ilyen szemmel. Egyenlőre inkább horoszkóp-jellegű összefüggéseket látok laikusként - ha akarom tünet, ha akarom nem.
No, mindegy, a lényeg, hogy nem rossz gyerek. Határozottan jó gyerek, csak egyszerűen máshogy teremt kapcsolatot, és máshogy reagál. Persze kifejezni sem mindig úgy fejezi ki magát, ahogy mások. És hát amíg nem érti meg, hogy mi miért van, bizony felülbírál, és a kíváncsiság kielégítés/büntetés arányát mérlegelve dönt, hogy megéri-e. Szóval gyakran nem lehet beszélni a kőfejével. Hihetetlen logikus, kitartó, okos. Csak éppen nehezen meggyőzhető arról, hogy rosszul gondolja, és még nehezebb meggyőzni arról, hogy beszéljen róla, mi van abban a bizonyos kőfejben.  Csak hogy megérthessem, mit akar, mielőtt megtiltom. Mert ha értem, hogy a magas sziklán lát valami bogarat, amit meg akar nézni, valószínű, hogy nem elrángatom, hogy nem mászhatsz fel, hanem felemelem.

Meglesz ezeknek a tulajdonságoknak a nagy haszna majd nagyobb korában, de most, a gyerekek között így, pontosan ez a kombináció úgy néz ki, nem az igazi.
Mert ha ő játszani akar valakikkel, és ők nem fogadják be, akkor szerinte azok nem jó fejek, és teljesen jogos, ha szétrúgja a várukat. Nem csak egyszer, hanem minden alkalommal, mikor eszébe jut, hogy ezek a szemetek nem fogadták be. Mondjuk egy hónap múlva is. És ha valakihez nagy hirtelen, örömében ordítva odarohan, az pedig félelmében kiteszi a kezét, hogy távol tartsa, akkor az megérdemel egy kokit simán. És akkor azokról az esetekről, amikor halálra szeretget valakit, vagy majdnem megharap, de mégsem, mert megtanult uralkodni magán, nem is szóltam. Mármint arról, hogy ezek a gyerekek, akik ezeken átesnek, mennyire tartanak néha Nánditól (főleg, ha korábban már Nándi-féle jogosnak ítélt büntetésen is átestek). Aztán vannak azok az esetek, mikor nem szól, csak üt, mert valaki pont azzal a játékkal kezdett el játszani, amit ő pár perce tett le, de szándékozott visszatérni hozzá. Most hirtelen ennyi jutott eszembe.

Az esetek nagy részében semmi probléma nem lenne, ha a testbeszéd helyett (vagy legalább mellett) a verbális kommunikációs csatornát is használná. Ahogy mondani szoktam neki, nem csak azért van a szánk, hogy együnk vele, hanem hogy elmondjuk, mit akarunk. Rékánál valamennyire működik, máskor egyszerre üt és mondja, de ez is valami. Misi is már teli torokból ordítja, hogy "Nadon méééges vagyok ááád!" Nándival egyszerűen nem tudok előrelépni semmivel. Néha egyébként fontolgatom, hogy fogom magam, és kipróbáljuk egy napig, hogy nem szólok, ha nem tetszik valami, hanem büntetek rögtön. Lássák már, mit csinálnak. :) Persze nem használna...

Visszatérve, én szeretem ilyennek, mert tudom, hogy jó gyerek, és általában meg is értem a kis dolgait, még ha dühöng is. Az fáj, hogy nem tudok rajta segíteni. Az fáj, hogy azt mondja magára, hogy rossz vagyok. Hogy sírva mondja, hogy elrontottam, nem akartam bántani, olyan buta vagyok. A szívem szakad meg tőle. És rossz, hogy azért sír reggel, hogy nem akar oviba menni, mert szeretne ott lenni, de fél, hogy nem tud majd jól viselkedni. Nem akar harcolni, de kell neki. Tudja, hogy nem szabad, és egyszerűen mégis megtörténik vele. És szeretné, ha nem kerülne bele ezekbe a helyzetekbe, amiket pontosan tudja, hogy így fog majd megoldani. Nem akar rossz gyerek lenni, mert ő belül nagyon jó. Csak nem tudja megmutatni. Tavasszal elég volt neki, hogy szóltam az óvó néninek, hogy figyeljen rá, hogy ne kelljen harcolnia az xy-nal, most nem volt szabad szólnom. Azért fogok majd, csak legyen olyan alkalom, mikor nincs ott Nándi.
Most kapott a betegségnek köszönhetően egy hét haladékot. Talán jó is, hogy a beszoktatós időszakban nincs ott. Talán tisztább lesz a lapja jövő héten hétfőn. Talán addig mégis előkerül a kulcs ahhoz az ajtóhoz, ami a kommunikációs csatornákat nyitja.
Hátha.

Vannak azok a képek, amik akkor voltak divatosak, mikor én voltam iskolás. Mikor kusza vonalak és pontok halmaza mögé kell nézni, és akkor hirtelen meglátod a háromdimenziós valódi képet. És ha egyszer sikerül, akkor már mindig. Valahogy így érzek most Nándival kapcsolatban. Összeállt a kép. Azzal, hogy kiderült, hogy az ő szeretetnyelve az ajándék.

Például már értem, hogy ha valami rosszat csinál, miért zokogja, hogy kidobja az összes játékát a kukába. És még ráadásul engem is. Miért kell egy halom kacattal együtt aludnia az ágyban, és miért vállalja a fenékrecsapást is, hogy kiszaladjon egy utolsóért, ami már villanyoltás után fél órával jutott eszébe. Miért viseli olyan rosszul, ha valamit elvesznek tőle, vagy ha azzal büntet(t)em, hogy a szekrény tetejére teszem a játékát, amivel rosszalkodott. Hogy miért borítja ki az átlagosnál jobban, ha valamit kér, és nem kapja meg. Hogy miért viselte meg olyan nagyon a cumi elvétele. És még ezer apróság.
Tegnapelőtt például szinte sírva adta oda az utolsó mindenkikedvence fagyit a Dávidnak, pedig jogosan volt az övé, és senki nem kérte tőle. Hogy majd játsszon vele bújócskát. (A gyerekek hálátlanok, pár perccel később le irigyezték és önzőzték, mert a helyette kapott fagyiból nem adott kóstolót... :) )

Úgy érzem, kaptam egy kulcsot Nándi lelkének a tornácához. Nem merem mondani, hogy a lelkéhez, mert nagyon különlegesen gondolkozik, nem hiszem, hogy valaha ki fogom tudni számítani, vagy irányítani. De az utóbbi 1-2 már egyáltalán nem örült neki, hogy szeretgetjük, nem örült a pusziknak, a csiklandozástól elmenekült. Ami elég meglepő volt. De most már van eszközöm, és javul ez is, már direkt beül az ölembe, sőt, hívott autózni, amire szintén régen volt példa. Teljesen elzárt minket magától, mert azt hitte nem szeretjük igazán. Nálunk nincs nagy ajándékozgatás, leállítottam az édességevést is, elmúltak az ünnepek, nem járunk közösen vásárolni, hogy válasszon esetleg magának ezt-azt, ha mégis, ott is sokkal szigorúbb voltam mostanában, mint korábban. Viszont most már tudatos vagyok.

Egyik alkalommal csúnyán összevesztek Rékával. Másnap, ahogy a fent linkelt posztot megírtam. Éppen a varródobozomat rendezgettem, odahívtam Nándit, hogy jöjjön, van neki egy meglepetésem. Kicsit izgultam, hogy beválik-e, de fogtam egy fémgombot, amiből csak egy volt, és mondtam, hogy ez egy nagyon különleges gomb, egy katona ruháján volt. És most neki adom. Egy pár másodpercig még sírt, de aztán válogatott hozzá még néhány gombot, és mindent elfelejtett. Ez bő két hete volt, azóta is ott őrizgeti őket az ágya fejénél, szépen sorba rakva, minden este létszámellenőrzés, és ha valamelyik hiányzik, képes negyed órát csúszkálni az ágy alatt, hogy megtalálja.
A múltkor nagyon kiborult, sírt, ordított, csapkodott, fenyegetőzött, nem is akart kiszállni az autóból. Egy darabig tanácstalanul álltam mellette, majd elkezdtem keresgélni a táskámban, találtam egy kis evőkardot, amiket nagyon szeret. Odaadtam neki szó nélkül, megpuszilgattam, és elindultam be a házba. Először utánam kiabált, hogy ez nem a kedvenc színe, de aztán elhallgatott, és még alig léptem be az ajtón, már szállt ki, és egy perc múlva már vigyorogva játszott bent a karddal.
A tegnapi élményem az, hogy besokallt, és már mindentől kiakadt, minden kis piszkálódásra agresszióval válaszolt. Már az ölemben zokogott, semmi sem volt jó neki. Gergő már hazaért, meg akartam próbálni kivinni a gyerekek közül, és az ördögi körből, amibe került szegény. De nem akart eljönni velem sétálni. Mindenki más ott ugrált, hogy majd ő jön velem, csak Nándi mondta, hogy nem, hideg van, nem, nem akar felöltözni, még az sem vonzotta, hogy viszem a gyerekülésben biciklin. "Majd esetleg átgondolom" - tette hozzá, mikor látta, hogy mindenki hogy szeretné, amiről ő olyan könnyedén lemond. Majd kb. fél perc elteltével hirtelen örömmel felkiáltott: "Menjünk el vásárolni a biciklivel!" Megegyeztünk, hogy jó, elmegyünk, veszünk mindenkinek nyalókát. Azonnal boldog kiskutyává változott, mindenkihez odaszaladt és elmondta, hogy hozunk mindenkinek nyalókát, és elfelejtete minden bánatát. Gyakorlatilag nevetve tekerte végig az utat a boltig és vissza, és hihetetlen örömmel osztotta szét a nyalókákat, mikor megjöttünk.
Ma pedig megértettem, hogy annak ellenére, hogy csináltam neki délutánra mákos gubát, azért nem kért, csak egy falatot, mert neki az lett volna a válasz a "szeretsz" kérdésére, ha ő a Heniéknél kaphat abból, ami ott volt. Értékelte ugyan, hogy megcsináltam, de nem a mákos guba volt a lényeg.
Kért viszont az apukájától színes táblás csokit, mikor hallotta, hogy mondtam Gergőnek, hogy hozhatna valami csokit, mert teljesen lefogyott az édességkészletünk. És nagyon boldog és nyugodt kisfiú lett tőle. Pedig csak két kockát evett belőle, a többit szétosztotta. Mert ő is szeret minket. Nézte a csokit, nézte, hogy tényleg színes - a Milka Triolade csokija -, és azt mondta:
- Úgy örül a szívem!

Az enyém is kicsi Nándi. Az enyém is.

Az van, hogy folyamatosan gyötrődök már megint a szaranyaságom miatt.

Egyrészt időnként bebizonyítom magamnak, hogy nem, egyáltalán nem vagyok szaranya. Megvannak ugye az érveim, elsősorban az, hogy ha szaranyának érzem magam, vélhetően nem vagyok az. Hiszen foglalkozom a problémával, és igyekszem elkerülni a hibákat. Másrészt viszont kézzelfogható bizonyítékaim is vannak.
Szóval arra jöttem rá, hogy az én bajom tulajdonképpen az, hogy szeretnék olyan anyuka lenni, mint amikor csak egy gyerekem volt.
Amikor egyszer tanácsadáson voltunk a még pici csecsemő Rékával, láttam egy anyukát, aki addig kérte a kb egy-két éves gyerekétől türelmesen a játékot, míg oda nem adta. Akkor azt mondtam, ilyen anyuka szeretnék lenni. És ment is Nándi kb. egy éves koráig. Addig nem veszekedtem a gyerekekkel. Túléltük Réka rendkívül intenzív dackorszakát, a terhességet, a csecsemőkorral, szoptatással, fáradtsággal, mindenféle feszültséggel járó időszakokat kiabálás nélkül. Nem mondom, hogy nem voltak konfliktusok, nem voltam ideges, de 1-2 történelmi kivételtől eltekintve meg tudtuk oldani fizikai illetve hangos fegyelmezés nélkül.
Aztán ahogy Nándi önálló öntudatára ébredt, és kétfelé kellett szakadni, nem volt időm Réka lelkére beszélni, hogy ne most szórja szét a lisztet, hanem jöjjön pónizni, miközben Nándi az ablakba mászott fel. És valahol itt kezdett kicsúszni a dolog a kezemből, egyre gyakrabban fordult elő, hogy felemeltem a hangom, aztán a háromfelé szakadással - Misi egy-másfél éves korával tovább durvult a helyzet. Nem is tudom, hova jutnánk, ha most kopogtatna a negyedik... Most már nem múlik el nap anélkül, hogy valamelyik gyerekkel - vagy minddel - ne "kellene" kiabálni, és az  utóbbi pár hétben valamelyik gyerek biztos kap legalább egyet a fenekére.

És érzem, hogy igaziból az én belső feszültségemet tükrözik. Merthogy folyamatos lelkiismeretfurdalásom van a dologtól. Attól, hogy nem vagyok képes arra, hogy olyan legyek, mint szeretnék. Érzik azt, hogy nem értek egyet saját magammal. És nem tudom elengedni azt a képet, amilyen szeretnék lenni. Talán mert nincs is előttem olyan kép, amilyen három, vagy többgyerekesként szeretnék lenni. Csak olyan nagycsaládos ismerősöm van, aki hasonló gondokkal küszködik, ugyanolyan, vagy legalábbis hasonlóan tanácstalan, mint én. Vagy aki nem emlékszik már, milyen volt, amikor ekkora gyerekei voltak. Olyan pedig nem szeretnék lenni, amilyen anyukám volt. Ő is kiabált velünk, és mi még főzőkanállal is kaptunk :) Most már maximálisan megértem, nagyon hasonló helyzetben volt, mint én, csak sokkal többet kellett dolgozniuk sokkal kevesebb pénzért. De akkor sem szeretném a példáját követni. Még akkor sem, ha kijelenthetem, hogy egy alkalom sem maradt meg bennem, amikor úgy éreztem, hogy igazságtalanul kaptam, és úgy gondolom, hogy jó anyuka volt.

Ha egyfelé kell figyelnem, tökéletesen jól elvagyok mindegyik gyerekkel. Réka azon tulajdonsága sajnos ilyenkor is kiborít, hogy nem képes örülni a dolgoknak, néha úgy érzem, semminek. Nem tudom, hogy én gyerekkoromban milyen voltam, de felnőttként valóban minden apróságot képes vagyok megragadni, ami fény az alagút végén, és csak azt nézni. És a legrosszabb napokban is mindig megkeresem azt, ami jó, és tudok érte hálát adni. (A blogon persze nem ez látszik, mert előszeretettel használom dühöngőnek, de alapvetően én egy  optimista valaki vagyok. Néha persze összezuhanok, mert aggódós vagyok, és néha jól esik panaszkodni is, meg jól esnek az együttérzések és a jó tanácsok, de általában pár óra sem kell, hogy talpra álljak. )  
Az a baj, hogy nem tudom megérteni, hogy miért ilyen. És mivel nem tudom megérteni, elfogadni sem. Ez egy ilyen tulajdonságom, ami nagyon sok dologban előny, de a gyereknevelésben jobb lenne, ha csak simán el tudnám fogadni, hogy ilyen. De amikor ketten vagyunk, ezeket a rohamokat is tudom kezelni, és nem ordítás lesz a vége ilyenkor. Nándi kis kölyökkutya rohangálását meg határozottan tudom élvezni, és nem életveszélyes csapongásnak minősíteni, ha másra nem kell figyelni, hanem együtt rohangálunk és nevetgélünk kettesben. És csak csicsereg és csicsereg. Misivel meg tudom élvezni azt, hogy minden bogár mellé leguggol, és nem rémülten szakadnék kétfelé, vagy háromfelé, az alapján, hogy a többiek éppen merre járnak. 

De a hárommal együtt nem megy. Valahogy nem jófelé megyünk. És nem tudom eldönteni, hogy jók-e a határaink, amikhez ragaszkodok. Vagy egyáltalán ragaszkodok-e a határokhoz, vagy észrevétlenül következetlen lettem. Mert van már olyan, hogy úgy csinálok, mintha nem vettem volna észre valamit, amiért különben szólni szoktam, csak hogy ne kelljen belemennem egy újabb adag veszekedésbe. És talán olyan dolgok is vannak, amiket észre sem veszek, csak rálegyintek, és nem szólok, pedig korábban ügyet csináltam belőle. És elveszítették a gyerekek a határaikat? Még ezt sem tudom biztonsággal eldönteni. 
Holnap, ha lesz időm meg főleg kedvem, akkor majd írok talán arról is, hogy milyen konkrét helyzetekkel küszködök. Talán segít, ha megfogalmazom. 

Ma este megint előjött a rendkívül kellemes téma Rékával. Hogy mi lesz, ha mi, a szülei meghalunk. Esetleg mind a ketten. Most az került előtérbe, hogy mi lesz velük, ki fog gondoskodni róluk. Azt a részt már úgy tűnik, fel sikerült dolgoznia, hogy amikor valakinek már nincs tennivalója ezen a földön, akkor megy a Jóistenhez a mennyországba. Hát, nem volt egy egyszerű beszélgetés, különösen, hogy az elkövetkező hat hétben három olyan hét is lesz, amikor kettéválik majd a család. És azt hiszem, ha a paraolimpiát úgy értelmeznénk, hogy ki tud többféle és minél nagyobb szörnyűséget elképzelni, akkor garantáltan dobogós lennék. Szerencsére van pár év színpadi gyakorlatom, így sikerült Rékát megnyugtatnom.

Azért két nagyon jó dolog is kisült az egészből. Az egyik az volt, hogy Réka, mikor lezárta magában a témát, akkor azt kérte, hogy a Képes Bibliából olvassak neki. Szóval valahol ezek szerint már bele sikerült ültetni a kis lelkébe, hogy van nekünk vigaszunk és reményünk, ha rossz dolgokra gondolunk.
A másik pedig az, hogy mikor Réka először kezdett el sírni, hogy ki fog róluk gondoskodni,  (aztán kibontotta, hogy és akkor ki fog főzni neki, és Misi nem is tud még bicajozni, ő pedig nem tud felülni az én biciklimre, hogy vigye, és hogy honnan lesz pénzük, vajon a boltos nénihez fognak-e költözni), akkor Nándi is elkezdett sírni, hogy ÉS KI VENNE NEKEM VALAMIT?
Úgyhogy végre választ kaptam arra kérdésemre, hogy vajon mi a fenére változott Nándi szeretetnyelve. Merthogy már nem esik annyira jól neki a babusgatás, a csiklandozás, nem bújik. És azért látszott, hogy nagyon szereti ő, ha kap valamit, ha csak az övé, amire gondot fordítunk, hogy legyen neki, pl. a csokis tetejű süti. De akkor ezek szerint valóban errefelé tendálunk. Úgyhogy hurrá, remélem eszközt kaptam! :)

És persze megerősödtem abban is, hogy Rékának a szolgálat fontos nagyon. Ami érdekes viszont, hogy eléggé letette a minőségi időt, és helyette sokkal bújósabb. Szerintem ezért is balhéznak Nándival annyit, mert átfedések vannak. Na, majd meglátjuk.  Legalább  a Misi egyszerű eset még, sír, megcsiklandozom, és csak kacag, kacag.

És a végére még egy kis Nándi. Rékát érte egy kis, de kellemetlen baleset ma. És ő nagyon aggódós, félti is magát. És kétségbe vonja azt, hogy én megfelelően gondoskodtam-e róla. Mármint többször megkérdezi, hogy biztos, hogy jó krémmel kentem-e be, biztos, hogy nem kell orvoshoz menni, és biztos, hogy... Szóval ilyenek. És jó néhány biztos után elkezdtem neki magyarázni, hogy ő az én egyetlen kis nagylányom, és hogy ő mennyire különleges, és nagyon féltem, és vigyázok rá, és... Erre Nándi a másik ágyról számonkérően nekem szegezte, hogy:
- ÉS A KISFIÚK?

Én középső vagyok. Vagyis második a négy gyerekből, de középső lány. Szóval a középső szindrómát teljesen értem, és nagyon keményen igyekszem, hogy Nándi lelkére vigyázzak. Ami egyébként meglehetősen érzékeny. A legkisebbnek lenni nehéz talán még nem érinti Misit annyira, attól eltekintve, hogy kisbabának látja magát, de erre is azért vannak ötleteim.

Azt viszont, hogy milyen nehéz legnagyobbnak lenni, valahogy nekem nehéz feldolgozni. Én állandóan nagy akartam lenni, meséli anyukám, hogy nem voltam hajlandó felvenni más ruhát, csak ami a nővéremé volt korábban, emlékszem rá, milyen sóvárogva vágyódtam a nővérem kiváltságainak megöröklése után, amiket a tesóm - mint utólag kiderült - mérhetetlenül utált. Büszke voltam rá, és irigyeltem is, nagy akartam lenni. Szóval nehéz megértenem (elfogadnom?), hogy valaki nem akar legnagyobb lenni, ügyesokosnagystb... lenni, nagyos dolgokat csinálni.

Réka nem igazán akar. Vagy lehet, hogy akar. Talán csak az a baj, hogy a neki kiosztott dicséreteket nem értékeli annyira. Talán csak nem jól dicsérünk...

Ezeknek a fránya kicsiknek olyan aranyos dolgaik vannak. 2 évesen mindent olyan cukin csinálnak. Nándi agya meg olyan különlegesen jár, és hát hogy is mondjam, határozottan rendszeres Gergővel az egymás oldalbabökdösése, és halk "nézd!" illetve "hallottad?" kiszólások, és jelentősen mosolyogva egymásrapillantások. Amit biztosan észrevesz Réka is, még ha figyelünk is rá, hogy ne ömlengjünk valakiről a többiek előtt - kivéve nevelő célzattal :) -, ha mégis, akkor van jó szó - szoros összefüggésben, hogy ne legyen feltűnő, hiszen nem hülye, csak gyerek -  a maradéknak is. Azok a dolgok pedig, amiket ő csinál, neki teljesen természetes, hogy csinálja, hiszen nincs senki, akit utol kellene érnie, aki ügyességét be kellene hoznia, így a dicséret sem olyan értékes, mint amit a másik kap.

Nagyon nehéz lehet megérteni 6 évesen, hogy minden korosztálynak megvan a maga ügyessége, és két évesen nagy szám felvenni egyedül a nadrágot, 6 évesen gyakorlatilag elvárás - de még ezt sem dörgölöm az orra alá, hanem dicsérem, bár tény, hogy nem tapsolom meg, és nem telefonálom körbe a rokonságot...
Nehéz lehet megérteni, hogy ő kirak egy 100darabos kirakót, vagy rajzol egy tájképet állatokkal, Nándi meg rajzol egy rakat gombócot, amire ráfogja, hogy autó, és ugyanúgy el vagyok olvadva tőlük.
Nagyon nehéz lehet, hogy az a nagyobb szám, hogy Nándi biciklizik, holott ő sokkal ügyesebben és szabálytiszelőbben teker, még akkor is, ha mindig megemlítjük ezt is.
Nagyon nehéz lehet, hogy a beszédhibák aranyosak egy 2 évesnél, és zavaróak egy hatévesnél, kivált, hogy direkt csinálja.
Nagyon nehéz lehet, hogy mindenben ő tör utat, hogy a szüleinek még soha nem volt annyi éves gyereke, sem fiú, sem lány, mint amennyi éppen ő, és ismeretlenek a kérdések, a gondok, a feladatok - és az ezekhez társuló válaszok. Sőt, még elképzelni sem tudják a szülők, hogy milyen lehet legidősebb gyereknek lenni.

Amikor Rékáról van szó, kicsit mindig egygyerekes anyukának érzem magam. (Ne értse félre senki, és nem leszólás, de én egygyerekes anyukával semmiről nem szállok sem vitába, sem magyarázatokba. Mert nem érdemes. Majd megérti, hogy minden gyerek más, és azt is, hogy változnak ők is, mi is.)
Próbálom elkötelezni magam a meggyőződéseim mellett, és nagyon igyekszem, hogy ne önmegvalósítsak az egyszem lányommal, hogy ne telepedjek rá, és mégis tudjam terelgetni, de gyakran sajnálom szegényt, hogy ő az én kis próba-babám, próba kislányom, egyszem érzékeny kislányom. Hogy olyan sok szerszámot próbálok ki, amíg a megfelelő eszközt kapom a kezembe, hogy ne ásóval akarjak gyomlálni, vagy kapával összehúzni a lehullott leveleket... Működik, működik, de félek, hogy néha több kárt okozok, mint a haszon.

"Egygyerekes" anyukaként igyekszem bízni benne, hogy igaz, amit anyósom mond, hogy mindegy milyen közösségekbe kerül is a gyerek, ha ott állok mellette, ha mindig érzi, hogy ott vagyunk mellette, akkor nem lesz gond, mindig megmaradnak az otthonról hozott értékek.
"Egygyerekes" anyukaként csak azon aggodalmaskodok, hogy vajon tudom-e megfelelően közvetíteni ennek az én első és legidősebb és egyetlen kislányomnak minden életévében, minden változáskor, hogy igen, mérhetetlenül szeretjük, és mindig számíthat ránk.

Egyikünknek sem könnyű.

Az alap, hogy az egy anyára (100%) van 3 gyerek. Mindhárom gyerek azért küzd, hogy az 1% maradék, ami a 3x33% felett marad, az az övé legyen. Legalábbis úgy érezze, hogy az övé legyen. (Két gyereknél nyilván a 49-51%-ért megy a harc)
Úgy tűnik, vannak időszakok, amikor nem jól szeretem őket. Mert én tudom, hogy egyformán szeretem őket, mindegyiket legjobban, és pontosan olyannak, amilyenek, egy hajszálukat sem változtatnám meg, akkor se, ha lehetőségem lenne rá.  Hiszen minden "hiba" magában hordozza az erényt is, a mi feladatunk, hogy a képességeiket, adottságaikat megtanítsuk nekik megfelelően használni. De ők ezt nem mindig érzékelik.
Mindegy, szóval a lényeg, hogy néha nagyon nehéz a feladatunkat úgy végezni, hogy közben folyamatosan érezze mind a három gyerek azt, hogy valóban nagyon-nagyon fontos számunkra. Úgy szeretni, hogy mindegyik úgy érezze, hogy az övék az a bizonyos 34%.
Nagyon szeretem az úgybeszélős könyvből azt a részt, hogy fogalmazzuk meg, és mondjuk ki az érzéseinket, mert így könnyebb velük megbirkózni. (Nagyrészt erre használom ezt a blogot is.) És hogy erre tanítsuk meg a gyerekeinket is. De azért az elég szívszorító, mikor nem engedem meg a gyereknek, hogy fenn maradjon este, és azt mondja hüppögve, hogy most úgy érzem, hogy senki sem szeret.

Viszont azt hiszem, még nehezebb az, mikor nem szavakkal, hanem egymás hátán átmászva próbálják azt a bizonyos plusz 1%-ot megszerezni. Mostanában szinte semmit nem tudunk együtt csinálni, hogy az mindenkinek jó legyen.
Sétálni egy ideje nem megyek velük. Rossz, tudom, de nincs járda sehol. És az egyik előre megy, a másik lemarad, a harmadik meg középen tartja a tempót. Néha úgy érzem, csak azért, hogy döntésre kényszerítsenek, hogy kivel tartok, hova gyűjtöm össze a csapatot. Mert egyértelműen egyszerre csinálják a lázadást. Egy darabig jó minden, aztán borul a bili.
És nem találok közös motivációt, ÉN akarok sétálni menni, nem ők. Teljesen jól elvannak séta nélkül. A repülőtér csak a fiúknak buli. A játszótér csak a kicsiknek való. A patakpartra az ominózus piknik óta Réka nem hajlandó jönni, hiába esküdözök, hogy nincsenek szúnyogok télen, pedig kevesen vannak a szerencsések, akiktől 50m-nyire folyik egy patak. Pedig ott igazán nem lenne baj, ha valaki elmarad vagy előre megy. Kisboltba nem érdekes menni, vagy legfeljebb odafelé, ha beígérem az egyedüli vásárlást, vagy valami finomságot. A minap a barátnőmékhez mentünk át gyalog a hárommal, hazafelé kölcsönkértem a babakocsit.... Mert odafelé még csak botrányos volt, és csak Nándit ütötték el majdnem (direkt ment neki az autónak), de hazafelé még fáradtak is voltak. Brrr.  Kert van, az oviban is minden nap kimennek, levegőn azért vannak. Csak sajnálom a sétát, mert ott új, más kérdések vannak, és csak rájuk figyelek.

Társasozni is alig tudunk. Ezt is én akarom leginkább, ott kezdődik :) Najó, Réka partner általában, és Nándi is megül az ölemben, mi együtt vagyunk többnyire. És ha vigyázunk, hogy kellő arányban nyerjen Réka (mondjuk 10-ből 8-szor), akkor elég jól el is vagyunk, és másnap is hajlandó. Nándi még nem gyúr a győzelemre. Jön viszont Misi, aki mindent visz. Mert "én kappptammm". Vagy rángat, illetve végső esetben kakilnia kell. Persze nem, de legalább elvont a játéktól. Nándi eszköze még mindig az agresszió, üt, csapkod, dobál, Réka megsértődik, és Misi valahogy a kettő között dolgozik, üt, majd zokog.

Szerintem tök jól tud együtt játszani három gyerek. Teljesen jó a kis korkülönbség, élvezem minden előnyét, működik is nagyon gyakran. Most is vagy egy órája játszanak békésen a pénzekkel, boltost, számolóst, kergetőzőst, mindenfélét. Fenn van velük apjuk, de nem hallom, hogy lenne bármi beavatkozás. (Én meg sütök. Meg reggel óta írom ezt a posztot.)

De vannak napok, kétnapok, háromnapok, hogy egyszerűen semmi sem jó. Különösen rossz a helyzet, ha közösen szeretnék valamit csinálni velük. Leülök például Rékával barbizni, jön Nándi, és kezd lökdösni, vagy valamit, látszik rajta, hogy anyát akar ő is. Mondom neki, hogy hozzon egy autót, vagy válasszon egy babát, és próbálom bevonni a játékba, vagy egyik kézzel egyik gyerek, másikkal másik. 50-50%. Nándi boldog, Réka lázad. Az úgy nem jó, ne arra menjen, ne oda, és ne azzal, és azt meg semmiképpen. Választhatok, vagy elmegyek Nándival játszani, vagy Nándi tönkreteszi a játékot. Mindkét esetben az a vége, hogy mindkét gyerek sír. Vagy mindhárom. Mert általában Misi nevét is helyettesíthettem volna akármelyik helyre, vagy kapcsolhattam volna 'és'-sel. És a nevek tetszőlegesen felcserélhetők. Mert mindig ugyanaz kell, és ha két Villám van, vagy akár három, az sem megoldás, mert akkor mind a három kell az EGY-nek, és ha ügyesen manőverezve elterelem a sértett felet valamivel, már repül is az addigi veszekedés tárgya, és az előbbi irigyből lesz az áldozat, akinek nem jutott. És én nyertem egy újabb adag probléma-megoldás leckét a gyerekeknek, és egy önuralom-leckét magamnak. A kedvencem, mikor valamit azért vesznek el a másiktól, hogy a helyére tegyék...
Most már ott tartok, mint a sétálással, nem is ajánlom fel, hogy játszom velük, mert nélkülem néha jobban elvannak, bár lehet, hogy csak úgy tűnik, mert rosszabbul érint. Ami nagyobb szívfájdalom, Réka egyenesen elküldött múltkor. Azt hiszem, ő is érzi ezt a folyamatos harcot. Szinte bármin képesek egymás torkának esni. És a semmin is.

Tudom, hogy ha több a gyerek, nehezebb közösen csinálni valamit, összehangolni stb. De akkor is, eltelnek a hétvégék, és mindig úgy várom, hogy együtt a család, majd csinálunk valamit közösen, és milyen jó lesz. De elmenni sem jó, mert valaki biztos rosszul érzi magát, ha másért nem, azért, hogy azt a bizonyos 1% plusz figyelmet a magáénak tudhassa. Vagy Misi kicsi hozzá, vagy Réka lány. És akkor még Gergőt számításba se vettem... Még Nándi a legkönnyebben alkalmazkodó gyerekünk, aki nyitott szinte mindenre, ő egyszerűen csak állandóan veszélybe sodorja magát, mert annyira érdeklik a dolgok, hogy ha valami felkelti az érdeklődését, selátsehall, és főleg SESZÓL, csak rohan.

Talán jön a tavasz, és ez is jobb lesz. Azt hiszem, túl sokat várok a tavasztól :) Addig is asszem újra elolvasom a Testvérek féltékenység nélkül c. könyvet...

(Najó, ahogy végigolvastam, úgy döntöttem, hogy leírom, amit régi és ismerős olvasóim bizonyára tudnak, de elég hirtelen nőtt meg az utóbbi egy-két hónapban az olvasottságom, szóval a blogom az dühöngő funkciót is betölt, sőt, elsősorban, néha már gondokozom is, hogy át kéne írni a nagycsaládban élni jó címet valami másra, mert szerintem téves képet adok, és nem így telik el minden napunk, csak általában arról írok, ami nagyon foglalkoztat. Bármi miatt. Már ha van időm leírni :) Lehet, hogy egy hét múlva már nem is gondolok rá, mert jön egy új. Szóval ez éppen egy nehézségeket támasztó probléma, ami lehet, hogy magától megoldódik, vagy éppen ahogy próbálom megoldani, az fog segíteni, és kétnapi szintről kéthetire fog csökkenni. Merthogy el nem tűnik, az biztos, mert akkor vagy én lennék tökéletes, vagy valami baj lenne a gyerekeimmel.)

Újra belevágtam a töltsünk-külön-időt-minden-gyerekkel projektbe. Úgy néz ki, nagyobb sikerrel. Kopp-kopp. Mert még csak fél kettő van, de a nagyok tökéletes egyetértésben játszanak. Misi még bölcsiben.

Reggel elmentünk fogorvoshoz ketten, már odafelé úton is végig csicserget, folyamatosan kérdezett, beszélt, elképesztő volt. Mentünk metróval, villamossal. Ott békésen megvárta - folyamatosan beszélve -, amíg végeznek velem, aztán sétáltunk, troliztunk, beszélgettünk. Egy hét alatt nem szokott mostanában ennyit kérdezni, magyarázni, mint ma délelőtt. Útközben bementünk a Lehel piacra, lifteztünk az üveglifttel, mentünk pár kört a mozgólépcsővel, mentünk hülyén, szaladgáltunk a lejtőkön. Aztán bementünk apa munkahelyére, én megvártam őket lent, Nándi pedig megnézte, hol dolgozik apa.
Mesélt aztán egy kacagó néniről, egy kislányról, akinek van iPadja (?), és arról, hogy a főnök nincs is bezárva ketrecbe (üvegkalitkát mondott neki Gergő), és nincs is nagy pocakja. Mert úgy emlékszik, hogy a főnökök kövérek.
Haza autóztunk, és autókkal játszottunk délig, ettünk ebédet, és mentünk Rékáért. Nándi azt mondta, lejárt az ideje. Sajnáltam. Ő is.
Tanulság: el kell menni itthonról.

Csütörtökön Réka jön. Vagyis marad. Megyünk az iskolába. Meglátjuk.

Hosszas előkészületek után összehoztuk, hogy kipróbáljuk azt, milyen is, amikor az egyik gyereké csak anya. Vegyesek az érzelmeim.

Az úgy volt, hogy mindig mindenki mondta, meg hát én is olvastam róla sok helyen, hogy milyen jó is az, amikor az ember egy gyerekre tud figyelni. Tudom én azt, nekem is nagyon jó, csak sose tart sokáig. Gyakran próbálkoztam vele, hogy elvigyem magammal csak az egyiket vásárolni, a vasárnapi misére csak Rékát szoktam vinni, mert ha bármelyik fiú ott van, mind megőrülnek, és nem tudom kezelni őket megfelelően.
Általában kudarcot vallok ezekkel a dolgokkal. Rékát minden vasárnap fél órás könyörgéssel, majd végül ráparancsolással tudom magammal vinni, otthon akar maradni. Ezzel is gondom van, de ez más tészta. Az elől teljesen elzárkózik, hogy bárki más is velünk jöjjön, a már korábban említett tulajdonsága miatt: tudja, hogy akkor nem fog tudni viselkedni.
Amikor mondjuk közös vásárlásra, vagy akár egy sétára invitálom őket, senki nem akar jönni. (Vagyis Misi mostanában mindig, mert ha a környezetében bármit kérdő hangsúllyal mondanak, rávágja, hogy ÉNIS!) Ha esetleg mégis rábeszélek valakit, félúton elkezd sírni, hogy hiányzik neki a másik. Szóval többnyire egyedül megyek ilyenkor, ami mondjuk nem rossz.

Most, hogy lett heti két napom, amikor takarítok szabadprogram van, kitaláltam, hogy beáldozom az egyiket, és felváltva itthon marad a két nagy. Misivel van ugye elvileg két másik délelőtt, pénteken meg mind itthon vannak "anyanapon", gyakorlatban a betegségek ezt sűrűn átrendezik, de ez az alapállás.

Hát, egyszer valósítottuk meg, mert nem egészen az lett belőle, amit én vártam. Azzal az idealisztikus elképzeléssel vágtam bele ebbe az egészbe, hogy majd kiegyensúlyozottabb, békésebb, egymást könnyebben elviselő gyerekeim lesznek. Ehhez képest úgy érzem, totális káoszba fulladt.

Nándi maradt itthon elsőnek, a döntést egy bujkáló betegség hozta meg helyettünk, aminek amúgy is lelki okai voltak szerintem. Amíg csak mi voltunk - délelőtt - olyan volt, mint egy kiskutya, szeleburdi, vigyorgós, nevetős. Nagyon jó volt látni, hogy bármibe kezd, be tudja fejezni, nem veszi el tőle Réka, rontja el Misi. Viszont nem akart velem semmit csinálni jóformán, sem beszélgetni, sem autózni, najó, az autózást végül sikerült, és egy picit vonatoztunk is... Elkérte egy idő után az iPhone-t, és azzal játszott. Lehet, hogy hülyeség volt odaadni, de elvileg arról szólt volna ez a nap, hogy jól érezze magát, ezért engedtem.
Aztán mikor meghoztuk a többieket, botrányosan kezdett viselkedni. Az is eszembe jutott, hogy talán azért, mert eszébe jutott, hogy elrontotta, és nem használta ki az időt jól. Szokott ilyenektől kiborulni, mikor játszik valamivel, és eljön a lefekvés, és eszébe jut, hogy ő akart még valami mást is. És ez nem olyan énakarokirányítani-hiszti, a lefekvést szabotálandó, hanem valódi elkeseredés, hogy elrontottam.
És ő ugye két napot volt a "betegsége" miatt,  a másnap mégis ugyanígy telt.

Réka esténként pedig azért imádkozott, hogy betegedjen meg. Én meg, hogy ne.

Jött a jövő kedd, Réka maradt itthon. Vele igazán jól sikerült a közös nap, itthon voltunk ugyan, de csináltunk szilvásgombócot, varrtunk, játszottunk, csupa csajos dolgot, élveztük mindketten. Aztán elhoztuk a többieket, és ugyanaz az a katasztrófa, mint mikor Nándi volt itthon. Sokkal durvábban ölték egymást, mint egyébként szokták, mindenbe belekötöttek, teljesen megőrültek. És beletelt pár napba, amíg lecsengett.

Az az érdekes, hogy nem beszélnek róla, egyikük sem, hogy mikor lesz olyan megint, hogy kettesben leszünk itthon. Továbbra sem akar jönni velem külön semelyikük.
Éjszaka viszont jönnek. Réka egy hete alszik közöttünk, Nándi még régebben, bár néhány éjszakát kihagyott, és az utóbbi pár hétben kétszer is előfordult, hogy bepisilt, pedig egyátalán nem szokott. (Misi két éjszaka óta nem jön, cserébe Réka miatt vagyok fenn másfél-két órát.)
Pedig mostanában ha nem is kifejezetten türelmes, de határozottan türelmesebb vagyok velük. Lehet, hogy ez a bajuk? Megszokták az üvöltözős anyát, és most megijedtek, hogy valami baj van?

Általában bajban vagyok azzal, hogy az én gyerekeim tudnak-e viselkedni, vagy nem. Gyakran nem fogadnak szót olyan helyzetekben, amikor kellene, máskor viszont működik a dolog. Gyakran gondolkozom rajta, hogy én vagyok-e gyenge kezű, vagy ezt lehet kihozni ebből a három gyerekből, és nem jutok dűlőre. Néha egészen különösen kezelik ezt a viselkedés dolgot, ami határozottan el tud bizonytalanítani. Réka pl. pontosan tudja, hogy mik a veszélyes pontok, Nándi pedig bünteti magát. Misiről még nem szól a fáma, mert ő keményen dackorszakos, és ott tartunk, hogy okkal-ok nélkül leveti magát a földre és krokodilkönnyekkel zokog. Majd elmúlik.

Például a múlt héten el kellett mennünk ajándékot venni a születésnapra, amire hivatalosak voltunk. Sajnos elfelejtettem délelőtt elintézni, így Rékával és Nándival indultunk neki. Beültünk az autóba, és már éppen az Auchanba vettem volna az irányt, mikor Réka elkezdett sírni. Hogy semmiképpen nem mehetünk játékboltba, mert ő akkor meg fog látni valamit a lányos játékok között, amit nagyon szeretne majd megvenni, és hisztizni fog. Úgyhogy egyéb boltokba mentünk el, ahol kint meg tudtak várni a parkolóban a kocsiban, mert pár percre elég volt bemenni körülnézni, választani. Nem ez az első eset, gyakran fordul elő. Az is nagyon gyakran megesik, hogy ha valamin kiborulás van, mikor már túl van az első meneten, akkor mondja, hogy anya, legközelebb ne engedd meg ezt vagy azt, vagy ne csináljuk így, vagy ne adjál. És szól is, hogy ezt ne csináljuk, mert megint hisztizni fogok.
Segítséget kér az önfegyelemhez. Talán ez jó. Máskor meg félek, hogy agyonkorlátozom a gyerekem. Mittomén.

Nándi meg bünteti magát. Legalábbis mostanában ez az érzésem. Amúgy sincs rendben mostanában a kis lelke, átjön aludni éjjel gyürögető nélkül (!), egyszer csak hallom a kis dobogó talpacskákat, és bevágódik mellém a takaró alá. Egyik éjszaka be is pisilt, amire nagyon régen volt utoljára példa. De erről majd máskor írok, remélem.
Amiről most akarok írni, hogy ilyeneket csinál, hogy mikor valami rossz fát tesz a tűzre, és megszidom, akkor pl. elkezd sírni, hogy neki nem kell semmilyen játék, odaadja őket egy másik gyereknek. Vagy elkezdi verni a saját fejét. Vagy fenekeli magát. Dobálja, megpróbálja összetörni az autóját, vagy amivel éppen játszik, vagy szokott játszani. Ha valami - bármi - frusztrálja játék közben, szétrombolja a várat, a sínt, az autópályát. És sír. Nem tudom, ennek mi lehet az oka. Nagyobb büntetést vár? Nándin nem tudok kiigazodni. Néha az használ, ha nem veszem komolyan a "rosszaságát", mert csak szeretgetésre van szüksége. És akkor lenyugszik, megint mosolygós lesz. Máskor meg a bünti kell neki, a fenekére csapok, és megnyugszik egy kis sírás után, már szalad, kacag. (Elég ritkán kap mostanában, most meg sem tudom mondani, utoljára mikor) Az esetek 50 százalékában nem találom el, hogy ő mit tart helyes büntetésnek. Őrület. És ráadásul provokálja: pl. vigyorogva veri Misi fejét, és közben néz engem, mindezt a Misitől elvett játékkal, ami miatt már rászóltam vagy kétszer, hogy adja vissza.
Jött azzal is mostanában, hogy ő rossz gyerek. Én elég keményen igyekszem, hogy sose hívjam őket rossznak. Azt szoktam mondani, hogy rosszat tettek, vagy butaságot csináltak, de ők jó gyerekek alapvetően. Csak néha nehéz jónak lenni, szótfogadni. Azért kicsúszik egy-egy hülyevagyfiam/lányom, meg normálisvagyte, de tényleg nem ez a többség. Még amikor ők mondják valakire, hogy rossz, akkor is próbálom őket lebeszélni róla.

Ehh, nem értem én ezeket a dolgokat. Lesz ez még rosszabb, tudom ám... nem várom...

Tudom, hogy ezzel még nem dőlt el a háború, de eléggé felvillanyoz ez a győzelem.

Két fronton viselek háborút az életünket újra és újra eluraló káosszal szemben. Leginkább és legjobban saját magammal állok harcban, és próbálom rászorítani magam különböző módokon arra, hogy relatív rend legyen körülöttünk. Az állóháborúból már sikerült talán kilépni, de minden egyes házért kemény közelharcot vívok.
A másik vonal, amire egyenlőre nem is csoportosítok nagyobb erőket, csak folyamatos inztenzitású bombázással igyekszem megfélemlíteni az ellenfelet, az a gyerekek frontja. Néha elérek kisebb sikereket, de valójában mióta gyerekünk van, együtt pakolunk, könyörgés, parancsolgatás és fenyegetőzés árán. 10db felnőtt által elrakott játékra esett maximum 1 db gyermek által elrakott. És ez tényleg a maximum. Azt mondták az okosok, jól van ez így is, de szerintem meg nem. Kiborít a borogatás: hogy 100 apróságot kell szétszórni, hogy kettőt kiválasszon közülük, vagy hogy 1000-et, hogy ne találja meg, mert nem ő rakta el. A nagy lapos ládákban való tárolás egy jó lépés volt, mert tudnak benne kotorászni, nem kell kiborítani mindent, fogunk még beszerezni néhányat, már látszik, az ágy alatt aztán jól lehet is ezeket tárolni.
A legjobb húzásom azonban hosszú idő óta a lányom versenykészségének meglovagolása volt. A versenyeztetés két gyerek között - legalábbis az enyéim között - nagyon veszélyes, nem is próbáltam, mert sírás lett volna belőle. Az órával versenyzés sem ment, mármint hogy csapatként tegyenek a rendért - pár játék elrakása után valaminél leragadtak és játszani kezdtek.

És jött a tökéletes ötlet, amivel két legyet is ütöttem egy csapásra, ugyanis azt találtam ki, hogy velünk, szülőkkel versenyeznek. Akinek a szobája rendesebb, az mondja meg, hogy mi lesz este. Tovább maradhatnak fenn, vagy kérhetnek egy édességet, diavetítőzést, több esti mesét, ilyesmi.  Szóval mi is motiválva vagyunk, mert ha nem akarunk megengedni ilyesmit - márpedig nem akarunk túl gyakran, akkor bizony muszáj összepakolni, porszívózni. 10 napja csináljuk, volt már, hogy csak azért nem pakoltunk össze nálunk, hogy legyen sikerélményük, volt, hogy láttuk, hogy olyan lelkesen rakják a rendet, hogy negyed órával tovább maradhattak fenn, vagy kaptak egy-egy gumicukrot, annak ellenére, hogy nem ők nyertek. Hogy lássák, az igyekezet is számít.
Ők mondják meg, hogy kié a rendesebb szoba, és becsületesen megítélik, általában ők veszítenek. Mondjuk Nándi már próbálkozott azzal, hogy áthozott a mi szobánkba játékot, és szétszórta, de mikor rávilágítottam, hogy ha lehet ilyent, simán kiboríthatom akkor én is az összepakolt autókat, elgondolkozott, azóta nem fordult elő.

Szóval jelenleg a három gyerek gyakorlatilag minimális noszogatással pakol, a helyére rakják a dolgaikat a szobájukban, kezdenek ráébredni, hogy mi a rend fogalma, nem elég, ha nincs a szoba közepén, vagy fel van hányva a polcra. Mivel ők pakolnak, tudják, mi hol van, és emiatt kevesebbet is dobálnak szét, és azért is nagyobb a rend napközben is, mert tudják, hogy nekik kell összerakni.

Szóval nyertem egy csatát. Meglátjuk, meddig tudom tartani a frontot.

Szombaton születésnapon jártunk, a McDonald's-ban. Réka kérte, hogy maradjak ott, mert fél ott egyedül, hát maradtam. És olyan élményben volt részem, amiben már nagyon régen:  az én gyerekeim voltak a jók. A régi ovistársak voltak a vendégek, és a fő program a két óra alatt gyakorlatilag az volt, hogy vagy lufival verték egymást, vagy csak úgy simán birkóztak, lökdösték, rángatták egymást. Néha sírás is lett a vége, de többnyire nem, mégis, a gyerekeimnek fura volt ez a fajta játék, nagyon sokáig kívülről szemlélték, aztán a vége felé már ők is bekapcsolódtak. (Sajnos, bár Gergő azt mondta, ez a normális, és igazat kell adnom neki.) Nándit egyátalán nem érdekelte, a játszóházban talált magának elég programot, Réka uszította aztán rá a leányverőkre, de mikor rászóltam, akkor békénhagyta őket, és visszatért a kis dolgaihoz. Réka szintén csak Petra megvédésére avatkozott bele, de nála ez főleg jó indok volt, neki inkább lételeme a csoporthoz tartozás. De végülis azzal a kislánnyal (még a ruhájuk színe is hasonló volt) nagyon jól megtalálták a hangot, és többnyire távol maradtak a tombolástól.
Kicsit furcsállottam egyébként, hogy volt egy hostess, vagy animátor, vagy nem tudom mi, és egyátalán nem kezdeményezett semmilyen játékot, bármit, amivel kicsit kizökkenti ebből a gyerekeket, ott ült, és nézte. Ahogy az ünnepelt szülei is csak néha szóltak, hogy ne túl durván.
Az apuka egyébként megkérdezte, hogy miben is jobb az új ovink, mondtam, hogy pl. abban, hogy az én gyerekeim nem vesznek részt ebben a kollektív egymásfejéreülünkben. Értette.

Azért volt egy fura élményem, mikor mentek egy jó óra után enni, Réka nem ült be a szülinapos terembe. Az ölembe ült, és mondta, hogy most menjünk haza, mert ő nem szeretne azokkal a gyerekekkel ott enni. Kiszedtem belőle, hogy azért, mert "nagyon megnőttek, én pedig nem, hanem kicsi maradtam". Végül kihoztuk a tálcáját, és ott falatozott, játszani visszament, a tortánál, egy újabb fél óra játék után már bement, és a tálcáját is bevitte, bár a tortát nem szereti, és nem is evett.

Kicsit ezen elgondolkoztam. Nekem az jutott eszembe, hogy azért látja őket nagyoknak, mert nagyos dolgokat csinálnak, verekszenek, vadulnak, miközben a mi környezetünkben ilyen közeg nincs. És kiújult kicsit a burok-nem burok parám is ezzel, annak ellenére, hogy borzasztó rossz lett volna látni a gyerekeimet úgy látni, hogy egy játszóházban a legjobb játék az egymás püfölése és lökdösése.
Gergő viszont azzal magyarázza, hogy régen találkoztak (júniusban), és magán ugye nem látja a változást, mert benne van, a többieken viszont nagyon. Lehet, hogy igaza van, de például Zsombiékkal nem volt ilyen, pedig velük is júliusban és most találkoztak.

Szombat este, egy órával a buli után aztán Kaposvárra mentünk, a gyerekek aludtak, volt idő megbeszélni ezt az egész hülyeségemet, és a Gergő végülis újra meggyőzött róla, hogy nagyon jó lesz ez az iskola, és igenis ilyen iskola kell nekik, és nem fogom a világból kizárni őket, mert nem olyanok, és mi sem vagyunk olyanok. Vannak olyan ismerőseim ugyanis, akik a védett közegből kikerülve komoly bajokba tudtak kerülni, mert rávetették magukat a lehetőségekre, és nem tudtak különbségeket tenni jó és rossz között. Ezt nagyon szívesen elkerülném.

És ne értse félre senki, mert semmi bajom azokkal a gyerekekkel, és játsszanak nyugodtan együtt máskor is, mindenki úgy csinálja, ahogy jónak látja és nem utolsósorban ahogy tudja, nincs bennem semmilyen ítélet, előítélet egyik szülő felé sem, teljesen normálisnak tűntek mindannyian, nem gondolom, hogy elrontották bárhol is, vagy rosszul csinálják. Egyszerűen máshogy látom jónak, nekem ez nem fér bele az elevenség kategóriába. Néha (gyakran) még a saját gyerekeim sem.
Akárhogyis, nagyon örülök neki, hogy nem ez a meghatározó közeg, amiben napi 4-6 órát eltöltenek a gyerekeim.

Azt hiszem, számomra az egyik legnehezebb dolog ebben az egész gyereknevelősdiben meg többgyerekességben, hogy a gyerekeimet az életkoruknak megfelelően kezeljem.
És itt nem csak arról van szó, hogy néha vágyom rá, hogy egy kicsit okosabbak, "felnőttebbek" legyenek, és azért kilengek, hanem újra és újra észreveszem magamon, hogy nem a helyén vannak a dolgok.

Még csak nem is az, hogy Rékát nagyobbnak kezelem, Misit meg kicsinek, hiszen sok egygyerekes anyuka nem engedne meg olyanokat, mint amiket Misi csinálhat. Rékával meg néha kifejezetten hektikus vagyok, egyszer nagyként kezelem, aztán meg úgy gondolom, hogy például soha nem fogom megengedni neki, hogy egyedül elmenjen boltba. Az elmúlt hónapokban megengedtem neki, hogy Dorkával elmenjen itt a környéken ketten, nem biztos, hogy a felügyelet jó választás volt, de tényleg nagyon kicsinek kezelem, próbálom kompenzálni. Ennyi idősen, sőt, már Nándi korúan én egyedül vásároltam be, pedig egy nagyon forgalmas úton is át kellett menni. És azért Rékában meg lehet bízni, ha nem vagyok ott. Nem akar csalódást okozni, és büszke magára, hogy be tudja tartani a szabályokat. NEm is attól félek, hogy elüti valami, vagy hogy eltéved vagy elcsavarog, inkább a felnőttekben nem bízok. És a bolt is messze van, nekem is majd fél óra megfordulni. És igen, hallom, ahogy mondja mindenki kórusban, más világot élünk. Igen, más a világ, és én vagyok az anyuka, nem az én anyukámnak kell meghozni a döntést, hanem nekem. És igen, a lányom nem én vagyok, és mindenkiben máshogy lehet megbízni. De ha mindig kicsiként kezelem, vagy neadj Isten, a kicsik miatt nem adok neki lehetőséget, ő sem fog saját magában megbízni. Hogy lehet ezt jól csinálni? A jó határt megtalálni? Vajon nem az én túlzó félelmem, hogy egy ilyen környéken, ahol mi élünk - szinte csupa fiatal, jómódú családos - baja eshet a lányomnak, ha egyszer biztonsággal közlekedik? Lehet, hogy ha tudna biciklizni, azzal már el merném engedni? Vagy ez csak önhitegetés?

Ilyenkor utálom például, hogy ennyire kint lakunk, hogy tényleg nincs semmi se közel, se távol, az a két szem kisbolt és a három kocsma, járda sincs, és 700m ezek közül is a legközelebbi: milyen jó lenne ilyenkor a városban lakni, és az 5 háznyira levő akárhova átküldeni a gyereket, hogy legyen egy kis sikerélménye. Hiszen kellene valami önállóság is neki. Most mindenhova autóval megyünk, mert ha nem egész napos a program, nem lehet útnak indulni a három gyerekkel máshogy. Ha a napot rászánjuk, ám legyen, és többször meg is tettük. Mióta tél van, annyira nem ragaszkodom az egész napos programokhoz mondjuk...
Viszont cserébe, ha kinézek az ablakon, nem látok mást, csak zöldet és fákat, és ma pl. kifejezetten gyönyörű madárdal is volt délelőtt. Nagy ritkán egy-két kutyasétáltató is kószál itt mögöttünk...

No, mindegy.  A lényeg, hogy gyakran úgy érzem, nem vagyok képes a gyerekeimhez azon a nyelven szólni, amit beszélnek. Vegyük például a meséket. Mikor Réka négy éves volt, még nagyban Annapetigergőt nyomtuk, meg Szutyejevet, szóval állatmeséket. Nándi meg válaszott még valami kis primkó autósat mellé. Aztán jöttek a magyar népmesék, meg a Minden napra egy mese, és ősszel Benedek Elek 20 oldalas meséi. Valami hirtelen ötlettől vezérelve kezdtük el aztán Lázár Ervint és A kisfiú meg az oroszlánokat amihez még talán kicsinek gondoltam Rékát is. És nemhogy Réka nem kicsi hozzá, hanem Nándi is tökéletesen vágja a folytatásos meséket. Végigmeséltük a Szegény Dzsoni és Árnikát, és a Négyszögletű Kerek Erdőt is. És itt ért a hatalmas meglepetés, Nándi tökéletesen vágta, hogy mi a dömdödömözés lényege. Sírni tudnék, hogy nem írtam fel azt a szitut, amikor erre rávilágított. Valamit kérdeztem tőle, amire azt válaszolta, hogy dömdödöm, tökéletesen helyénvalóan. Eszembe nem jutott volna 4 évesnek Lázár Ervint olvasni estéről estére.
Végighallgatja a 20 oldalas meséket, emlékszik, hogy mi történt a 2-3 nappal azelőtt olvasott részekben. Néha visszakérdez, hogy ezt ki mondja, mert nem olvasok túl jól... (A kisfiú és az oroszlánokkal nagyon szenvedtem, mert gyerekkorom egyik kedvence volt, és nagyon rossz volt, hogy nem tudom úgy olvasni, hogy megjelenjen az a világ, amiben én jártam, mikor magamnak olvastam. )
Szóval most elővettük a Képes Bibiliát is, amiről szintén azt gondoltam, hogy várhatunk még, és nem. Réka csügg rajta, Nándit lenyűgözte Sámson története, mindig meg kell néznünk a vak óriást, ahogy ledönti az oszlopokat.

Ehh, nem lendülök jobban bele, éljen a szabadnap, felhajtom az uram nadrágját, mert azt mondta, valószínű már nem fog nőni, inkább vágjam le... Lehet, hogy igaza van.

Olvastam ezt és ezt. Egy kicsit elgondolkoztam, hasonlóan látom ezeket a dolgokat, de nyilván nem mindenben ugyanúgy.
Aztán ma délelőtt úgy néz ki, véget ért a karácsony, megint ki tudtak borítani a gyerekek, és akkor és ott kétségbeestem. Beleragadtam megint a szaranyaságba, és egyszerűen nem és nem és nem értem, hogy hogy lehetek ennyire egyszerre meggyőződve arról, hogy jól csinálom és hogy rosszul. Hiszen nem így csinálnám, ha nem gondolnám, hogy így helyes. És közben meg tele vagyok kudarcokkal, és lehet, hogy máshogy jobban sikerülne, de ez soha nem fog kiderülni, mert csak egyféleképpen csinálhatom.

Vajon neveletlenek a gyerekeim? Szemtelenek, agresszívek, önzők, kegyetlenek? Vagy mindent csak annyira, amennyire normális? Ennyi telik a hozott alapanyagból az én kezeim alatt? Vajon régen átléptük azokat a határokat, amiket nem kellett volna, hogy normális, és még inkább boldog tagjai legyenek felnőttként a társadalomnak? Vagy tényleg pont jó így minden, ahogy csinálom? Milyen lelki töréseket, életreszóló emlékeket adok nekik? Egy-egy veszekedésünk ugyanúgy megmarad majd bennük, mint az én konfliktusaim az én szüleimmel, és ami miatt nemnemnemakarok sohasohasoha kiabálni velük, aztán mégis? Nem hasonlíthatom őket semmilyen más gyerekhez, csak saját magukhoz, de hogyan tegyem ezt? Jól látom az értékeiket, vagy tévedek, félreismerem őket, és nem hozom ki a legjobbat?

Vagy túl sokat gondolkozok ezen? Dehát az én felelősségem...

Nándi nekem mindig nehéz eset. Annyira máshogy gondolkozik, mint én, hogy egyszerűen komoly nehézséget okoz, hogy értsem, mit miért csinál. Van, hogy rájövök, van, hogy nem. Az utóbbi napokban arra is ráébredtem, hogy a legnagyobb problémát a megnemértésben az jelenti, hogy nem beszél. Mármint beszél, csak nem mindenről. Nem mondja meg, mi motiválja, hogy mire kíváncsi, mit akar, mi foglalkoztatja. Kitalálja, és végrehajtja, megtudja, kipróbálja. Ha akadályozzuk ebben, teljesen ki tud borulni, és akár hiszti is lehet belőle.
Például szombaton esett a hó. Kinéztem, és mondtam, hogy csupa porcukor az autó. Nándi 1-2 perc múlva kirontott, szó nélkül, addig rángatta a kilincset, míg ki nem jutott az udvarra, majd csalódottan visszajött. "Ez nem porcukor! Ez hó!"
Ugyanez Rékánál úgy zajlik le, hogy megkérdezi, hogy "porcukoooor?" Mi pedig közöljük, hogy nem igazán, csak úgy néz ki.

Nem mondja meg, mit akar, hanem üt, ordít, lök, harap. Állandóan azt hajtogatom neki mostanában, hogy van szád! Használd! Mondd el, mit szeretnél! De általában, ha átgondolja, akkor már inkább hagyja. Vagy annyira nem akar beszélni?
De egyébként meg beszél, meg csacsog, meg magyaráz. Öcsém mondta rá, hogy olyan, mint R2D2 a Star Warsból :) Csak valahogy nem tudja/akarja megfogalmazni ezeket. Nehéz.

Gyakran mondja, hogy rossz a kedve, alig autózik, sokat nyumizik, gyűröget, rendszeresen közli, hogy megöli magát, vagy minket, és mostanában egyensúlyban van a szeretlek és az utállak. Azért a szeretlek sokkal több szokott lenni. Csak tudnám kinyomozni, hogy mi a baja!

Most kértem az oviban, hogy foglalkozzanak majd Nándival a pszichológusok, mert nagyon harapós lett megint, megint harapja magát is, és sokkal agresszívabb, mint szokott. Szeretnék beszélni az óvónőkkel, de nincs kiírva még mindig fogadóóra. Pár mondatot tudunk beszélni, de gyakran van ellentmondás, nem tudok a számomra lényeges dolgokra rákérdezni. Meg hát van, hogy a gyerekek is ott állnak...

Nem tudom mire vélni, nem látom igazán okát, bár lehet, az ottalvástól van? Egy újabb féltékenységi hullám? Én még az iPhone-os játékokra is gyanakszom...
És nem is értem. Pl. ma (meg úgy az utóbbi időben) próbáltam tényleg szeretettel megoldani a konfliktusokat, és nem segített, egyre rosszabb lett. Aztán mikor sokadszorra ütötte meg Rékát vigyorogva engem nézve közben, rávertem hármat a fenekére. Tök jó gyerek lett tőle. Kellenek a korlátok? Több? Következetesebb? Kevesebb? Jó lenne tudni.

Nándiból semmit nem lehet kihúzni. Nem tudnám azt mondani, hogy valamelyik gyerekemet jobban szeretem, de ha megkérdezné valaki, melyikért aggódok legjobban, hát Nándiért. Mindig. Mert kiszámíthatatlan, mit fog tenni.

Nincs kedvenc gyerekem. Nem tudom az egyiket sem jobban szeretni a másiknál. Én úgy érzem, nem is kivételezek egyikkel sem, de nyilván, akinek van kedvence (többnyire Nándi, aki a legkönnyebben szerethető gyerekünk), az úgy érzi, esetleg a kis lieblinggel rosszabbul bánok. Még az is lehet, hogy észre sem veszem, és mégis kivételezek :)

Azt hiszem, annak, akinek van legalább két különböző mentalitású gyereke, teljesen természetes, hogy annak ellenére, hogy egyiket sem szereti jobban, máshogy szereti őket. Három különböző gyereket pedig háromféleképpen lehet - és szerintem kell is - szeretni. Hiszen más az igénye. Szerintem már írtam sokat a szeretetnyelvekről - mikor éppen nevelési válságban vagyok, mindig előjön a téma, ahogy most is. Már csak ez alapján is különbözőképpen érdemes kimutatni a gyerekek felé a szeretetemet, és talán akkor nem járok úgy, mint annyi ismerősöm, vagy pszichológusválaszol eset, hogy az anyjuk úgy érezte, mindent megtett a gyerekéért, csak éppen valahogy "nem jött át". Tipikus esete a minden megkívánt játékot megkap, pedig csak napi fél óra beszélgetésre, sétára, közös játékra lenne szüksége a boldogsághoz. Vagy egy esti 5 perces simogatásra lefekvéskor. A másikat meg folyton szeretgetik, puszilgatják, közben önállóságra nevelik, de neki meg az kellene, hogy hiába tud öltözni, anya adja rá a cipőt, és csinálja meg a kakaóját.

Talán azt is írtam már, hogy a tipikus féltékenység nálunk Réka meg Nándi között azért nem volt pl. - szerintem, és a fentiek alapján - mert Réka nem igényelte annyira a szeretgetést, és Nándi békésen elvolt az ölemben, míg játszottunk RÉkával, ami neki fontos volt. Ugyanez pedig nem működik Misivel és Nándival.

Most már azért előjönnek  a féltékenységi jelenetek minden viszonylatban. Szoktam mondani, hogy nálunk azért nincs egyenlőre a valakit kirekesztünk tipikus esete, ami állítólag három gyereknél elkerülhetetlen, mert Réka kedvence Misi, Misi kedvence Nándi, Nándi kedvence pedig Réka. Egyenlőre. Réka bántja Nándit, mert fáj neki, hogy Misi Nándival akar játszani, vele nem vegyül. Pedig igazi pótanyuka, nagyon szoktam sajnálni. És többnyire, ha Misi méltóztatik szóba állni vele, teljesen lesüllyed a szintjére, mindent enged neki, odaad, felméri, mit szabad, mint nem, akár én lennék, annyiban más, hogy arra a rövid időre halálosan türelmes és kedves. Mondjuk annyi ideig én is bírom :)
Nándi nem érti, hogy Réka miért haragszik rá, de Misire gyakran mérges, mert azért őt még cipelem, meg fogdosom sokat, és ugye Nándinak a legfontosabb a szeretgetés. Misinek még nem tudom, mi a legfontosabb, de egyenlőre valószínűsíthetően szintén a testi érintés, meg a minőségi idő, hiszen ha valaki beül az ölembe, már tépi is ki, fúrja, tolakszik, és ha bárminek nekilátok, már tépi is a gatyámat. De igaziból ez még természetes egy ekkora gyereknél, nyilván egy egy-másfél évesnek az együtt töltött idő és a puszik a legfontosabbak.

Ebben a sokgyerekes különbözőképpen kezelésben a büntetés, fegyelmezés nekem nagyon nehéz. A minap volt egy barátnőmmel egy beszélgetésünk. Nándi rendszeresen kap a fenekére, mert olyan dolgokat csinál, amiket 100szor megbeszéltünk, és egyszerűen nincs módszerem rá. Főleg az, mikor harapja Misit, és közben lesi, hogy mit szólok hozzá. Mentségemre szóljon, hogy indulatból a legritkább esetben ütök, bár anyósom szerint ez az igazi kegyetlenség, nem tudom. Mindig van figyelmeztetés, mindig van megbeszélés és megbocsájtás. Mindig tudja, miért kapja, utólag is. És igaziból tudja, hogy valamiért jár, és van, amiért biztos más jellegű lesz a bünti. Remélem ez elég. Annak ellenére, hogy azt a gyereket, aki ennyire szeretgetés-igényes, valószínűleg nem szabadna megütni.

Visszatérve, a barátnőmnek teljesen igaza van, ha erőszakra erőszakkal válaszolok, hogy várom el tőle azt, hogy ő ne erőszakoskodjon, ha valami problémája van? Főleg, ha nem is látom, hogy igazán használna, hiszen elő-előjön ugyanaz a probléma. Persze nem tudom, hogy ha nem kapna a fenekére, több lenne-e.
De.
Egyrészt, mikor kételkedek, lelkiismeretfurdalásom van - szinte mindig - eszembe jut a Biblia, és az a rész, hogy ne sajnáljam a vesszőt. Meg amit az öregek mondanak, hogy a pofonok, amit nem tőlünk kap meg, azt majd az élettől. Akkor inkább tőlem :)
Másrészről, van olyan büntetési módom, ami valószínűleg használna, legalábbis nem kevésbé, mint a fenékrecsapás. Viszont a többi gyerekem azt nem büntetésnek venné, hanem jutalomnak, és elkezdenének rosszalkodni, hogy nekik is részük lehessen benne. Mert ha jobban belegondolok, nálunk ritkán van klasszik büntetés, inkább következménye van a tetteiknek, még ha büntinek is hívjuk. Előre tudják, felmérhetik, akarják-e, érdemes-e.
Aztán az is van, hogy Réka pl. gyakran sokkal randábban viselkedik, mint Nándi. De ha kilátásba helyezem a verést, mint olyant, vagy tulajdonképpen bármilyen büntetést, a lányom azonnal tudja, hogy hol a határ, míg Nándinak kötelező átlépnie. Talán ez olyan kései dackorszakos dolog - nem is igazán volt komoly dackorszak Nándival, vagy észre sem vettem már Réka után :) -, vagy tényleg nem veszi semmibe a fenékrecsapást. Azt gondolja, megéri.

Vicces. Azért álltam neki írni, hogy írjak egyet Rékáról. Mert mostanában mindig szidom, és ennek a hátterét szerettem volna, a saját hülyeségeimet, a közös múltunkat, ilyesmit. Mindegyik gyerekről szeretnék egy ilyent írni. Aztán, ahogy írtam, írtam, észrevettem magam, és arra gondoltam, hogy sebaj, lesz egy bevezető a sorozathoz, legalább megírom mind a hármat rövid időn belül, mert itt lesz a kényszer. És most tessék, belementem valamibe, amiből sehogy sem tudok kimászni, csak írnám, írnám a nagy kételyeimet, félelmeimet, gondolataimat, hogy hogyan kellene ezt a különbözőséget kezelnem úgy, hogy egyik gyerekem se érezze úgy, hogy a másikat jobban szeretik. Nálunk úgy volt. Pár évvel ezelőtt egy karácsonyi ebéd után beszélgettünk, és bizony mind a négyünk valaki másra gondolt, hogy az volt a kedvenc. A szüleink mentségére legyen szólva, hogy nem maradt ki senki, és egyikünk sem érezte úgy, hogy őt nem szeretik. És persze anyukám és apukám teljesen le voltak döbbenve. Érthető. Nem szeretném megélni :)

Abbahagyom, mielőtt belekezdenék egy értekezésbe a világbékéről. Mert úgy néz ki, ma egyre szerteágazóbb vagyok :)

A harmadik pont az egyenlősdi. A gyerekek ne egyformán, hanem igényeik szerint kapjanak. Ezzel nem nehéz egyetérteni.
No, ez elég éles nálunk, így különös figyelemmel olvastam újra. De mivel így volt már régen is, úgy érzem, elég jó vagyok. Bár az érzések elfogadása itt nem az igazi, mert nagyon nehéz nekem elfogadni ezt a mindent nekem mentalitást,mert nagyon más vagyok. Bár lehet, nem is vagyok nagyon más. Nem is tudom. Talán csak nem ennyire élesen. Meg az én kérdésemet nem tette fel senki a könyvben, hogy mi van, ha a gyerek igénye az, hogy mindenből sok legyen neki.

És egyiket sem szeretem jobban a másiknál. És úgy érzem, nem is kivételezek semelyikkel. Nándi talán kicsit nehéz helyzetben van, mert gyakran nagyobbnak kezelem, mint amekkora, de ez sem azért van, mert kevésbé szeretem. Remélem nem is érzi így, bár ki tudja...  De ez ellen amúgy is küzdök.
Azt nem mondom, hogy egyformán szeretem őket, mert nem így van. Mindegyiküket máshogy szeretem. Igaziból nem tudom leírni. De nem tudnék közülük választani, hogy melyiket tartsam meg :) Mind a hármukra büszke vagyok, és mind a hármukat féltem valami miatt. Mind a hárman egyediek és különlegesek, senkihez nem hasonlíthatóak. Még ha hasonlítom, akkor sem :) De olyan mások, nem is lehet egyformán szeretni őket. Legalábbis én nem tudom.

SZóval ebből a pontból annyi, hogy kicsit türelmesebbnek lenni - ha-ha-ha - Rékával, mikor a vélt igényeit előadja. Tudomásul venni, hogy ez nem valós igény, és erről nem meggyőzni, hanem elfogadni, és a valós igényt teljesíteni. Magamban legyűrni, hogy ha az egyik kap valamit, akkor a másik is kapjon. Bár nem hiszem, hogy az rossz, ha az egyik kap egy ruhát, a másik meg kap egy csokit, csak hogy érezze, hogy rá is gondoltunk. De ez már a szeretetnyelvek miatt van, ami egy másik könyv.