Háttal, ám az istenekkel szembe nézve...
Meglepődtem, mikor az az ismerősöm hívott, aki tizenöt éve ki nem állhat. Megtudta, hogy neten csatlakoztam egy online meditációhoz, s ezt félreértve lelkesen felhívott, hogy menjek, bemutat személyesen a vezetőjüknek. Engem egy híresség és a rajongás sem vonz, valamint nem vágytam soha Somogyvámost látni, azonban ezt az invitálást rendkívülisége miatt jelnek tekintettem, így együtt kirándultam Laár András csapatával. Ő nyaralását felfüggesztve, a helyszínen csatlakozott hozzánk. Ismerősöm pedig az utazás egyetlen napja alatt az irántam való rajongás, a csalódás és a megtagadás tüneteit is produkálta. Ez a dinamika is jelzi, hogy érzései nem rólam szólnak. Ámde ne vágjak a dolgok elébe!
A bhakták életmódja számomra idegen, ám értékelem, hogy egy működő, szinte önellátó gazdasági-, és életközösséget tudtak létrehozni. Iskola a gyerekeknek, árucsere a kinti faluval, gondozott sétányok meditációs pavilonokkal, békés házak tavakkal, patakkal.
Ezekbe a vizekbe szórják halottaikat is, akiket a környékbeli temetkezési vállalkozó hamvaszt el. Apropó temetés! Az istálló felé haladva megtudhattuk, hogy a teheneket saját temetőbe helyezik, és szertartással búcsúztatják távozó lelkeiket. A Krisna-völgyi Tehénvédelmi Központnak nevezett patyolat tiszta istállóban a pár napos borjak és anyjuk szórakoztatását is megoldja a falakon elhelyezett számos védikus festmény, a hangszóróból duruzsoló énekelt mantra. Az EU-szabályokat írók is megirigyelhetik az állatvédelem eme hangsúlyozott módját. A belépő mindjárt egy "Karma" c. szoborral szembesül, emlékezetébe vésve, hogy aki öl, legközelebb áldozattá válhat. Mindenesetre a gondoskodás megtérül, mert olyan tehenek is adnak tejet, melyeknek még nem volt borjuk. A zöldségeskertekben és a vermek körül is vannak meditációs pavilonok, hogy az élelmiszerrel munkálkodó szerzetesek bármikor félre tudjanak vonulni egy kis elmélyülésre.
A mintegy 130 fős lakosságból 10 jár most általános iskolába, harminc pedig hamarosan fog. Ebből a számból látható, hogy az önmegtartóztatás nem erőssége az itteni házaspároknak sem. Ám a szép, háromtermes iskolaépület még elégségesnek bizonyul. A falu összközműves, bár egyes családok ökológiai megfontolásból nem vezették be magukhoz az áramot. Néhány tetőn napkollektor vagy napelem látható, ám bizonyára vannak házak, melyekben ennyi kényelem sincs. A lakhelyeket a betelepülők építik saját költségükön, az egyház csak nagyon kivételes helyzetben nyújt némi támogatást. A hallottakat úgy értelmeztem, hogy a végleges letelepedés előtt két év próbaidő áll a jelentkező rendelkezésére.
Az ebéd igen finom volt, nagyobb részt helyi zöldségekből készült, bár csak a csicseriborsót ismertem fel belőle. Rózsalimonádét ittam, ami helyi szirmokból, házilag készült. Mintha friss, illatos virágokba haraptam volna!
A templom európai ízléssel giccsesnek tekinthető, ám annak tudata, hogy sok emelkedett lelkiállapotban levő szerzetes szorgos, szeretetteli keze festette ilyenre, széppé varázsolhatja még a mi szemünkben is. Ami nem tetszett, az a hatalmas, díszes, üvegfalú, pénzzel teli adománygyűjtő vitrin éppen az oltár előtt, és a könyvárus pult, ami véleményem szerint inkább a shop-ban lett volna a helyén.
András tündérfuvolázott, gitározott, mi énekeltünk. A márványpadlón ülve sem fáztunk, különös módon langyos volt. Télen is elég csupán gyenge padlófűtéssel melegíteni - tudtam meg egy helyi lakostól.
Ösztönösen helyet foglaltam a középen levő lótuszmintán, s valami nagyon jó erő érzése töltött el. Az oltár fölötti legyezőt is meghúzkodtam, a tradíció szerint kérő imádságot mormolva közben, hogy az istenség, cserébe a szívességért, teljesítse azt. Nem kevés babona van ebben, épp annyi, mint a katolikusok búcsúcéduláiban, búcsúzarándoklataiban, ámde helyben tegyünk a helyiek szokásai szerint... Egyszer csak megláttam, hogy egy szerzetes mosolyogva kukucskált be, majd pár perc múlva néhány társával tért vissza, letelepedtek, velünk énekeltek, zenéltek.
Szép nap volt, örülök, hogy elmentem. Avval együtt volt kerek, hogy reggel a buszon, első látásra kioktatott egy a többiek szemében nagybecsű "esszénus mester": gondolkodjak el azon, miért nem adtam oda a kezem, amikor a felszállásnál segíteni akart? Majd rosszalló tekintettel utalt valami egótúltengésre, elfordult tőlem, egész nap nem reagált egy mosolyomra se. De ha másképp viselkedik, se kellett volna magyarázkodnom, hogy azért hárítottam el köszönettel, mert oly boldog voltam, amiért egy néhány napja folytatott gyakorlat következtében térdrecsegés, ízületi fájdalmak és segítség nélkül, rugalmasan tudok mozogni. (E gyakorlatot éppen az invitáló ismerősöm közösségi oldalán olvastam, hála ezért.) Majd pedig az évek óta összeszokott társaság térben hozzám közel kerülő tagjai - jó manipulátor módjára - faggattak, volt aki elkapva egy mondatfoszlányt, a hátam mögül előugorva szólt bele, azt hangoztatva, hogy nem véletlenül keveredtem épp ebbe a körbe. Gyógyulatlan és friss sebeim idegen kezekkel való tapogatásától egy pillanatra el is vesztettem a türelmemet. Tolakodó "figyelmüket" szeretetnek hitték, feljogosítva érezték magukat a minősítésre, miszerint egy kétszeres caminós zarándok életének már rendben kéne lennie, én meg hogy lehetek így kibillenve. Nem kérdeztem vissza, hogy az ő sok éves "spirituális" gyakorlataik vajon miféle eredménnyel jártak, ha még a kioktatásnál, az elvárásoknál és az ítélkezésnél tartanak.... Továbbá hogy lehet az, hogy a fent említett ismerősöm közös barátunkat, akiért ő harminc éven át rajongott, hosszú ideje magára hagyja a bajában. (Épp e barátom jegyezte meg a kirándulás előtt ironikusan, hogy sose akarjam megtudni, kik azok, akikkel éjszakánként együtt online-meditálok!) Hazafelé az egyik, idősebb útitárs kinyilatkoztatott, miszerint férjhez kell mennem, ez a túlélési esélyem. Talán nem olvasott, hallott, nincs tapasztalata még a függőségről, meghittségről, felnőtt párkapcsolatról. Sem. Azt is mondta, hogy onnan tudhatom, jó úton járok, ha csupa öröm ér. Hm... Többek között Jób, Jézus és Teréz Anya se voltak trendi, spirituális hedonisták.
Miközben könnyeimet nyeltem, ráébredtem, hogy sokadszorra ugyanazt a hibát követem el. Önjelölt mestereknek, megváltóknak, szakiknak, mindenesetre nálam kompetensebbnek remélt embereknek szolgáltatom ki magam - önként, vagy unszolásra -, a pillanatnyi vagy hosszabb távú megkönnyebbülés, terheim, felelősségem megosztásának reményében. (Olykor még fizetek is nekik!) Olyanoknak, akik többnyire még azt sem látják, tán tagadják is, hogy a saját életükkel alaposan el vannak akadva, és maguk helyett szívesebben kutakodnak másokban, így kompenzálva kisebbrendűségi és egyéb frusztrációjukat.
Én is elkaptam egy beszélgetésfoszlányt, amiben valaki arról mesélt, hogy egy társuk azért nem tudott eljönni, mert a szerelme annyira szereti, hogy inkább megbetegedett, csak ne hagyja őt ott egy napra sem. Ábrándozva mondta, hogy ez milyen szép, tiszta szeretet, hogy így otthon maradtak, s a lány ápolja a kedvesét. ... Nem szóltam bele. Azon viszont elgondolkodtam, hogy én mennyire vagyok rajongó és kiábránduló típus.
Az önsajnálatot félbehagyva, nevetni kezdtem magamban, amikor a mellettem ülő, ámde tőlem tüntetően elforduló ismerősöm lényegében megköszönte aktuális oktatómnak, hogy foglalkozik velem, fogyatékossal, akivel ő már nem bír.
Másrészt én is nagy ítélkező voltam mindig, és hát... amilyen az input, olyan az output. Szóval nem múlt el a nap tanulságok nélkül. A szétszórtságomat, lépcsőházi gondolkodásomat azonban ismét sajnálom. Megfordíthattam volna a dolgot, ha eszembe jut visszakérdezni. Nem gondolják-e, hogy nekik is tanulnivalójuk van avval, hogy épp közéjük csöppentem? Úgy hiszik-e, az evvel a dolguk, amit most művelnek? Ha humoromnál lettem volna, a "mesélj a caminóról", és a "te hogy meditálsz, mit látsz, mit érzel" típusú kérdéseket is visszacsatolom: "te hogyan szeretkezel?"
"Bandázunk", ez volt a szavuk járása. No igen, ehhez aztán mindegy is, hogy milyen a nyáj, fontos, hogy meleg legyen az akol.
Hogy ezek után megyek-e hozzájuk dalolni, azt még meglátom. Megfelelni nem tudok, nem is akarok, nem is hiszem, hogy kellene. De az éneklés öröméről nem szeretnék lemondani, most, hogy sok év után ismét megízleltem, tehát - más ilyen lehetőségről nem tudván - lehet, hogy elkezdek hozzájuk szatszangra járni. Aztán majd kialakul. Hiszen a születésemet se fogadta kitörő tapsvihar, senki nem örült, s én hagytam magam ettől a ténytől befolyásolni, hiszen még apró voltam. Felnőve azonban választhatok, akár oda is mehetek a bhajanok öröméért. (...Pál Ferinél hallottam, hogy a fekete bárány családban, közösségben azt jelzi, amely feladattal, tanulnivalóval az adott csoport nem hajlandó szembenézni. )
Lecke feladva: függetleníteni magam mások véleményétől. Csak dalolni, dalolni... vagy táncolni, ahogy Zorba mondaná.