Grúz vihar

Mikor két éve a Mojszejev együttes Pesten volt, a Népek táncai műsorával, nagy csalódás volt nekem, hogy pont a grúz táncosok ördögi steppelő tánca nem volt benne, pedig nagyon vártam. Most viszont a miskolci Művészetek Házába jön egy grúz táncegyüttes, és mivel időben felfedeztem, még jegyet is kaptunk rá.

A Művészetek Háza színpada elég kicsi, ráadásul az első sor közvetlenül a szinpad mellett, mi pedig a harmadik sorban, hajjajj, ahogy én a grúz táncosok temperamentumára emlékszek, ezek a nyakunkba fognak esni!
Olvastam róla, hogy Grúziában nem testnevelés óra van, hanem táncóra, szóval van miből válogatni a tehetségeket. A szinpadtechnika sejtelmes fényekkel, ködökkel indul,  a zene igen különös, nemigen tudjuk kitalálni, hogy mik lehetnek a hangszerek, a ritmus, és a dallam is igen idegen, nem is igen értem, hogy hogy lehet ennyire egyszerre mozogni egy olyan zenére, amiből - legalábbis az én fülemnek - alig fedezhető fel a ritmus (no dallam meg pláne nem)
A nők gyönyörűek. Mint megelevenedett kirakati babák, olyan egyformák, rengeteg hajuk négy fonatban, (az enyémből egy se jönne ki, még ha hosszú lenne se,) kecsesek, légiesek, finomak, és sugárzóak. A mozgásuk mint a szélfútta fűzfa hajladozása.
De a férfiak, mint az ördögök. Mintha kikapcsolták volna körülöttük a gravitációt, röpködnek a levegőben, ívbe hajtott testtel, hogy lábuk a hajukat éri. Hihetetlen, hogy le nem rúgják egymást, vagy fel nem koncolják a kardtáncban.  Steppelve száguldozzák keresztül kasul a szinpadot, és ámulok, hogy ezek a kesztyűnél is finomabb szattyánbőr sarkatlan csizmaszerűségek, vajjon hány előadást bírnak ki?
A műsor utolsó tíz percét már vastaps kiséri, aztán újrázások, a végkimerülésig. A férfiak izzadt arca, csapzott haja - a nők nem, ők csak simán gyönyörűek a legnagyobb kavalkád alatt is,- szemükből a végső meghajlásnál olyan öröm árad, hogy azt érzem, nem is nekünk, hanem a saját örömükre táncoltak.

Bánkút

Zöldborsó lefagyasztva, cseresznye kandírozva, mi dolga lehet a nyugdíjasoknak, mint megnézni, van-e gomba a Bükkben. Igaz, a gombás fórumon a profik se dicsekszenek nagy felhozatallal, akiknek tuti helyük van, nekünk meg nincs is tuti helyünk, de mindegy. A Bükk mindig szép, az idő remek, a bánkúti túristaszálló melletti parkolóból indulunk, a kék kereszten Őrkő rétre, onnan az Olasz kjapuhoz, és a Nagyrét fele vissza. Ha közben nem mászkálnánk még el ide-oda, lenne 15 km.

Ez a bükkfa megér egy fotót. Az egyik fa ága egyszerűen átfúrja a másik ágát.

A fenyves a maga szigorú szineivel.

A rózsabogarak mindig lenyűgöznek az aranyzöld szinükkel. Ha tudnék ilyet festeni mondjuk hernyóselyemből....

Ha gombát nem is találunk, de találunk egy bodzabokrot, ami még teljes pompájában virágzik. Mivel most olvastam, mikor már a cseresznyelekvárom kész, hogy milyen jó ízt ad a lekvárnak a bodza, szedünk egy keveset,  hogy legalább a meggyel kipróbáljam.

Gomba helyett virágokat fényképezek. Ha ez a kertben lenne, bögrevirág lenne. De itt nem tudom.

A fű így az esők után a hónunk alját csiklandozza.

A Nagyrét egyik szikláján a varjuháj igen jól érzi magát.

...ahogy ezek a kis réti szekfűk is. Elszomorodok, mert a Nagyréten a lovaknak már nyomuk sincs. Nincs lelegelve a fű, egyetlen gombócrakást se látunk, és az istálló környékén sincs az életnek semmi nyoma.

Igen fáradtan érünk vissza a szendvicseinkhez három óra tájban, de még elmegyünk megnézni a tavalyi (vagy tavalyelőtti?) nagy erdőpusztulás nyomait. Sajna a fényképezőgépet nem viszem, A kidőlt fákat már elhordták, a nagy dúlástra csak az embernél magasabb kifordult gyökerek emlékeztetnek. Az erdő helyét elfoglalja a málna, ami egy-két év, és igen szép lehet, de az erdei szamócát már most is szedhetjük. Ez minden gyümölcsök közt a legistenibb ízű, csak ne lenne olyan apró, és ne kellene lehajolni hozzá ilyen fáradtan. 

Hazafelé elkanyarodunk az egyik bányatóhoz, lehúzzuk a cipőket, és oda-visszagyalogolunk a vízben a kavicsos homokon. Nincs az a welness knipet, ami jobban esne most ennél. 

Hazafelé egy zöldségárusnál megggyet  veszünk. Csak öt kilót akarok, hogy a bodzával kipróbáljam, de rámtukmálja a 13 kilóját, már menne haza. Másnap egy ötliteres üveggel kandírozok, néhány kilót lefagyasztok, a többiből lekvárt főzök. Ugyan mit kezdtem volna öt kilóval.

Bálint

Bálint az a majdnemkilencéves fiú, akiről a régi blogomban már írtam, hogy akkor szerettem bele, mikor valami nagyot akart mondani, és azt mondta, hogy ...én meg...mi meg együtt főzünk Anyával.-
No, Bálint a hét végén vendégem volt Anyával. Meg a bársony bőrén a 26 szeplővel, meg a könyökén az olyan kék foltokkal, hogy csodálkoztam, hogy hogy nem tört ez el?!   Fociztam. Ennyi volt a magyarázat. Szóval Bálint focizik, 15-öt tud dekázni, és fejből fújja, hogy a Barcsa melyik csatára hány gólt lőtt egy szezonban.  De vágja a cseresznye piaci árát is, és egyáltalán: minden érdekli. Indulásnak a házban található ördöglakatokat ki-bezárogatja, a titkos dobozt kinyitja. (én azt se tudtam, hogy az egyáltalán nyitható doboz, csak a port törülöm róla pár éve)   Mikor szombat délután beigérem, hogy holnap megtanítom a sámánfonásra, attól kezdve el se mozdul mellőlem, nehogy szem elől veszítsen, és másodszor is hajlandó aludni menés előtt fogat mosni, mert az első mosás után még véletlenül a szájába pottyant a 26. darab csokis kekszem. (kell ennél nagyobb dicséret nekem?!)
A sámánfonást kb öt perc alatt megtanulja, a második kötelet már teljesen egyedül csinálja. De segít a kenyérdagasztásba is, és mikor kiszedjük a sütőből a kenyeret, csukott szemmel áhítattal szagolja a végeredményt.  De megmixeli a gombakrémlevest is, és megcsinálja az uborkasalátát. Már tud a felnőtt biciklin is, és jól úszik.
Lehet, hogy nyáron néha lesz egy ifju lovagom?
(a képeket Anya hozzájárulásával tettem fel, a személyiségi jogok sértése nélkül)

Tiszavirágüldözőben.

Lezajlott a zöldborsóháború, ezen a hétvégén a cseresznyével harcolunk, (de mi gyűzünk) és este egy elkapott mondta a TV-ben, hogy elkezdődött a tiszavirágzás. Ugyan a tervek szerint a gombát kellene megnézni, hogy mi ujság az erdőben ennyi eső után, de ez a hír mindent űberel. 42 éve élek a Tisza közelében, ha nem is naponta, de hetente biciklizek a gátján, de még a virágzást nem sikerült kifognom. No majd most. Ha már a TV is bemondta!! A halászoktól viszont megtudjuk, hogy ha van is, csak este héttől kilencig repül, délelőtt nem.

No mindegy, a Tisza virágzás nélkül is szép, most a morotvákat fényképezem, ezek azok az elmocsarasodott részek, ahol az áradás után a víz visszamaradt.  

A békalencse vastagon borítja a vizet. Az idén nagyon sok a béka, lehet, hogy ennek köszönhetjük, hogy szúnyog alig van.

Erős szél van, fodrozza a vizet, mintha csak kézzel lenne tűzve a hernyóselyem. A téma a vízen hever, csak a szélnek kell megfújni.

No akkor este visszajövünk. A víz békésebb már nem is lehetne. De kérész még mutatóba se, egyetlen egy se. Pedig a löszfalak ideális lakhelyei lehetnének.

Ilyen vadregényes dzsungelen jutunk le a partra. Ekkora csanalakat még nem láttam, nálam magasabbak. (no én csak 158 cm vagyok, de akkor is kapitális méretű) De kérész semmi.

Nem baj. Holnap is visszajövök.

Ma van a tegnap holnapja. Egy háromlábú kis tábori széken ülök a vízparton, rendesen felszerelkezve. Van katonai távcsövem,amivel jó messze ellátok, (jó, mert a túlparton igen helyes kis madárkák repkednek, vöröses-barnás színben, a szárnyukon fehér foltok.)  van fényképezőgépem, de biztonság kedvéért könyvem is, ha semmi más érdekes nem volna.

Két fiatal falubeli srác pecázik, melléjük telepszek, Imi elmondja, hogy 2003-ban olyan volt a virágzás, hogy a túlpartot alig lehetett látni. Na ilyet szeretnék. Egy-egy nőstény körül labdányi hím kapaszkodott egybe. Hú de megnézném. 

Már egész csapat néző verődik össze, minden esetre többen vagyunk, mint a kérészek, amiket meg tudok számolni a víz felett. Nagyon rosszak az esélyeik,  így egyesével vagy felülről kapja el őket egy madár, vagy lentről ugrik ki értük egy hal. Egy igen jó méretű hal is, a fiuk már ismerik, balin, egyszer már kicsúszott a kezükből. Most a nagy csobbanásai még inkább fájdítja a fiuk szivét. 

Vagy két óra eltelt, már semmi esélyem, hogy ma még lássak valamit. A kisszékem is nagyon zsibbad a fenekem alatt,  a nap már majdnem a látóhatáron, na majd holnap visszajövök.

Hát visszajöttem, de egyetlen árva kérészt nem találtam. Úgy volt, hogy még nincs, még nincs, már nincs. Ilyen a Tisza. Mintha olvadt szines üveg volna. Meg tudom érteni a horgászokat, akik naphosszan a partján ülnek. Csak azt nem értem, minek lógatják bele a zsinorokat ebben a gyönyörű vízbe?!

Epertorta, és elázás

Feltettem a képeket, de mire a  kommentet elmentettem volna,  jött a vihar, és kikapcsolt a gép. Hát jobb, mintha leégett volna.

Ilyen az epertorta, ahogy én szeretem. Sok eper, kevés tészta. A trükkje, hogy fordítva készül. Egy keverőtálat - de jó méreteset - kibélelek folpackkal, belepakolom az epret, leöntöm két csomag zseléből készült tortazselével, majd a pudinggal, ráteszem a piskótát, be a hűtőbe, és tálalás előtt tálra borítom. Szállítani is könnyebb így, de most nem kellett szállítani csak ki a kertbe az ebédhez.

Mivel igen hirtelen igen meleg lett, úgy döntünk, hogy irány a tiszadobi szabadstrand. Nem mintha nem lenne itt a szánkban a saját strandunk, de az elég szerdán. Most valami más kell. Biciklizés jókora szembeszélben 17 kilométer. De milyen jó lesz majd hazafele fáradtan a hátszél!

Kevesen vagyunk.  Van mikor nincs is más, csak mi hárman. De délutánra már többen vagyunk. Figyelek egy családot, amint levonulnak a vízhez. Papa mama mint két karácsonyfa kétszer fordulnak a parkolóból, teleaggatva polifoamokkal, pokrócokkal, felfújható gumimatracokkal, hűtőtáska, a gyerekek hasonlóképpen a játékok garmadával. Harmadszor jövünk ki a vízből, még rendezkednek, pumpálják a matracokat, árnyékból napra, napról árnyékba költözködnek, van hely. Kemény energiákat fektetnek bele, hogy jól érezzék magukat. Nem számolom, hogy hanyadik jégkrémet nyalják a gyerekek, és hanyadik sört bontja az apuka. Fő gond, hogy ki menjen a szél elfújta  gumikacsák, és polifoamok után, mert ahhoz fel kellene állni. Üdítő változatosság egy tucat suttyó kamasz, akik mezitláb fürdőgatyában érkeznek, és harsányan birkóznak a vízben, és próbálnak nekifutásból szaltót ugrani bele a vízbe. Meg egymás nyakába.

Az ősszel aranyló színben fotózott ciprusfa most ilyen üdezöld. Nagyon szép. Délután még elbiciklizek a közeli gombás kiserdőbe, de a két napja esett eső nem volt elég, egyetlen kis semmit se találok. Mire visszajövök, gyanus felhők kezdenek gyülekezni. A felszerelkezett család kezdheti kiengedni a levegőt a felfújt matracokból.

Ahogy a faluból kiérünk, és rátérünk a hazavezető útra, ez a látvány tárul elénk. Otthon biztos esik, semmi esély, hogy megússzuk. Akkora szembeszél fúj, hogy majdnem leszed a bicikliről. Még tíz kilométer van hátra, mikor nekikezd. Aztán rövidesen kopognak a jégszemek, nem nagyok, de ha nem vennénk észre, a biciklicsengőn csilingelnek. Muszáj megállni, mert igen csipkedik a csupasz combomat, hátamat, magunk fölé tartjuk a gyékényt védelemül, de így igen hideg van, ha nem mozgunk. Mikor a jég abbahagyja, indulunk, akárhogy esik, ha mozgunk, nem fázunk.

A két ázott ürge. A harmadik is olyan. Nem égett le a hátam a visszaúton, napszúrást se kaptunk, és izzadni is csak a nyelvünk alatt sikerült.

Levetköztünk. Pontosabban lefejtettük magunkról a vizes göncöket. És még egyszer elénekeljük a dalocskát, amit hazafele költöttünk fennhangon énekelve:

Ha tüdőbajos lennék szép pirosat köpnék

Reggeltől napestig köhögnék, krákognék

Szidnám az úristent, miért küldött jeget

Hisz még nem tekertünk hazáig eleget.

De semmi nyavalya. nekünk a jégeső se árt.  

Ez pedig este itthon. Félelmetes látvány ez a fehér vastag felhő a fekete felhők előtt. Látóhatártól látóhatárig terjed, és jön és jön és jön egyre közelebb. Frászt kapok. A fejünk felett szétterül és átmegy az északi látóhatárra, de nem esik belőle. De jó hogy már a szobából nézzük.