Élővíz forrása!

Pecznyík Pál

Élővíz forrása!

Szívem kis poharát, Te adtad Istenem,
az élet vizének forrását, ismerem. 
Nem apad el soha, buzog télbe, nyárba,
naponta tölthetem, szívem poharába. 
Mert naponta szomjaz, élővízre lelkem,
Az életvizéből, lehet bőven mernem. 
Élővíz forrását, sokan nem ismerik,
mivel nem látható, így nem is kell nekik. 
Pedig élővízre szomjaz, a sok lélek, 
nem leli forrását, az életvizének!
Bár itt van közöttünk Krisztus, a Kőszikla!
Életvize ömöl abból, kristálytiszta. 
Aki abból iszik, felüdül a lelke,
naponta táplálja, szíve kicsi kelyhe.
Jertek e forráshoz, szomjazó emberek,
életvize után szomjaz, a lelketek.
Látható források vize szennyez, mérgez, 
aki abból iszik, nagyobb szomjat érez. 
Élővíz forrása, bár most nem látható,
mert Isten Lelke az, köztünk, bennünk lakó!
Élet vize ömölj, szívek poharába,
azon él és virul, lelkek sokasága!
Csak az élet vize, elégít meg minket, s mivel ingyen kapjuk, áldjuk Istenünket!

Celldömölk

2012. augusztus 6. 

Ő felemelt

Dénes Ferenc

Ő felemelt

Terhelve voltam gonddal, búval,

a szívem holtra fáradt…

Felém a gyötrő viharoknak

hullámverése áradt.

Porba hullt szívem szent reménye,

már nem volt menekvésem,

emlékem véres oszlopára

elmúlásomat véstem.

Párnám – álmatlan éjszakákon –

olyan volt, mint a tüske…

Összetört dédelgetett „én”-em,

az önző, csalfa, büszke.

De jött a dicső mentőbárka

hajnalok sima tükrén.

Tavasz jött, remény, áldás, élet,

s rózsa nyílt minden tüskén. 

Illatár járta át a tájat,

könnyharmat ült pillámon – 

fölemelt a halálörvényből

irgalmas, nagy Megváltóm!

Forrás:
Vetés és Aratás - 2012/1.

Jelenléted gyógyító!

Shalomfi Atticus
Jelenléted gyógyító!

Isten életet ad, 
a halál meg elveszi, 
élni tudni kell, de nálam, 
nem volt remény! 
Ezt mondtam örökké, 
és most is ezt mondanám, 
de rám talált, oh, Jézus Krisztus, 
és így érte élek tovább. 

Úr Jézus Krisztus, 
Te vagy a Megváltó, 
jelenléted gyógyító! 
A Mennyei fényből 
jöttél közénk, 
hogy megmutasd az utat. 
Vállaltad a keresztet, 
és értünk szenvedtél. 

Így hát méltó 
a megöletett Bárány, 
hogy övé legyen az erő 
és a gazdagság, a bölcsesség 
és a hatalom, a tisztesség, 
a dicsőség és az áldás! 

A Te kegyelmedből, Uram, 
kis mécsesként világíthatok 
magam körül. 
Hogy Te hozzád, 
ama fényes hajnalcsillaghoz, 
vezethessem a sötétségnek rabjait. 

Mert te vagy az út, 
a világosság és az élet, 
senki sem mehet az Atyához, 
csakis Te általad. 
Légy magasztalva dicsőítve, 
most és mindörökké, Ámen.

Békesség Istentől

Reményik Sándor

Békesség Istentől

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - a szív,
Amíg ver, mindörökre nyugtalan.
De mindörökké nyughatatlanul,
Istentől mégis Békessége van.
Nyugalma nincs, de Békessége van.
Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar,
Örök hullámzás a víz felszíne.
De lent a mélyben háborítatlanul
Pihen a tenger s az ember szíve,
Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Békesség Istentől.

Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - s ez a
Nyugtalanság, mint a járvány ragad.
Te sugarazd szét békességedet
És szóval, kézfogással másnak add.
Az Isten Békessége is ragad.
Békesség Istentől.

Reggel mondd, délben mondd és este mondd
A Feltámadott első, szép szavát.
És ragyogóbbá lesz a reggeled
És csillaghímesebb az éjszakád.
És békességesebb az éjszakád.
Békesség Istentől.

Békesség Istentől: mi így köszönjünk,
Hogy köszöntésünkben lélek legyen -
Vihartépett fák - ágainkon mégis
Vadgalamb búg és Békessék terem.
Békesség: köszöntésünk ez legyen.
Békesség Istentől.

LEGDRÁGÁBB JÉZUS

Gerzsenyi Sándor 

LEGDRÁGÁBB JÉZUS

Istennek Fia,

Mindenek Királya,

Az ég és föld Ura, Megváltó!

Szívembe zárlak,

Téged imádlak;

Most minden ének rólad szól!

Oly szép az erdő

És a tarka mező,

A rügyező tavasz pompája!

Jézusnál nincs szebb,

Hisz ő a szívet

Víg énekszóra hangolja.

Nincs szebb a napnál

És a sápadt holdnál;

Kedves a tündöklő csillagfény.

Ám Jézus vonzóbb;

Egy foltja sem volt.

Nincs nála tisztább, szentebb lény!

Szent üdvözítő,

Hatalmas Megmentő,

A hódolat legyen az övé!

Nagy neve áldva,

Lénye imádva

Legyen most és mindörökké!

ÉSZREVÉTLEN

Túrmezei Erzsébet: 

ÉSZREVÉTLEN

Ki vette észre csillogó Athénben,
egy szürke barbár hogy jő-megy, tanít.
A bajnok győzni acélozta testét,
a művész kőbe véste álmait.
A bölcsek eszmék utait keresték,
a lantot dalra hangolták az esték.
Lágyan illatozó virágok lepték
a márványistenek oltárait.

És Pál ott járt-kelt szürkén, észrevétlen.
Történetírók büszke stílusa
miért jegyezte volna a napot?
De láng lobogott szavában, szívében,
és szívről-szívre égve átcsapott.
Kigyúltak, mint az Úrnak csipkebokra.
S porladás várt a márványtemplomokra.
Nőtt a kereszt s a kereszt Krisztusa,
Aki halott világokat lerombol.
Új világ és új Athén született
az észre sem vett Evangéliomból.

Ma se jegyezd fel, ó történelem,
ha sebzett szívünk csendesen kitárul,
és közöttünk a Krisztus van jelen.
Titkon jön el és észrevételen.
Hadd számoljon tovább a porral, sárral,
vassal és arannyal a vak jelen!
Bábeltornyai semmivé omolnak.
Mi Reá nézünk, Akié a holnap,
a mindent újjá tévő győzelem! 

Jobb Isten kezébe esni!

Jobb Isten kezébe esni!

Ismeretlen szerző
KEZED SEGÍTSEN 

Én erőtelen vagyok Istenem.
Karom lankadt, életem gyenge.
Nem tudom harcomat megharcolni,
Munkám nem megy ahogy kellene.
Bízni saját erőmben nem tudok,
Fogytán van az ... Gyenge a kezem!
Nagy munkámban, amely előttem áll:

KEZED SEGÍTSEN!

Törhetetlen hitre van szükségem
Szent lángra, mely lelkemben lobog!

Konok, bálványos, téves utakon

Esdő szívem hevesen dobog.

Ó, nézz reám göröngyös utamon,

Míg sebzetten csurog a vérem ...

Nagy tusámban, mit megküzdenem kell:

KEZED SEGÍTSEN!

Határozatidat választottam.
Így célt érek biztosan tudom,

Nem fog győzni az ellen fölöttem,

Segítséged biztos oltalom.

Zárd kebledre méltatlan szolgádat,

S ha látod, hogy lankad a hitem ,

Nagy irgalmad adjon győzedelmet:

KEZED SEGÍTSEN!

Ami megmarad...

És elmúlik minden, mit önző szíveddel
itt lenn megszerettél és megcsodáltál:
régi életed zilált kerete, tüskés bozótja,
csalfa reménye, fájó szerelme, ábrándos álma,
s a féktelen, ifjú tombolások...
tavaszok, nyarak, bánatos őszök;
mind, mind elmúlnak. Sárguló lombok
zizegve hullanak lábaid elé,
megadva maguk...

Elhagy a barát és ellenség is elhagy...
az élet minden édes melege megfagy,
elszáll a nap, röppenek az évek,
elnémul ajkadon az örömének,

virágillattal együtt száll el

a gyermekcipős, gondtalan élet...

Ifjú álmok mézédes nedűje

s a férfikor dele, fénye, ereje,

temérdek terve, - elmúlik mind.

Ruhád kopik, az arcod ráncos lesz,

sima homlokod gondok, félelmek, könnyek,

fájdalmak ekéje szántja...

görnyed a hátad és vézna lesz a tested...

nehézzé válik durva, nagy kereszted,

s ha leroskadtál kereszted alatt,
mentő kezek éretted nem nyúlnak...
S mikor mindezek végképp elmúlnak,
közeleg a leszámolás napja.
Akkor majd úgy látod, semmid sincs:
Mit viszel magaddal?

Ha minden elmúlik, mi marad neked?
Megmarad könnyed, mit másokért sírtál.

Sóhajod, mit zogogva égbe bocsátottál
betegek, bénák kórházágya mellől.
Megmaradnak az égő, hő imák,
simogató, könnytörlő kezed
elfelejtett jótéteményei...
megmaradnak vigaszszavaid, lelkedben

a lángoló, szent hit,
sebkötözésed, önfeláldozásod,
alamizsnát nyújtó forró szívjóságod. -
És lelkedben az igaz szeretet!
AZ MARAD MEG, AMIVÉ KRISZTUSBAN LETTÉL.

AZ MARAD MEG, AMIT KRISZTUSÉRT TETTÉL!