Agyból fölülírod? Megoldás a zavarodottságra - avagy az ego-ról haladóknak

Mintha a lényedben két célzóberendezés lenne. 

Az aspektusoddal  (vagy nevezhetjük lelkednek is) egyfajta minőség érkezik a Földre. Egyfajta érzékelés, egyfajta szándék, egyfajta milyenség, ami meghatároz egyfajta megjelenést a Földön, egyfajta viselkedést. Felismerhető és valamilyen. Megkülönböztethető és nem egyforma semelyik más aspektussal sem. Az aspektusnak vannak választásai, mintha egyfajta célzóberendezés lenne.

Nagyon ritkán  adódik, hogy az aspektus akadálytalanul mutatkozik meg a testben. 

Mert ott van az ego - vagy nevezhetjük szerepnek is -, amire hat a környezet, az elvárás, ami épít magának valamit a jóról és rosszról. Tehát neki is megvan a célzóberendezése. 

Ha a két célzóberendezés egyfelé mutat, az adott döntés, vélemény önazonos és teljes (az aspektus szintjén). És jó érzésekkel érzékeled a testben.

Ha a két célzóberendezés nem egyfelé mutat, akkor feszültség keletkezik. A könnyű feszültségtől kezdve a félelemig, fájdalomig, direkt elutasításig érzékelheted, attól függően, mennyire tér el az ego célzóberendezése az aspektustól.

És persze az ego nem szereti rosszul érezni magát... éppen ezért igyekszik háttérbe szorítani a a gondolatokat, sejtéseket, véleményeket, amelyek nem az ő programja szerint valók. És sikeresen meg is tudja tenni, amíg a lény két része (aspektus és ego) "elszigetelt": vagyis a hitek által el van szeparálva a mélyebb szándék. Ilyenkor el van temetve az a lehetőség, hogy egyáltalán létezhet lélek, szellem. Ekkor az ego végtelen nagy erővel és könnyedséggel temeti el vagy ignorálja a feszültségeket.

De amikor a az "elszeparáltság" kezd feloldódni, mondhatjuk úgyis, hogy kiengedted a szellemet a palackból - nem lehet többet letagadni a a lélek, szellem létezését. Végérvényesen megváltozik tőle a világ. Ilyenkor a két célzóberendezés jelzései "összekeveredhetnek": vagyis  azt jelenti, hogy ugyanúgy megjelennek érzések formájában.

Ilyenkor jó technika kideríteni, hogy melyik a valós, melyik az igazi, melyik az élő. 

(Tedd fel a kérdést magadnak: melyik a valóságos?)

Az általunk aspektusnak nevezett rész az élő, az egyetlen valóság. 

Minél többször, és különböző körülmények között, és különböző helyzetekben tudod feltenni a kérdést - és tisztázni magadban -, annál kevesebb az ego és az aspektus közötti különbség,  annál kevesebb a feszültség. 

Ha a döntéseidet az aspektus célzóberendezései szerint hozod meg, önmagaddal vagy harmóniában, nincs feszültség vagy bármilyen probléma a testben. Jó érzéseket érzel. Maradéktalan jó érzéseket. Egylényegű vagy. Vagy mondhatnánk egy-ügyű :-) megszűnik a két-ség. 

***

És a végén fogadd Kutyu-Li mester üdvözletét, mert ő aztán tudja, hogy kell egy-ügyűnek lenni, és nem agyalni a dolgokon. Azt üzeni, hogy nem olyan bonyolult ez.

Létezik szabadság egyáltalán?

Ezt kérdezte tőlem valaki. És szeretném a választ itt is megosztani: 


A szabadság az, amikor tudod ki vagy. Ha tudod ki vagy, akkor leomlanak a határok, börtönök. Szabad vagy. Alapvetően nincs szabály. 

Szabadon játszol. És létrehozol szabályokat. 
Létrehozol egy játékteret, abban a játékokat, és adsz nekik működést. Földi világnak nevezed. 
Elfogadod a szabályait, hiszen te hoztad őket. És részt veszel a teremtett világban. Leszel western hős, vagy indián, orvos vagy katona... 
Ha nem tetszik a játék, megváltoztathatod a szabályokat. Persze vannak olyanok is, amelyeket alapvetőnek fogadsz el, ezekkel nem akarsz bíbelődni többet. 

Minél jobban belemerülsz a játékba, és ezáltal a szerepedbe, annál komolyabban veszed. Annál inkább meg akarod változtatni a dolgokat. Kontrollálni kezded a játékot, vagy legalábbis azt hiszed.
Minél komolyabban veszed, annál több szenvedést okoz. Sokszor börtönnek találod. Fáj, félsz és dühös vagy. Birtokolsz és veszteség ér. 
Véresen komoly. Már egyáltalán nem játék, hanem élet-halál harc. 
Önálló lettél, és elveszett a kommunikáció, oda lett a szabadság. 

Olyan vagy, mint egy rák? 
Igen, kontroll alatt igyekszed tartani a dolgokat, és növekedni, fejlődni, gazdagodni. Nem látsz mást, hiszen ellenséges környezetben vagy. Meg kell védeni magad. 
És sorsnak hívod. Vagy karmának. Keresed a sors irányítóját. 
És alkudozol, bizniszelsz vele, hogy jobb sorsod legyen. 
És fáj. 
Mert nem úgy van, ahogy akarod. Börtön. Dühös vagy magadra, a másikra, az éppen aktuális kormányra, és Istenre... Miért hagyta? Mire való ez a sok szenvedés? És egyáltalán ez az élet? És hol a francban van a rák gyógyszere? És ennek a földi életnek nem ilyennek kellene lennie. 

És elmehetsz vele a végletekig. Hiszen szabad vagy. Akkor is, ha nem tudod. Gyakran, el is mész a végletekig. De lyukas a rendszer. Bármennyire bele vagy merülve az élet-halál harcodba, valami mélyen, belül, hív... megismerni magadat, megérteni az életet. 

És bármikor, BÁRMIKOR ráismerhetsz magadra. Az igazságra. Mert az szabaddá tesz. Felismerheted, hogy ki vagy te. És leomlik minden rólad, ami/aki nem te vagy. Leomlik a nem valós. Leomlik a szenvedés. 
Nincs börtön többet. 
Olyan, mint amikor egy álomból ébredsz. 
Játék van. 
Egy pillanat alatt visszaáll a kommunikáció. 
Szabad vagy. Meggyógyul a rész, amelyik elválasztottnak hitte magát az egésztől. Megérted, hogy nincs ellenség. Árnyékokkal harcoltál. Magadat sebezted vele. 

És játszol tovább. Orvos leszel vagy katona... játékból. 
Játékból meg is halhatsz. De ami meghal, az a szereped része volt. Szabad vagy. El nem választott része az EGYnek.

Torokfájás - a láthatatlan gonoszok

Nincs betegség, csak tapasztalatváltozások vannak.

Mindjárt végig is vezetem egy egyszerű torokfájáson keresztül, mit is értek alatta.
Segítségül szánom, ha megérted, könnyebben szabadulsz te is alóla:


Fáj a torkom. Nagyon. Borzasztó. Azt gondolom, hogy a kis betolakodók (bacik, vírusok) elfoglalják a testem. Úgy érzem, óráról órára nagyob területet harapnak belőlem. Fáj, fáj, fáj.

Hogyan reagálok rá? Türelmetlenné, tehetetlenné válok. Háborgok. Nem tudok aludni. Ahogy jobban fáj, jobban megijedek. Nem elég, hogy fáj, haragszom magamra, mert 'miért engedtem'. Meg kellett volna előzni... De most már mit csináljak? Hiszen fáj. Tea, gyógynövény, C-vitamin satöbbi... Ismert kezelések. Még egy pár gyógyszert is bekapkodhatnék. Miért nem a gyógyszerrel kezdem? Haragszom magamra, nem hiszek a gyógyszerben, nekem kéne megoldani, nem?

És ki lennék a gondolat nélkül, hogy a kis betolakodók elfoglalják a testem?
Aki nem védekezik.
(Hát ez fura. Ezzel mi a csudát lehet kezdeni? A betegséget le kéne győzni, nem?)
Akkor én most szabad prédája leszek a kis láthatatlan gonoszoknak?
Fura, de maradok a lehetőséggel, hogy nem kell védekezni. Hagyom, hogy jöjjenek a láthatlanok. És ahogy megértem, hogy nem kell ellenállni, látom a lelki szemeim előtt, hogy a láthatatlan kis gonoszok csak jönnek... és egyszercsak mennek. Mert nincs nekik maradásuk. Nem védekezem. Szabadon elvonulnak.
Még furább.
Rájövök, hogy nem a kis betolakodók foglalják el a testem, hanem én hagytam azt a részt lakatlanul. Mondhatnánk élettelenül. Persze, hogy fáj. A lelkemben is. Otthagytam lakatlanul, mert benyeltem valamit, nem akartam konfliktust, nem mondtam ki, leblokkoltam...

Otthagytam lakatlanul, élettelenül, és a természetben minden újrahasznosítódik. Jönnek a láthatatlanok. Olyan vagyok, mint a komposzt, újrahasznosítják máris azt a részt. Nincs részvét, meg temetés... Vicces, amikor erre rájövök.
Kacagnék, ha nem fájna annyira. Csorog a könnyem.
Rájövök, hogy a többi betegség se más. Csak az újrahasznosítás formája különbözik.
Vicces az egész. Rálátok a blokkra. Én hagytam ott, és jönnek kukázni hozzám.
Ami él, tele van életerővel, azt meg sem érintik a láthatatlanok.

Valami nagyon megváltozott.  Fényre került a halott rész. Érzem.
Erőt érzek a tehetetlenség helyett.
Szóval nincs itt  semmilyen háború, nincs itt legyőzés...
Csak az erőviszonyok rendezése zajlik. Belém harapnak a galádok, amíg azt nem mondom, hogy állj, lehet tovább sétálni, ez a rész nem komposzt, hozzám tartozik! Nem látjátok, hogy élő?! Menjetek máshová újrahasznosítani! Nem védekezem, csak felismerem a folyamatot.

És ahogyan ez zajlik bennem, valami szabaddá válik, mintha megkönnyebbülés lenne.
A testben pedig megjelennek azok a kis sárgás-izé-váladékok, tudod, az orrban, a torokban, azt jelezvén, hogy az erőviszonyok rendezése tényleg eldőlt.
Kicsit még levertnek érzem magam, talán a lázam is fölmegy, gyorsítván a takarítást, de pontosan tudom, hogy a dolog eldőlt, élek, minden porcikámban. És múlik a fájdalom.

Legyőztem?
Tulajdonképpen hálás lehetek az újrahasznosítóknak (bacik, vírusok), hogy belém haraptak. Nagy leckét kaptam tőlük ... magamról.

Szép nap ez a szorongásra... vagy mégsem?

Szép nap ez a szorongásra. Vannak napok, amikor így ébredek. Nem mintha ez egy döntés lenne, hanem csak azt veszem észre, hogy szorongok. Hajlamos vagyok rá, ezt már megfigyeltem...

Byron Katie-t hívom segítségül. 4 kérdés, és szabadulok.

tehát a kijelentésem: Szorongok, boldognak kellene lennem.
1. Igaz ez? Igen. Hát, így érzem.
2. Teljesen biztos vagy benne, hogy ez igaz?
Igen. Vagyis a szorongásban. De hogy boldognak kellene lennem? Nem is tudom... Talán nem kötelező...
3. Hogyan reagálok, amikor elhiszem ezt a gondolatot?
Nem is tudom... Talán... bántom magamat. Zaklatom magamat, hogy milyennek kellene lennem. Bántom magamat, mert nem vagyok az. Bántom magam, valami miatt, ami nem vagyok.  Ez borzasztó...
ráadásul... ez elég irracionális. Bánthatnám magam, mert nem vagyok a kínai elnök, vagy nem az enyém az Eiffel-torony. Vicces, de ezek az utóbbi gondolatok nem mozdítanak. Akkor mi van abban az előbbiben, ami miatt szorongani érdemes?
4. Ki lennék, a gondolat nélkül, hogy boldognak kellene lennem?
Valaki, aki elfogadja magát annak, aki. Akinek nem kellene másnak lennie. És nem szorongana amiatt, ami nincs. Akkor jól érezném magamat, hiszen nem szorongok. Akár még boldog is lehetek.
Akár...
Szép nap ez a boldogságra.

---

 Eddig még soha, de soha nem okozott más szorongást nekem, mint egy gondolat, amit elhittem.
Szóljon, aki tud találni valami mást.

Agymenésre agyfogó?

A hasfogó mintájára jó lenne az agyfogót is kitalálni.

Meg is mondom hogy gondolom: Amikor bekapunk egy vírust az emésztőrendszerünkbe, hasmenéssel reagálunk. És a segítség a kis fekete széntabletta formájában érkezik. Fura módon a vírust valahol a rendszertanban az élő és nem élő határán definiálják, hiszen van neki úgymond alvó állapota is, amire az élő szervezetek nem képesek. Sokkal inkább egyfajta "programként" értelmezhető az a fránya vírus. És ameddig nem szabadulunk tőle, csak szaladgálunk a WC-re, mert a szervezet nem viseli el a betolakodó programot.

Igen ám, de a betolakodó vírus, a program elérhet gondolat formájában is. Akkor "agytámadásnak" vagyunk kitéve, és hogy a programtól szabaduljunk, agymenéssel reagálunk. Na erre találnám én ki az agyfogót. Az én agyfogóm tiszta átlátszó kapszula lenne, ragyogó fénnyel töltve. Ugyanis ez a leggyorsabb megoldás az agymenésre. (Ki akarja gyártani?)

A vírust bekaphatjuk a környezetünkből: mások panaszkodásából, történeteiből, egy filmből, egy rádióbeszélgetésből. Ránézünk valakire, összehasonlítjuk magunkat vele, és már ott is van a program. Lehet, hogy jó szándékú szülők, tanárok tanítanak minket rá. Lehet, hogy régi, rossz tapasztalatainkból szűrjük le végkövetkezésként. Lehet, hogy automatára voltunk állítva, és egyszerűen csak szemétként rajtunk ragadt. Végül is mindegy, hogyan fért hozzánk, de ott van. Egyértelmű, hogy nem kompatibilis velünk. Ha nem "köpjük ki", egy pillanat alatt "el tud szaporodni".

Az előbb még minden jó volt, és pillanatok alatt, minden összedőlt. Sötét a világ, én pedig egy magányos csődtömeggé váltam, akit soha senki nem fog szeretni. És az összes értékem egy pillanat alatt elveszett. Nem vagyok elég jó. Semmi sem jó, semmi nem működik. Különben is hová lett? Reménytelen az élet. Hülye mindenki. Nem értenek meg. Bántom magamat. Bántom a többieket. És csak gyülekeznek, jönnek-jönnek a bántó gondolatok. Van, hogy a környezetemre is ráborítom őket. Fröcsög, prüszköl, köpöd belőlem a vírus. Órákig? Napokig? Hónapokig?

Jó volna már észrevennem, agymenésem van. Összeszedtem/táptalaja voltam annak a vírusnak, a betolakodó programnak. Jó lenne ilyenkor az agyfogó kapszula.
De amíg kitalálják nekünk, addig marad az, hogy bármilyen sötétségbe is kerültem, találnom kell egy módot, hogy a saját fényemre ráleljek ismét. Ehhez pedig meg kell állnom.  A sötétségben amúgy se tudom, merre megyek, csak beverem a fejem, szóval meg kell álljak. Minél hamarabb, annál kevesebb a "kár". Addig nem is indulok tovább, amíg a fényt meg nem találtam magamban. Mert a fényben meglátom, hogy mi az, ami hozzám tartozik, mi az ami nem. Mi az, ami szemétként rám ragadt. És ott dönthetek róla, hogy akarok-e még szemetet, vírust hordozni. Akarok-e vírusgazda lenni? A szervezet nem viseli el a betolakodó programot.

Az elengedés avagy a lélek tusolása

Az elengedés a lélek tusolása. (A"belső utazás" pedig egy jó szappan.)

Az elengedéssel nem szívességet teszek a másiknak, hanem én magam mosom le a lelkemre került piszkot. Ennyi.

Ha elengedtem, nem akarok tovább tocsogni benne. Elengedtem.

Nem húzom vissza.

Ha elengedtem, az nekem jó.

Ahogy a zuhanyozással lement piszkot sem tartogatom és nem elemezgetem. És nem kezdek el síránkozni, hogy mennyi mocskot kellett ma lemosni magamról. Nem csatlakozom fórumokhoz, nem tartok róla konferenciát. És azt sem akarom, hogy a sorstársaimmal egyesületbe tömörüljünk miatta. Nem akarok sebzett lelkűek társaságát. Nem akarok se a sárosoknak, se a tisztáknak a gyülekezetébe belépni. És plecsnit sem érdemlek azért, mert megfürdettem a lelkemet. 

Van amikor amúgy gyakrabban van szükségem a tusolásra, van amikor nem. Ahogy az élet hozza.

De a magam részéről már nem keresem a lelkemet sárossá tevő helyeket... 

És szívesen zuhanyozom, ha csak poros lettem, akkor is.

De legyen az bármilyen sár vagy dagonya, ami rám fröcskölődött,  tudom, hogy az nem én vagyok. Nem vagyok egyenlő a haraggal, fájdalommal, félelemmel. Nem gyártok belőle többet identitást. Sem a magaméból, sem a máséból.

Nem vagyok hajlandó többet azonosulni a sárral.

De azért örülnék neki, hogy ha a lélek fürdetése ugyanolyan természetes lenne, mint a fogmosás...

Mennyi ragyogó lélek! -mondanánk. 

És öröm lenne együtt lenni, mert látnánk az egymás ragyogását. Nem gyűlne, nem száradna ránk a sár  évekig. Ragyogó világ lenne.

•••

Ébresztő!

Négylevelű szerencse

Óriási méretű négylevelű lóherét találtam. És amilyen szerencsés vagyok :-) nem is az elsőt... és amilyen szerencsés vagyok, nem is az utolsót. Miközben itt gondosan préselgetem, volt időm elmerengeni rajta, hogy miért is tartjuk annyira szerencsének:

Mert eltér a szokásostól. A megszokott 3 levelűek között egy "hibás" darab: egy tökéletlen. Érdekes, nem?  A kiszámíthatatlansága az izgalmas. És jó dolog rátalálni.

Hiszen, ha minden kiszámítható lenne, minden unalmassá is válna. Pontosan tudnánk, tudhatnánk előre az egészet.

Amikor van egy kis kiszámíthatatlanság, izgalmassá válik tőle minden.

Furcsa nem?

Érdemes ezen elmerengeni, amikor a "normálistól" eltérő dolgokkal találkozunk:

-minden normális indok nélkül kirúgnak a munkahelyünkről

-megbetegszünk váratlanul és kiszámíthatatlanul

-amikor katasztófává válik hirtelen az életünk

Mi van, ha ez is egy négylelvelű lóhere. A tökéletlent kihúztuk. A megismételhetetlent.

És talán örülhetnénk is neki, mert valami izgalmas változást hoz az életünkbe. Váratlan szerencse, csak most éppen nem látjuk?

Ismerek pár embert, akinek új és boldogabb irányba terelte az életét egy komoly betegség, egy kirúgás, egy váratlan "katasztrófa". Persze pár  év után visszanézve könnyebb ezt elmondani.

És igazad is van ha azt mondod, hogy ez nem a "normális" hozzáállás...

Mert "normálisan" az emberek megsértődnek, haragszanak a világra, Istenre, egymásra. Bűnbakokat keresnek, találnak, gyártanak. 

Ki tudja? Talán érdemes lenne nyitva hagyni ezt a lehetőséget is: és ha ez egy váratlan szerencse? 

Háború

Gondolkoztál már azon, hogy miért veszekednek annyit az emberek?

Mert nincsenek kibékülve sem magukkal, sem a világgal...

Mondhatod, hogy ez nagyon leegyszerűsített megfogalmazás. Jó, jó. Akkor gyere velem egy pár gondolat erejéig.

Az ember akkor veszekszik (háborúzik) mert valami zavarja. Mert valami nem úgy van, ahogy szerinte lennie kellene. Nem, nem a háború kedvéért veszekszik. Hiszen nem találtam még embert, aki szerint a háború kívánatos lenne. Mindenki szerint kényszerűség... Kényszer. Érted? (Ez önmagában is megérne egy bejegyzést.) 

Mondjuk nem vagy megelégedve a tested méreteivel, az egészségi állapotoddal, a szemed állásával. És fokozhatjuk... Mert a gyereked kekszet evett az ágyban. És egyest, meg intőt hozott. A "kishülye" barátját pedig ki nem állod. Vagy a férjed a  büdös zokniját ezredszer gombócozza és hajítja a sarokba. A feleséged pedig a telefonon lóg... ezredszer... ebben a hónapban. A szomszéd pedig nem gyomlálja a kerítés tövét. "Az a hülye" pedig ott más vallású és másban és másnak hisz. Az az ország pedig ott gonosz a velejéig.

És amikor lehetőséged van rá, akkor erőből, és hatalomból megoldod, hogy úgy legyen, ahogy te akarod. 

Legyőzöd.

A betegséget, a fölösleges kilókat, a "kishülyéket", meg a nagyobbakat. Szabályokat hozol és batartatod. A családodban, a cégedben, az országodban. És ha van elég hatalmad, akkor ott azt a gonosz országot is elpusztítod...

Csakhogy ebben a folytonos háborúban nem tökéletesek ám a dolgok.

Bármennyi hatalma is van valakinek, van az a betegség, ami nem győzhető le. Van az a kiló, ami nem adja meg magát. És a "hülyék" mintha a földből nőnének ki, csak szaporodnak. Kényszerből... egyre több szabály szükséges. Mert a dolgok még mindig nem úgy vannak, ahogy szerinted lenniük kellene. És egyre több szabály kell ahhoz, hogy...

mihez is? 

Az egyre több háborúhoz. 

Hogy végre úgy lehessenek a dolgok, ahogy te akarod... és ne kelljen háborúzni. "Hát nem érted, hogy lenne jobb dolgom is mint itt háborúzni és veszekedni? Hiszen békére vágyom én is!"

-----

Szerinted van ebből kiút? 

Karácsonyi lista

Mostanában, amikor az utolsó ajándékvásárlási lázban rohannak az emberek piacról plázába, a plázából fenyőárushoz, és listákkal a kezükben, gondoktól mélyülő ráncokkal az arcukon... ráadásul lelkiismeret-furdalással küszködve, hogy hát mégiscsak a szeretet...hogy lesz ebből tökéletes ünnep?

Háát. Sehogy.
Mert valami odaég. Vagy elfelejtődött. Vagy valaki beszólt neked. Vagy ronda az ajándék. Vagy megígérte, de mégsem úgy van... Csalódás...
Szóval szeretném levenni rólad a terhet.
Sehogy. Nem lesz tökéletes. De attól még jól érezheted magad.
Sőt! Erre invitállak:

Ilyenkor ugyanis mégiscsak alapvetően egy születésnapot ünnepelünk.
Jézusét. Máshol a Fény születésének, a Szeretetnek mondják. Mindegyik igaz. Egy a lényege.
És ha van kedved velem együtt belegondolni, akkor gyere velem egy pár gondolat erejéig...

Ha én lennék Jézus, és a világ egy jelentős része az én születésnapomat akarná ünnepelni, akkor én minek örülnék?
Kellene nekem, hogy fenyőfákat villanyozzanak? Hogy ajándékokat vegyenek (nem nekem, hanem egymásnak...)? Hogy halat egyenek?
Nem nagyon. Pontosabban egyáltalán nem. Éppen ezért -hiszen én nem kérnék ilyesmit- nem is sajnálkoznék azon, hogy ha nem jut fenyőfa, szaloncukor, vagy zenélő-fenekét-billegető mikulás. Szívtelen lennék? Dehogy is. Csak nem várnám el. Éppen ezért nem csinálnék össznépi kitalálósdit sem abból, hogy mások találják ki,  az egyszer látott rokon minek örülne. Nem várnék el színjátékokat, hogy mennyire szeretjük egymást, és fontos a másik... Nem várnám el, hogy most az egyszer telezabálja magát bárki is, mert nem lennék az emésztést-könnyítő-gyógyszer-gyártók pártján sem.

Aminek én örülnék... az az lenne, hogy az emberek harmóniába, békébe kerüljenek magukkal. De még ezt sem várnám el tőlük. Szóval, aminek én örülnék, hogy érezzék jól magukat a bőrükben, hogy örüljenek. Annak nagyon tudnék örülni. Az öröm csodálatos energia. Azt szívesen látnám az arcokon.
És tisztában lennék azzal, hogy mindenki más, ezért másnak örül. Van, amit lehet ajándéknak hívni, van amit nem.  Az öröm lenne a lényeg.
Ha ehhez kell egy feldíszített fenyőfa, azt is elfogadnám. Ha nem, az is rendben lenne. Örülnék neki, ha az a sok-sok ember, aki a születésnapomat ünnepeli, emlékezne rá, hogy az öröm a lényeg. Mint amikor én megszülettem Jézusként. Öröm volt az is.

Szóval, ha Jézus lennék, így gondolnám.
Ugyan nem vagyok Jézus, a gondolatmenet tetszik.
És emiatt az én karácsonyi listámon az szerepel, ami saját magamnak okoz örömöt.
(Önzőség? Ó, akár ezt is mondhatod.)
Az én listám... úgy tűnik ki fog tartani nemcsak 3 napra, hanem egész évre... némelyik tétele még tovább is. Mind örömöt ad.

Az öröm pedig csodálatos energia.
És örülnék, ha te is megtalálnád, ami neked okoz örömöt.
Mert én ki nem találhatom... helyetted.
Mert ha még ki is tudnám találni, el nem venném tőled a rátalálás örömét.

Boldog ünnepeket!

És mi legyen a kamerafrásszal?

Az apró lépések technikája nem mindig működik. Például akkor sem, amikor az ember előjön a videokamera mögül és kiáll ország-világ elé. Nem lehet csak egy lépést ide egy lépést oda, mert akkor se itt, se ott nem vagyok.

A videózás tanulsága?

Ez a két korábbi videó arra tanított, hogy ne sokat tököljünk, ugrás az ismeretlenbe.

Annyira fel voltam spannolva, hogy elfelejtettem a kamerafrászt és minden mást is, elragadt a játék heve. Igen, ám de amikor komoly munkáról van szó, akkor nem olyan egyszerű az.

Beállítottunk egy "stúdiót". Világítás, állvány, szép virág és a háttérből a csúnya konnektort is kitakartuk. És? És... felvétel indul...

És nagy csend.

Nekifutunk még egyszer... kétszer... háromszor... semmi. Semmi nem működik belőle. Aki a kamera előtt van, mintha csirkecsontot nyelt volna... keresztbe.

És átmentünk a kis lazulós helyiségembe, mondjuk így: műhelyembe. Nyikorgós szék, nulla világítás, a nap is rossz felől süt. Üres képkeret a háttérben. Semmi sem jó.

Inkább választottuk ezt a tökéletesen hibás filmet, ami kikerült a kezeink közül. Altair innen is megköszönöm a szakmai és jogos kritikát.

Nekünk mégis minden jó lett, mert természetessé vált a hang és a történet. És több mint 20 perből vágtuk össze a végleges változatot. Filmként nem lenne díjnyertes. Semmi sem elég profi benne.

De tudod mit, aggódjon emiatt más. :-) Én letettem az aggódást.

Ajánlom mindenkinek -terápának is-, aki csak a családi ebédek kényszer-házivideóit élte meg eddig, vagy hihetetlen helyeken kellett pózolnia, hogy leszakadt a dereka benne, és a videón halálosan úúú...tálta a kényszeredett és karótnyelt beszélgetéseket.

Lehet ezt is, kérem szépen, új szemmel nézni.
A videózás jó móka!!!
Azóta is azon töröm a fejem, hogyan legyen ennek a mókának folytatása.

Mert lesz, az biztos!

Lecke magyarságból?

Pár napot töltöttem az EU-ban. Magyar emberek között. Munkával.
Miért érdekes ez, kérdezheted, hiszen amikor Magyarországon vagyok, akkor nem közlöm -nem is különösebben fontos-, hogy hol vagyok. Magyarország is az EU tagja, természetes.
Igen, szerintem is jó az, amikor természetes. Legyen mindegy az EU-ban, hogy hol él valaki... magyarként. Vagy hollandként, vagy németként... vagy soroljam fel az összes lehetőséget?

Tetszik nekem például, ahogyan honfitársunkkal bánnak Angliában- egy egyszerű orvost meglátogatva derékfájás ürügyén- kerítenek egy tolmácsot... 20 percen belül. Vajon Magyarországon meg tudna történni hasonlóképpen ez - mondjuk egy hollanddal? Holland tolmács? Persze, majd ha hollandok jönnek Magyarországra szerencsét próbálni- mondhatod. Jó, igazad van, a hollandok amúgy is beszélnek vagy három nyelvet, nem nagy cucc... Akkor? Mondjuk egy észttel megtörténhetne ugyanez?

(...)
Szóval, úgy tűnik, egyelőre mégsem mindegy, hol magyar az ember.
Neeem?

Akkor, amikor a határok ugyan ledőltek, a határállomás épületét megeszi a rozsda? Benövi a természet. Átrágják a kukacok, a baktériumok, új élet, új föld lesz belőle. Még az egerek is segítenek benne. Új élet alapja. Vége a réginek. És igen, lehet ám segíteni nekünk is ezt a folyamatot. Lehet bontani is.

Jó ez az átjárhatóság. Új élet illata érződik.

Viszont a szívekben lakó határokat nem ette még meg a rozsda. Eddig. Fényesre polírozza azokat a mindennapi élet... és hatékony polírozó szerekkel lát el a politika. Keserűséggel, gyűlölettel, újabb és újabb tévedésekkel, félre- és átértelmezésekkel. Napról napra.

Persze szeretném én magam is, hogy kívülről jól bánjanak velünk. Magyarral, szlovákkal, emberrel.
Az én kérdésem most mégis az, hogy BELÜLRŐL miért használjuk azokat a polírozó szereket? Miért is nem hagyjuk már, hogy egye meg a rozsda azokat a határokat? Tudod, akár még bontani is lehetne.

Mert amikor a szívben dőlnek le a határok, onnantól kezdve mindegy, hogy hol magyar valaki. Nem a tértől és időtől függ többé. Onnantól kezdve lehet azt mondani szomszédnak, politikusnak, ellenfélnek: barátom, én többet nem polírozom az ellentétet. Béke van. Új élet.

Minden nap számít

Vannak nyilvánvaló napok, amelyek számítanak. Amikor egy gyermek születni kíván... és számoljuk az idejét.

Amikor egy nyaralás napjai meg vannak számlálva.

Vagy a karácsonyt várjuk.

Most nem azokról beszélek.

Azok piros betűsek a naptárban vagy a szívünkben, és ettől sok-sok figyelmet kapnak.

Hanem... most azokról a napokról van szó, amelyek csak úgy mennek. Észrevétlenül. Mert egyik a másik után egyforma. Mert már megint reggel van, mert már megint este. Mert a hajnal és este összemosódik, és le kellene szokni a dohányzásról, vagy leadni azt a pár kilót, meg elmenni végre jógaórára... és a kutya megint összetrappolta a virágágyást.

Szóval ezek a napok is számítanak. A keserűek, az unalmasak, a 'csaklegyektúlrajtaegyszer' napok.

Ezek sem hozhatók vissza. Egyszeriek és megismételhetetlenek. Egyszer adatnak az életünkben. Azokkal az emberekkel, akikkel találkozunk megismételhetetlenül különleges találkozásban van részünk. Jót tesznek velünk vagy rosszat, visszahozhatatlanul egyedi találkozások.

Ha minden pillanatban tudatában volnánk ennek a különlegességnek, akkor másképpen élnénk?

Többet ünnepelnénk ezeket a megismételhetetlen pillanatokat? Jobban megnéznénk őket magunknak?

Megállnánk, hogy beszívjuk az illatukat? Többször néznénk napfelkeltét?

Vagy belenéznénk mélyen a veszekedő főnökünk szemébe, mert egy megismételhetetlen pillanatot osztunk meg egymással?

Talán nem mesélnénk újra és újra azokat régi, unalomig csépelt és ezáltal ki nem fakuló sztorikat, mert mindig lenne egy friss, egy új, egy mai, egy megismételhetetlen csoda.

Talán több figyelmet kapna az a mai nap. És a figyelemtől talán meg is színesedne. Volnának a piros betűsök mellett kékek és zöldek és rózsaszínek, narancsosak és mályvaszínűek. 8 évesen is 28 évesen is. 108 évesen is.

Tudnánk, hogy minden nap számít.

***
És akkor kiderülhetne, hogy mit keres az illusztrációban itt két barack? Vagy narancs? :-))

Vendégek a blogon-a meditáció mesterei

1. AFTERNOON NAP, 2. nap, 3. lazy lion || Fauler Löwe, 4. nap #4 ZZZ

Terápia. Meditáció. Bizalom a Létezésben.

Annyi mindent lehet tanulni tőlük. Igazi mesterek. Gyakran kedvem lenne meghívni őket egy-egy terápiára, amikor valaki azt kérdezi tőlem tizedszer, hogy hogyan kell lazítani. Hogyan csináljam?!

Tessék itt a válasz. Így.

Emlékeztetőül: mi is tudunk ilyen "állatok" lenni,

ha úgy tűnik, hogy elfelejtődött, a test emlékszik rá.

Bízz benne.

És ha ennyi mester példája kevés lenne, akkor még találsz itt is továbbiakat.

Hogyan tovább?

A tünetek felvázolása után, itt a hogyan tovább...

Nincsen minden esetben működő megoldás. Nincsen bombabiztos megoldókulcs. Az csak a filmekben van, ott mindig a pirosat kell elvágni. Az életben egyszerűen...

másképp mennek a dolgok.

Ha rabja vagyok egy életmintának, akkor elég korlátozottak a lehetőségek. A félelem motiválja minden lépésemet.

Ha kiszabadulok belőle, akkor kitárul a lehetőségek sora. A szabadság motiválja a lépéseimet.
És ebből a sokból melyik az enyém? Melyik az én utam?

A rossz hír az, hogy nem mondhatja meg nekem senki.
A jó hír az, hogy nem mondhatja meg nekem senki.
Rossz hír akkor, ha másra akarom bízni az életemet és a sorsomat, beleértve a problémáim megoldását is.
Jó hír akkor, ha hajlandó vagyok saját magam felfedezni, hogy nekem mi működik. És hajlandó vagyok részt venni az életem teremtésében.

Rossz hír másoknak is, mert tudomásul kell venniük, hogy nem segíthetnek a 'segítség' hagyományos értelmében (pontosabban nem oldhatnak meg semmit sem helyettem, sőt még jó tanáccsal se tudnak ellátni)
Jó hír másoknak is, mert a legnagyobb segítség, amit adhatnak, hogy meghagynak a szabadságomban, és abban segítenek, amit azért választottam, mert jó nekem.

Rossz hír mindenkinek, aki a befolyása alatt kíván engem tartani. Vagy még konkrétabban: azoknak, akik félelemben kívánnak engem tartani. Legyenek ők az élet bármely területéről valók.
Jó hír mindenkinek, aki annak örül és támogat benne, hogy megtaláljam az erőmet, hogy meggyógyuljak, hogy egésszé és szabaddá váljak.

Rossz hír, hogy nem hibázhatok. Rossz hír ez mindenkinek, aki a bűntudattal kívánt engem sakkban tartani.
Jó hír, hogy nem hibázhatok. Megkönnyebbülés. Mert nincs senkinél olyan mérce, amit meg kellene ugranom. Csak én tudhatom, hogy jó-e nekem vagy sem.

Jó hír, hogy ez a folyamat nem visszafordítható.
Ez jó hír mindenkinek, még annak is, aki most még nem látja annak. Jó hír, mert egy csodálatos öntudatra ébredési folyamat zajlik. Sosem volt ennyi lehetőség erre az ismert történelmünk során.
Sosem volt ennyi lehetőség arra, hogy letegyük azokat a régi, használhatatlan és/vagy félelem-mintákat. Sosem volt ennyi támogatás és eszköz minderre. Különleges korban élünk. Most van itt az ideje, hogy levegyük a lámpaernyőt a lényünkről. És felragyoghasson a valódi lényünk.

Azzal kezdődik, hogy letesszük a régi szerepeket. És hajlandók vagyunk 'nem tudni', hogy feltárulhasson minden lehetőség.
És azzal folytatódik, hogy megtanulunk másképp választani ebből a sokból.

Lendület- új világ születik

A tünetek: Sok helyen olvasom, sok helyen hallom azt a véleményt, hogy új világ születik. Egyre több ember kíván és képes felébredni a régi mintákból, a régi fájdalmakból és problémákból. Furcsa módon a problémák zömét már készen kaptuk. Ha te sem vagy még 120 talán 220 vagy 2200 évesnél idősebb, akkor te is beleszülettél egy háborús, versenyzős, szégyennel, bűntudattal teleszórt világba. Rendben, azért mi is tettünk hozzá bőségesen. Ugyanabból még többet csináltunk.
Most pedig mintha minden a tetőpontjára hágna... Így van ez? Vagy csak nem elég széles a látóhatárom?
A régi már nem működik, összeomlóban van, nézd csak meg a gazdasági rendszereket, a pénzügyi világot. Toldozgatás-foldozgatás. Itt is lyukas, meg ott is. A romok alól új élet születik.

Gyakran összeomlóban van az emberek magánélete is mert, már nem kívánják tovább hazugság, hamisság-alapon működtetni.
Gyakran nem kérdés, hogy meg kell állni, mert új és gyógyíthatatlan betegségek kerülnek a felszínre. Talán hangzatos latin nevet is kapnak, de az orvos széttárja a kezét. A tudomány mai állása szerint... és itt vérmérséklet szerinti a befejezés. 'Fingjuk sincs', ahogy kedves ismerősöm szokta tolmácsolni a sokkal szakszerűbb magyarázatokat arról, hogy meddig terjed a tudományos megértés.

Lendületben van az új világ születése-ha egyáltalán mondhatom ezt a nagyzolós kifejezést. Onnan látom- nagy meglepődéssel-, hogy tisztán materiális alapon álló ismerősöm szájából ezt hallom: a világ problémáit nem a politikusok fogják megoldani, itt tudatosság-váltásra van szükség.
Hűha. Lendületet kapott a változás. Már nem lehet pár föld fölött járó elszállt 'ezo-izére' mutogatni.
De hogy megy ez a tudatosság-váltás? Holnap, mikor kikelek az ágyból, már tudatosabb leszek? Bárcsak így lenne.

Sokkal gyakorlatiasabb ez annál:
Talán te is eljutottál arra a pontra az életed egyik-másik területén, hogy most már mindegy, ha omolni kell, omoljon... de hadd derüljön ki végre az igazság. És nem éred be kevesebbel.
Én is eljutottam. Omlott is. Ami igazságra épült, kibírta. A többi nem. Ami hazugságra/tévedésre, az bukott. Fájt. Elvesztek régi minták. Látom, hogy amúgy sem működött. Látom, hogy tévedésre épült. Ne sajnáljam, nem volt jó. Szabad lettem.

De akkor hogyan tovább? Mire való ez a nagy szabadság? Csupa lehetőség.
Most már nem érem be kevesebbel. De hogyan tovább?

Ez a kérdés, ami választ kíván. Jó, ez elveszett, tőle elváltam, innen meg kirúgtak. a tudomány szerint meg nem jutok sehova, de nincs időm kivárni, míg feltalálják. És akkor most hogyan tovább?
Vegyem kezembe az életem?
Szép. Szép gondolat. Olvastam már róla vagy száz önfejlesztő könyvet. Mindenkinek van hozzá kiváló ötlete, hogy mit kellene csinálnom. De nem értitek? Elég kreatív vagyok, hogy újabb mintákat gyártsak. Most nem akarom lecserélni a régieket ugyanolyan minőségű, csak csillogóbb vagy színesebb kivitelű -nem működőekre.

De akkor hogyan tovább?

Még egy sejt megújítása sem tőlem függ. Úgy tűnik elég hülye lehetek hozzá, mert ha rajtam múlik, egy darabot se tudok megújítani, kicserélni. Elvégre nem egy villanykörte kicseréléséről beszélünk.

És a világ többi dolgába, a 'nagyok dolgába' még bele sem szagoltam. A háborúk, meg a Föld megmentése és a többi.

Akkor, hogyan tovább?

Hogyan tovább?
(Nem szappanoperát írok, csak látom, hogy iszonyú hosszú lett így is, ki fogja ezt végigolvasni...,önmagában a tünetek is kitöltenének egy könyvet. Szóval a folytatás holnap.)

Az elmaradt jutalom esetei...

Talán veled is előfordult, talán a te életedet vagy a gyerekedét hasonló csendes szabotőrök irányítják... mint amilyenre én találtam rá:

Egy 'belső utazásom' tanulságát szeretném megosztani veled. Egy nagyon gyakori, mondhatni általános viselkedési minta gyökereit tártam fel magamban, ami a Jutalmazás-Büntetés körébe tartozik.

Az emlékem szerinti történetben egy matekórán- még általános iskolában- úgy látszik jól gondolkodtam a feladott feladat megoldásán, mert a "kinek van ötlete a megoldásra" -volt lehetőségem hangosan gondolkodni. Aztán elért egy pontot az órai beszélgetés, és a tanárbácsi megajánlott nekem egy ötöst, 'ha még ezt, meg azt is megmondom'.

Nem ment. Leblokkoltam. Súlyos volt a tét, amit rám tett. Kakukk. Vége. Nem tudtam.

Csak pirultam a kellemetlen helyzetben.

Jó szándékkal veresenyhelyzetbe hozott a tanár bácsim. Nem akart ő bántani: nem tudhatta, hogy csendes szabotőr született bennem, és még hányszor fogok a hatása alá kerülni.

Ahogy most feltárult előttem, sokszor és sokféleképpen jelent meg az életemben a blokkolás, amikor tétre ment ki a játék. Szörnyen éreztem magam tőle. Alkalmatlannak. Tökéletlennek.

Belüről mindig annak látszottam, lehettem én a legkitűnőbb teljesítmény birtokosa. Előre kellett menekülnöm...

Hogy megvédjem magamat ettől a szörnyű helyzettől, nem engedhettem meg, hogy a tökéletesnél rosszabbul teljesítsek. Kevés 'kockázatos' dolgot engedtem meg magamnak abban az időben. A legjobbat kellett teljesítenem, mert ha nem tettem, elmaradt a jutalom.

Ó, nem kellett engem büntetéssel korlátozni. Hiszen a csendes szabotőröm korlátozott engem épp eléggé. És a jutalom elmaradt. Egy idő után a kívülről kapott Jutalom-Büntetés már annyira a sajátommá vált, hogy el is hittem, hogy ha nem kapom meg a kitűzött 'jutalmat', akkor nem vagyok elég... jó.

Hatalmas a felszabadulás belőle. Kihúzva a viselkedési minta 'gyökerét': nem kell többé magamat jutalomhoz vagy büntetéshez kötnöm... Érzem, ahogy az állkapcsomban tárolódott sok erőlködés, és görcs most oldódik. Megkönnyebbülés. Szabadság. Életerő.

Kívánom neked is, mármint azt, hogy szabadulj a 'csendes szabotőrök' fogságából! De hogy megtehesd, legelőször ismerd fel, ha valami 'akadt' benned. A torkodban? A gyomrodban? Vagy a hátad közepére sem kívánod? Talán a fejed fáj tőle? Vagy nem bírsz kikelni az ágyból, úgy agyon csapott?

Sértődős- ha akarod, legyél szabad

Te is szoktál sértődős lenni a világra?

Én leginkább akkor, amikor van valami elképzelésem róla, hogy milyen legyen a világ körülöttem... az pedig nem olyan. Amikor szeretném, hogy így vagy úgy bánjanak velem. Ezt vagy azt mondjanak nekem. Így vagy úgy fejezzék ki a szeretetet. És nem úgy van. És nem tehetek semmit sem ellene. A fejem tetejére is állhatok, nem vehetem rá a másikat, hogy szeressen. Vagy jól bánjon velem.
Jobb híján megsértődőm. Fáj. Addig, amíg rá nem jövök, hogy a saját életemet nehezítem- magamnak. Ekkor pedig még dühös is vagyok, mert megengedtem, hogy ez az egész megtörténjen... Egy okkal több a sértődésre. Még jobban fáj. Ördögi kör.

Emlékszel? Arra, hogy hogyan toporzékol az ember gyereke, 2-3- 4 évesen mert nem teheti, amit kigondolt, mert akadályba ütközik, mert 'ő tudja', és segítség kéne, de nem úgy, és nem akkor, mert... mert... mert... Csupa akadály, akadály. A világ összeesküdött ellene. És különösen az az egy ember.

Úgy látom magamon is és a környezetemben is, hogy ez nem változik. Már mint a sértődés. Ami változhat, hogy minél hamarabb fülön csípjük, ne kelljen 2 hétig, 2 hónapig, 20 évig (?)hurcolni. Nem kell messzire mennem a példáért, a családtagjaim között vannak, akik nem állnak szóba egymással. Pár éve. Én pedig messziről nézhetem. Így is fáj. Mégsem használ sem szép szó, sem jó példa, míg mindketten sértődőset játszanak. Tudom, nem az én dolgom. Nem kértek meg az elboronálásra.

Marad a saját házam táján való söprögetés.
Szóval sértődés. Úgy látom, ahogy növekszik az ember, a toporzékolás úgy marad el. Inkább valami közönybe, unalomba tompul. De a sértődés marad. Elkísér. Gyakran a folyamatos társunkká válik. Annyira hozzászokunk, mint az árnyékunkhoz. Haragszunk a világra. Mert az a világ, ami megbántott, az megbízhatatlan. És soha többet nem engedjük, hogy beleszóljon az életünkbe...
De a világ erről mit sem tud.
Mindig elér. Így vagy úgy újabb és újabb lehetőséget nyújtva a sértődésre. Van akinek, már a puszta jelenléte, a létezése is bánt minket. Legtöbbször nem is kell messzire vetni a tekintetünket, az a bizonyos családtag... és nem lehet tőle megszabadulni. Az élet összekötött vele... Van amikor kínunkban már csak cinikus megjegyzésekre futja. (Mások előveszik a baltát és jól fejbe vágják az illetőt... De rossz hírem van nekik is. A sértődés marad. Arról nem is beszélve, hogy a szabadságot fizikai szinten elintézi az illető vagy 20 évre...)

Ismerős? (Jó, tudom, hogy nem te vagy a baltás gyilkos. De a többi. Ismerős?) A boldogtalanság receptjét írtam ide neked.

Tehát én inkább minél hamarabb fülön csípem a sértődéseimet, például így:
-Nem tagadom le. A testem érzékeli, az egyszer biztos, akár tetszik nekem, akár nem.
-A világ olyan, amilyen. (Hiába az idealista elképzelésem róla, a benne lakók is csak azt tudják, ami tőlik telik.)
-Vicces módon a többiek közül is sokan pont olyan sértődöttek mint én. (Mint az óvodások, csak toporzékolás helyett kissé kifinomultabbak az eszközeik.) Furcsa módon ők is pont arra vágynak, amire én. Például boldogságra.
-És ha ezt belátom, akkor már csak egy lépés, hogy azt is lássam, hogy valakinek abba kéne hagyni a sértődősdit. Én vagyok az, aki megtehetem.
Jó, erre hajlandó vagyok. Már csak azért is mert ezzel MAGAMNAK teszek jót.
Annyi a dolgom, hogy megálljak. Érezzem, ami fáj, kimondjam, ami a fájdalomhoz hozzá ragadt ítélet.
Érdekes módon, amikor ez megtörténik, akkor szabaddá válok. Akkor képes vagyok látni a történetem -addigi tragédiám- abszurditását. Visszakapom a valódi ragyogásomat. Elengedhetővé válik, ami fogva tartott. Új élet nyílik ki a számomra. És... és...egyszer csak azt veszem észre, hogy a világ nem ellenségem többé.
Meglátom a többi sértődöttségbe beleragadt embert, és kiáltok nekik is, "hahó, te is legyél szabad! Rajtad múlik. Hát nem fájt még eleget? Ha akarod segítek neked."

Néha furcsán néznek rám. Ezt mondják, 'könnyű neked.'.. vagy pedig azt, 'persze, te milyen szerencsés vagy'.
Rendben. Szerencsés! És te? Te nem akarnál szerencsés lenni?

Brandon Bays-zel Indiában 5.

Papaji-nál, Lucknow-ban

Sokat haboztam, hogy megosszam-e ezt az élményt. A 7-es buszon ülve ennek semmi értelme. Abból a nézőpontból nézve talán még meg is ijeszthet, miről ír ez a nő itt?

Aztán arra jutottam, hogy nem dolgom eldönteni, megítélni, hogy ki mit kezd vele. Ha semmi értelme? Az jó. "Létfontosságú, hogy időnként nem létfontosságú dolgokkal foglalkozzék az ember."

(aki tudja az idézet forrását, megköszönöm, ha emlékeztet rá)

Igen ő az. Papaji. Ő az, akinél Brandon olyan sok időt töltött. Akit satgurunak neveznek (a végső guru, végső bölcs). Aki a maga egyszerűségében és egyszerűségével hántja le a magamra vett korlátokat.

Ha kell, nevetségessé teszi a korlátomat.

Ha kell, együtt sír velem.

Ha kell, egy gyönyörű mesével mutat rá.

Ha kell, csak belenéz a szemeimbe.

Ha kell, akkor meghív engem ebédre.

Egyszerű. Megáll az agyam. Nem mindig könnyű. Hozzá voltam szokva sokféle agybéli kapaszkodóhoz...

Egyszer csak túlcsordul az ember szívében a hála. Honnan jön, nem tudom. Nem is igen érdekes. Élővé válik az a mondat, hogy "áldott ez az élet". Milyen sokszor hallottam. Összeáll. Egész. Mindaz, ami eddig az életben történt, annak az eredője, az összegzése: ami ide hozott. Ide vezetett, hogy megkérdezzem magamtól, "KI vagyok?" Napról-napra, pillanatról-pillanatra.

Ez az a hely, ahol a külső történések elveszítik az érdekességüket, habár megtartják az élményüket. Ez az a pont, amikor egy kívülálló azt mondja, hogy most már elveszíted a józan ítélőképességedet. Innen nézve inkább pont hogy megtaláltam.

Én vagyok AZ. Bennem zajlik mindez. És ez így volt mindig. Szabadságomban áll nézőpontot váltani. Akárhányszor. Ezt Indiában előző életeknek hívják. Itt "nyugaton" nem hívják sehogy, az 'egyszer élünk' a divat. Talán a sors, amiről nyugaton beszélnek... de nem túl sokat, mert szeretik azt a látszatot kelteni, hogy ők mindent kontrollálni tudnak.

És vajon kinek van igaza?

Szabadságomban áll megkeresni-megtalálni, hogy "ki vagyok én?" mástól hiába várok választ, nem segít. Könyvtárakat lehet megtölteni a válaszokkal. Évszázadok, inkább -ezredek óta.

Ki változtatja a nézőpontokat? És mi van, ha nem nézője vagyok a folyamatnak? Akkor van még valaki rajtam kívül?

Kívánom, hogy veszítsd el az ítélő-képességedet! Itt a titok. És minden más is a helyére kerül.

Már az óvodában megtanultam...

mindent, amit tudni érdemes.
Robert Fulghum könyvét jópár évvel ezelőtt olvastam. Aztán eltűnt az életemből. (Ha valakinek megvan, nagy örömmel kölcsönkérném...)
Még mindig mélységesen egyetértek.

"Ossz meg mindent!
- Legyél fair a játékban!
- Ne üsd meg az embereket!
- Tedd vissza a dolgokat oda, ahonnan elvetted!
- Takaríts el saját magad után!
- Ne vedd el, ami nem a tiéd!
- Mondd, hogy sajnálom, ha megbántottál másokat!
- Moss kezet étkezés előtt!
- Húzd le a WC-t!
- A meleg süti és a hideg tej jó neked.
- Élj kiegyensúlyozott életet: tanulj kicsit, gondolkodj kicsit, rajzolj és fess és énekelj és táncolj és dolgozz kicsit minden nap!
-Pihenj kicsit minden délután!
-Amikor kimész a világba, figyelj a forgalomra, fogd a kezem, és maradj együtt!
-Csodálkozz! Emlékszel a kis magocskára a műanyag pohárban? A gyökerek lefelé, a hajtás felfelé, senki sem tudja hogyan és miért, mégis mindenkinek tetszik.
Az aranyhalak, a hörcsögök, a fehéregerek és a magocskák a pohárban- mind meghalnak, ahogy egyszer mi is.
-És emlékezz a Dick és Jane könyvekre, az első szó, amit megtanultál, mind közül a leghatalmasabb: LÁSS!"

És a folytatás, most már szabad fordításban: Ha veszed ezeket a bölcsességeket, felturbózod felnőttes kifejezésekkel, és beülteted az élet különböző területeire, mind megállják a helyüket. Próbáld csak ki! Vajon jobb világ lenne az, ahol volna idő délutáni szunyókálásra? Na és jutna takaró is. Vagy ahol a világ kormányainak alap hozzáállása lenne, hogy a másét nem vesszük el, és eltakarítunk magunk után?

Nem csak egy helyes megoldás létezik!

Ez elég ütős tanulság, abban az esetben, amikor az ember éppen azzal van elfoglalva, hogy saját magát meg- és elítélje.

Nagyon sokszor dolgozom alacsony önértékelésű, gyenge önbizalommal bíró emberekkel. Úgy néz ki, mintha sportot űzne belőle a minket körülvevő világ, hogy kipróbálja, mennyire bízunk és hiszünk magunkban.

Időnként elér engem is a "kórság". És amikor kellőképpen belemelegedtem, hogy lehúzzam magam, (meg kell mondjam, nagyon vacak műsorszám...) akkor azért rendszerint megállok. Most elég hamar sikerült rajtakapnom magam, hogyan rontom el a napomat és minden mást is.

Ha te is szoktál hasonló cipőben járni, akkor itt egy megoldási mód, talán egyszer ki is akarnád próbálni, a megértésre alapoz:

Az alacsony önértékelés egy kijelentésen alapszik. Nem több. Egy kijelentés, ami nincs összhangban a valódi lényegemmel. Elhittem. Sosem néztem meg az igazságát. Valami ilyesmi, mint például:

félek, hogy

-nem vagyok elég jó

-nem vagyok elég...

-sose leszek olyan, mint...

-nem felelek meg

-valami olyasmi derülhet ki, hogy mekkorát hibáztam.

Mi az igazság ezzel kapcsolatban? Hogy megtanultam megítélni magamat egy szempontrendszer alapján.

Most őszintén, vajon így születtem, már a kiságyban is ezt bömböltem, hogy "mekkorát hibáztam"? Vagy inkább útközben megtanultam valamit a szülők, tanárok, társadalom... stb útján. Én jó tanuló voltam, egy idő után saját magam is felmondtam magamnak- a hülyeséget. (Úgy tűnik, a klienseim is jól megtanulták a maguk leckéit. Gyakran ők is jók abban, hogy meg-és elítéljék magukat.)

És mi az eredmény? Rossz érzés. Nem csoda. Nincs harmóniában a valódi lényünkkel. 5 perc múlva gyomorfájás vagy fejfájás, 2 nap múlva fáradtság, letargia és ha így marad ... depresszió. Hűha, jó lenne ezt minél hamarabb nyakon csípni!

Ha széttöröm a szempontrendszert, az ítéletem magától darabjaira esik szét.

OK. Ez világos. Akkor mi is az a szempontrendszer, ami alapján megítélem magam?

Amit megörököltem, megtanítottak, megmutattak, hogy így kell csinálni. Elhittem, hogy

- valaminek csak egy helyes megoldása lehet

-hogy hogyan mérjem másokhoz magamat

-mások véleménye alapján kell élnem az életet

-mást kell mondani, mint amit gondolok.

Pedig :

-Számtalan helyes megoldás létezik.

-Nincsen olyan mérce, amit meg kellene ugrani. (Ha a szomszéd Pistike 3 centit nőtt, nekem is annyit kell... hát agyrém, nem?)

Az élet van, rengeteg lehetőség van benne. Fölösleges másokhoz méricskélni magamat.

-Én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy nekem mi a jó. Nincs ember a földön, aki megmondhatná nekem, mi jó nekem, mert én érzem.

-Mindent meg lehet mondani, amit gondolok. Nem a mit a kérdés, hanem inkább a hogyan.

Megkönnyebbülés? Nekem az. Visszaadja a szabadságot?

És neked?