Veszprém

Még nyár elején megígértem a dédinek, hogy a nyár folyamán valamikor, egy előre egyeztetett időben elviszem Veszprémbe, hogy láthassak az ottani kis dédunokáit.
Egyeztettünk, mikor érnek rá, ill. hogy az unokatesómék a pici 3 hós Zorával mikor lesznek Veszprémbe. Ők Sopronba laknak, a dédi csak egyszer látta  a babát, én meg élőben egyszer sem. Így feltétlen úgy akartunk menni, hogy ők is ott legyenek.
Egyszer már elhalasztottuk, amikor a Zora kórházba került. Most viszont minden stimmelt.
Egészen péntek 5 óráig, amikor hazaértem az iskolából, és felvettem Petit. Rögtön megéreztem, hogy kicsit meleg ... 38,3 volt a hője. Viszont nem csak ez tűnt fel, hanem az is, hogy feltűnően vájja a száját, matat benne, amit nem szokott. Mint később kiderült, 3* is kakilt aznap: hígabbat, büdit ... fog. Számomra ez egyértelmű volt. Aztán bekukkantottam a szájába: 1 dudor bal oldalt alul, 1 fehérlő fogíny bal oldalt felül a 4. fogacskánál, és 1 fehérlő, hajszálnyit tartó fogínyt jobb oldalt felül szintén a 4. fognál. Plusz a jobb fülét is nagyon dörzsölgette, ami szintén a fogzás jelzője lehet, ha a fájdalom kisugárzik a fülre.
Szóval biztosan a foga. De mégiscsak gyerekek és egy kisbaba közé megyünk. Mit csináljak? Vacilláltam: menjünk, maradjunk, Még véletlenül sem akartam, hogy esetleg mégis tőlünk kapjanak el valamit. A hője nem ment feljebb, 38 körül volt pénteken, és szombat délelőtt is csak hőemelkedése volt, de mégis. Felhívtam a baba anyukáját, és elmondtam neki a dilemmámat. Azt beszéltük, hogyha nem lesz lázas indulásig (egyig), és ha nincs más tünete és a fogára gondolok akkor elmegyünk, legfeljebb nem érintkezik a baba és Pepcsi. Nem lett semmi gond, ott már nem volt lázas, hőemelkedése is alig 37 felett volt, és azóta sem jött elő, úgyhogy tuti a foga miatt volt az egész. Persze a nyugalom emiatt elszállt :)

Az utazást úgy terveztem, hogy alvásidőben megyünk és másnap alvásidőben jövünk haza. Tudom, emnnyire szüksége van mind2-nek a délutáni alvásra. A tervem részben ugyan bevált, de jobbat most sem tudnék.
Fél egy előtt indultunk el, Pepcsi el is aludt nagyon hamar, Sami viszont nézelődött. Mire Siófokra értünk Samci elaludt, viszont Peti felébredt. Persze nekiállt beszélni, így Sami is felébredt :( Viszont nem beszélt, nem nézelődött, csak bámult maga elé, látszott rajta, hogy nagyon álmos, de nem tudott Petitől visszaaludni. Fűzfőnél tért magához, onnan már élénkek voltak, de onnan már nem tartott sokáig az út. 2-re érünk Veszprémbe.
Máté emlékezett rá, hogy 2 éve a zongorázás mellett a futópadon is szaladt, így nagy élmény volt neki, hogy most is megtehette ezt. Sokszor futott, igaz, hogy egyszerre csak keveseket, de az összes fokozatot kipróbálta. Persze Samci sem maradhatott el tőle, neki is futópadra kellett pattannia.
Kertben ugráltak, hintáztak, s közben a bátyus megemlítette, hogy a városban van egy cirkusz. Persze lelkesen jelezték, hogy de jó lenne elmenni. Én sem voltam ellene, másfél órás előadás volt hirdetve. Petit gondoltam simán otthon tudjuk hagyni, nem lesz gond vele. Csak épp azt nem kalkuláltam bele, hogy a délutáni alvása jócskán megrövidült, és hogy 5-6 körül ő szeretne még kumni egy fél órát kb. Szóval ez kimaradt a tervből, így nyugodtan indultam el a nagyobbakkal az 5 órai előadásra. Nekem nem volt nagy szám a cirkusz, bevallom őszintén ... igaz, gyerekkorom óta nem nagyon voltam (Mátéval egyszer, amikor Andocson volt, de persze arról tudjuk, hogy sokat ne várjunk tőle). A gyerekeknek tetszett, bár a második részt Sami csak bámulta, simán elaludt volna, Máté meg nagyon szeretett volna visszamenni a házhoz. Vettünk innivalót, pattogatott kukoricát, Máté pedig a világítós karddal szemezett, de persze nem kapta meg. 1500 ft-ot biztosan nem adok érte. De megértette.
Mik is voltak? Idomított uszkárok, pónik, bohóc, akrobaták, táncoltak, volt zsonglőr, késdobáló (nekem kicsit sok volt ...durva, mi van, ha eltalálja. Pörgött a csaj egy kerékfélén, a pasi meg dobálta a kést. Brrrr). Kb ennyi.
3/4 7-re értünk vissza, és egy rettenetesen síró, és vörösre kisírt szemű Peti várt ránk :( Mert ugye elálmosodott ... a dédi próbálta elaltatni az ölében, de nem sikerült neki, csak sírt. Aztán lefektették az ágyra, és ahogy a hátát simogatta, elaludt. Pihent 3/4 órát, és az érkezésünk előtt kb. 10 perccel kelt fel. Sírt: mert ő sem otthon volt, szerintem ahogy felkelt fogalma sem volt róla, hogy hol van, ill. a körülötte levő emberek közül csak a dédit ismerte. Sajnáltam a kis drágát, és ennek tényleg én voltam az oka, mert ha gondolkodom, akkor tudom, hogy neki még kell egy kis alvás, és nem mentem volna el a nagyobbakkal. Ez így alakult sajnos ...

Viszont Zora babát is megcsodáltuk, a hatalmas szemeivel együtt, csak szegényke nyűgös, sírós volt :( Ami nem csoda, hisz front front volt, nem otthon volt és egy hadseregnyien vettük körül ...aztán a leányzó másnapra sokkal jobb formában volt :) már csak mosolygott.

Vasárnap délelőtt én elmentem a gyerekekkel az állatkertbe. Az elején nem a legjobb volt az idő, elég hűvös volt és a felhők jöttek-mentek, neki is eredt 2-szer jobban ... először épp a benti játszótéren voltam velük,  a második kisebb zutty viszont elért, de nem tartott csak pár percig. Nem csak ennyien voltunk azonban, gimis osztálytársammal volt megbeszélve egy találka. Vagyis vele, a férjével és a 4 gyerkőcével. Persze ennyi gyerek mellett érdemben nem lehet nagyon beszélgetni, és időben is csúsztunk, mert én 9-re az állatkertben voltam velük, ők viszont fél 11-re értek csak oda (Zalaegerszegről), én pedig 3/4 12-kor indultam velük, de így is fél 2 volt, mire elindultunk haza. Csodálom, hogy Peti ilyen jól bírta. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy találkoztunk velük.

 Persze az állatkertet így sem tudtuk végigjárni, de most nem is akartam. eddig ez volt a cél, de beláttam, jobb, ha nem látunk mindent, de nyugiban, jól érezzük magunkat, mint folyamatosan sürgetve loholunk egyik helyről a másikra. Jó volt ez így, a gyerekeknek is tetszett. Sorban, ezeket láttuk: láma, axis szarvasok, játszótér (ahol pihentünk kicsit, hintáztak, miegyebek), mókusmajmok, gyűrűsfarkú makik, medvék, kicsi kenguruk (fajtára nem emlékszem), mosómedve, vízi madarak, kígyók, tengerimalacok, benti játszótér, ahol megint sokat időztünk. Ezután találkoztunk Vandáékkal, és a szavannai terület felé vettük az irányt, így láttunk még zsiráfot, orrszarvút, zebrákat, púpútevét, dromedárt, simogattak a gyerekek kecskéket és barna mittudoménmiket, végül megnéztük a majmokat. Majd indultunk vissza a kocsihoz, mert 3/4 12 volt, és hazaindulás előtt még ebédelni akartunk, ill a kis unokatesóékkal is szerettünk volna találkozni egy picike időre.

Fél 2-kor indultunk haza, 3-re érkeztünk meg. Hazafele megint Siófok volt a választó: addig mind2 kisebb aludt, ott viszont felébredtek ...

Kirándulás szép volt, jó volt, őszi szünetben lehet ismétlés lesz. Vagy valami hasonló :)

85 éves dédi

Megint július 26, megint dédi szülinap. Immár a 85.
Persze a Király mamának megint csak az volt a kívánsága, hogy együtt láthassa a 8 dédunokáját. Ugyanúgy, mint tavaly. És tavalyelőtt.
Nem nagy kívánság, bőven teljesíthető, mégis nagy öröm a dédinek.
Szóval idén is összegyűltünk a nagynénémnél, ahol a dédi is lakik, hogy együtt köszönthessük a szülinapján.
Persze ahol ennyi gyerek van, ott nem mindig zajlik zökkenőmentesen a buli ... most épp Helka duzzogott a dédivel közös kép előtt, így ő le is maradt róla, de később,. amikor nagy nehezen kimerészkedett a rejtekhelyéről, csináltam olyan képet, ahol a dédin kívül mind a 8 dédunoka rajt van. Tavalyi kép is kint díszeleg a falon, bár tény, hogy jobban sikerült, mint az idei, köszönhetően a tavalyi jó időnek, ami engedélyezte az udvaron történő ünneplést, ami idén nem jött össze, és így a házban rekedtünk.
Érdekes egyébként, mert Helka duzzogásán kívül nem volt semmilyen zökkenő, igazából hangos szó sem ... hurrá.
Köszöntötték a dédit virággal, jelképes ajándékkal, tortával .. amit nagy lelkesen körbe is álltak a kis éhenkórászok.
Aztán a végén, hogy is lehetne elköszönni, mit is lehetne gy 85 éves mamának kívánni: Találkozzunk jövőre ugyanitt! -egészségben. Úgy legyen!
Dédinél készült képek itt

Siófok kissé zavarosan ...

Tegnap ismét kórházba kellett vinni a dédit kontrollra. Sokat filóztam, hogy melyik gyerkőcöt is vigyem, hisz a héten amilyen kánikula volt, szinte már nem emberi ... a kocsiban van klíma ugyan, de mégiscsak egy nyűg ilyenkor az utazás. Eddig mindig úgy volt, hogy a nagyok oviban, így Pepcsi jött velem, de most szüneten vannak a nagyobbak, és olyan régen voltak velem/velünk vásárolni, pedig szeretnek jönni. Úgy döntöttem, hogy induljunk akkor, miután Peti elalszik, hisz ébredés után simán elvan a mamával. A nagyok meg jönnek velem.
Megint bebizonyosodott, hogy ember tervez, Isten végez ...
Peti elaludt ugyan, de Sami sikeresen felzörögte, és olyan kíváncsian sasolt, hogy azt hittem, el sem tudom újra altatni ...
Nagy nehezen ugyan, és hosszas várakozás után, de elaludt. Letettem, erre nekiállt vinnyogni a telefonom ... persze felébredt rá ...
Dédit kb. 10-re kellett vinni, de ekkor már 3/4 10 volt. Nem volt apelláta, felkaptam Petit, és baromi mérgesen kiviharoztam ... minek tervezek én???
Nem akartam újra nekiéállni altatni, hisz akkor elég későn értünk volna. Jött velünk Peti is.
A következő sokk akkor ért, amikor a gyerekeket beültettem az autóba ... Visszapillantó-tükör üvegje nem a helyén volt! azt tudtam, hogy elengedte a ragasztás, de elvileg meg kellett volna, hogy csinálja előtte nap este a Zsolti. Azt hittem, agyvérzést kapok ... Marha klassz volt úgy vezetni Siófokig és vissza, hogy nincs bal oldali visszapillantó-tükör ... És a középsőben sem láttam túl sokat, mivel Máté ülése van középre rakva, és bizony az elég magas ...
Persze Peti a kocsiban nem aludt el mindjárt, hisz az álom kiszökött a szeméből, de Széplak-Felsőn csak elszundított. Dédit kitettük a vesegondozóban, mi meg elindultunk a Tescoba.

Pepcsit nem hagytuk tovább aludni, hisz úgyis felnyervogták volna, és akkor tényleg mindenki nagyon bogaras lett volna.
Nem biztos, hogy még egyszer elindulnék 3 gyerekkel nagybevásárolni, főleg, hogy cukor, tej, liszt, ásványvíz is kellett bőven. Még ha csak ezt-azt vettem volna ...
Ha pedig a vásárolt cuccoknak nem lett volna meg a kellő súlya, 3 nehezék is volt a bevásárló-kocsiban: Pepcsi a beleültethető bigyóban, Sami a kocsiban, Máté a kocsi elejére csimpaszkodva. Ezen kívül annyira nem volt vészes, nem nyervogtak túl sokat, de egyedül hamarabb végeztem volna, az biztos. Igaz, Pepcsi sokszor szeretett volna felállni, és kimászni, de mindig visszaimádkoztam.
Fizetés is eléggé macerás volt, vagy inkább a kis-be pakolás, de túléltük!
Az viszont tuti, hogy legközelebb, ha nem muszáj, ennyi gyereket nem viszek egyedül ... Persze úgy gondolom, hogy mégiscsak könnyebb volt egyedül, mintha a Zsolti is velünk van ... ő biztos agyvérzést kapott volna ...

Siófoki kiruccanás és apával alvás

Pepcsinek az első.
Az egész magyarázat kicsit hosszú, a pénteki események miatt alakult így, hogy Peti délután apával aludt el. Eddig erre nem volt még példa, csakis én altattam.
Szóval így történt:
Péntek reggel elvittem a gyerekeket az oviba, majd a dédivel és Petivel elindultunk Siófokra. A dédit vittük a vesegondozóba. 10-től van rendelés, így mindig úgy indulunk, hogy Peti a délelőtti alvását a kocsiban ejtse meg. Tab fele mentünk, pár percet álltunk, ami Siófokig elaludt megint, de későn, csúszva. Dédit kiraktuk, mi pedig a Tesco felé vettük az irányt. Leparkoltam, de Pepi csak nem akart felébredni. Vártam egy darabig, aztán megcirógattam, hogy magához térjen (dédi vizsgálata sem tart olyan sokáig és a fiúkért is kellett menni az oviba, miután hazaértünk). Megszoptattam, majd hajrá ... jól viselte a vásárlást, majd összeszedtük a dédit és indultunk haza. Ekkor történt meg, hogy Pepcsi újra elaludt ... és ezzel borult a napi rendszerünk.
Nem lett volna ezzel különösebb baj, máskor is előfordult, hogy a második alvás előrébb csúszik, így viszont 6 körül 10-15 percre be szokott ájulni. Mivel azonban most nem aludt olyan nagyot hazafele, így gondoltam, 3 körül le tudom tenni. Ami azért lett volna fontos, mert 4-kor ovis ballagásra kellett a fiúkat visszavinni ...
Mondanom sem kell, 3/4 3-tól hiába altattam, be-bekumott ugyan, de nem tudtam letenni. Fél 4 után feladtam, gyorsan felöltöztettem a kis ovisaimat, én is felöltöztem, és úgy hagytam Petit az apjára, hogy próbálja meg elaltatni, vagy ha nem sikerül, tologassa babakocsiban és majd elalszik.
Lefeküdt vele, és igaz, hogy fél 5-kor, de sikerült elaltatnia.
Óriási lépés azután, hogy eddig csak velem (igaz, hogy már velem sem mindig szopi közben) aludt el. Rendszert még úgy gondolom, nem csinálunk belőle, mert eléggé időigényes, de idővel azért hozzászoktatjuk Petit is, hogy nem csak anyával lehet elaludni ...

Dédi újra

Sedatifot végül nem vettem neki, gyógyszerész szerint bizonyos gyógyszer hatása is lehet a kényszeres cselekvés. Azóta nem jött elő, és én sem láttam semmi különöset rajta, pedig pénteken vittük a vesegondozóba, szóval több időt voltam vele én is. Beszélgettünk, még meg is említettem neki, hogy az éjszakai takarítás miatt azt gondolhatják, hogy megbolondult, de csak legyintett rá, hogy gondolta, de nem őrült meg.
Szóval én is remélem, hogy tényleg csak valami kényszeres cselekedet volt, és nem más.

Amikor vittük a dédit, nagyon megijedtem viszont az úton (én vezettem, anyu és Pepcsi voltak még velünk).
A kereki-i tábla előtt kb 10-15 méterre 2 őzre (dédi szerint nőstény szarvas volt) lettem figyelmes. Aztán ahogy jobban fordítottam a fejem, volt még bőven (21 volt pontosan). Gyönyörűek voltak. Gyorsan megálltam, hátrébb tolattam. Nem számított nekik az autó, átugráltak az úton. Mit ne mondjak, volt szívdobogásom rendesen ...
Fényes nappal (9 óra volt), ilyen közel a faluhoz, csordába verődve ... nem gondoltam volna.

Dédi

A szülinapi buli után dédi belázasodott, előbb kellett visszavinni a kórházba, ahol AB-ot kezdtek el adni neki. A gyomortükrözésen túl volt hétfőn, aztán kiderült, hogy a röntgen által még nem egyértelműen kimutatható tüdőgyulladása van. A hetet a kórházban töltötte, de pénteken mehettünk érte.
Nem is emiatt írok igazából, hanem azért, mert azóta megváltozott ...
Vasárnap, amikor fent voltunk, még gyenge volt, feküdt, aludt kicsit, üldögélt egyik, majd a másik szobában, elbeszélgetett a gyerekekkel.
Hétfőre megint felment a láza, orvos szerint nem gyógyult meg teljesen a tüdőgyulladásból, így újabb gyógyszert kapott.
A sok gyógyszer mellékhatása, vagy a pár hete tartó lelkileg intenzív időszak (betegség, kórház, nem mindig tiszta szobatárs, akire egyszer a földön fekve talált rá, a titkos szülinapi buli), vagy a tavasz, a szél, az időjárás, vagy a kóla (amit tegnapelőtt ivott), vagy így együtt minden - lehet az oka, de úgy veszem észre, hogy most kicsit megváltozott. Tegnap igencsak ingerlékeny volt, szinte robbant, amikor az ember szólt hozzá. Feszült volt -érezhetően, és ő is belátta, hogy idegesebb, minden idegesíti.
Imádott olvasni, most nem kíván, tv-t sem néz, viszont hirtelen ereje teljében lett: tipeg-topog, rendezgeti a tojásokat, mindent kritizál. Anyu otthon van vele táppénzen, de ha lemegy a kertbe, akkor kiabál neki, hiányolja. Nem lehet mellette minden percben, és azt sem tudom, meddig akar vele otthon maradni, hisz az állását nyilvánvalóan nem adhatja fel.
Olyat is tett, hogy éjszaka, amikor öcsém (30 éves) később ért haza, ordított vele, hogy ő bizony addig egy percet sem aludt, miért nem ment haza korábban ...
Ami leginkább megkérdőjelezhetővé teszi azt, hogy jól van-e, az az, hogy tegnap nekiállt takarítani, törölgetni. Ez már nappal is furcsa, de éjszaka meg pláne. Éjjel nem tudott aludni, gondolta takarít ... éjjel 3 órakor anyu arra ment át, amikor meg akarta nézni, hogy a szőnyegeket felhajtotta, és alatta söpört ...

Viszont ma is elmentem megnézni, semmit furcsát nem látok a viselkedésében (nem voltam sokáig, csak 15 percet, hosszabb idő biztosan többet mondana). Beszélget, nem kever senkit senkivel, ebédelni is olyan jóízűen ebédelt.
vajon mi lehet ez???
Felajánlottam neki, hogy du megyek gyógyszertárba, hozok neki sedatif pc-t. Anyu szerint nem szedné be, de amikor mondtam neki, azt felelte, hogy hozzak neki. Meg kifaggatom a gyógyszerészt is (ha nem lesznek sokan), hogy ez lehet-e gyógyszer-mellékhatás ... remélem, csak annyi, és nem veszti eszét a mama :(

Dédi

1932.03.22
Ekkor született a dédi. Idén tölti be a 80. életévét.
Az egész itt kezdődött ... aztán kicsit közelebbi időpont: 3-4 hete, amikor a nénje és anyu kitalálták, hogy a dédinek szülinapi buli lesz szervezve.
Anyu volt a főszervező, és minden titokban maradt a dédi elől. Az iskola ebédlőjében szerveződött a buli (itt volt anno Máté és Sami keresztelői ebédje is), a Baba vállalta a főzést. Anyu megvette a sok hozzávalót, de ugye a titok miatt otthon nem pakolhatott, így a hús, a tojás és a stb ebédhez való a Piri nénjénél gyülekezett. A tojás is úgy csórta ki anyu otthonról. Persze a dédinek - aki talán még darabra pontosan is tudja, mikor mennyi tojás van - rögtön szemet szúrt, hogy megcsappant a tojáskészlet, de el lett annyival intézve, hogy én vittem belőle :)

Buli leszervezve, ajándékok megvéve, amikor az élet közbeszólt: a dédi hétfőn kórházba került kiszáradással. Mi lesz most? Átrakni nem igazán tudtuk volna, hisz a következő szombat munkanap, és mivel nem mindenki helybeli, nekik igencsak gondot okozott volna a más időpont (lehet, nem is lett volna olyan, ami mindenkinek ok - Veszprém, Sopron, Bp).
Így anyu (aki majd minden nap ment a mama után a kórházba) kénytelen volt beavatni a főorvos-asszonyt a hétvégi tervekbe.
De a kórházi lét miatt nagy volt a keveredés, a szervezkedés, mikor és hogyan jön haza a dédi. Ő jött volna már csütörtökön (hosszú hétvége van), volt olyan variáció, hogy szombat reggel jöhet haza, és este vissza kell vinni. Végülis péntek délután hazajöhetett és vasárnap este kell visszavinni.

Szombat: De vajon mi legyen mondva a dédinek, miért nem főz anyu? hova megy? ...
A mama úgy tdta a szombati forgatókönyvet, hogy a nénjéék a Zsuzsiékhoz hivatalosak ebédre, anyu a Zsuzsinak megy segíteni főzni délelőtt és azért nem főz ő sem, mert őt is hívták.
Én a Samival felvittem az ebédlőhöz a sütiket, az ajándékot (fotókönyv) és a dekorációt, amit gyorsan kiszórtam (barkát virágoztattam fel, ill. kis narancssárga virágokat vágtam ki anyagból, azokat szórta el a fehér terítőn), majd hazaugrottunk Pepcsiért és Mátéért, és felmentünk a dédihez, így anyu le tudott lépni.
nem volt gyanús a dédinek semmi, pedig a gyerekek sem otthoni ruhában voltak ... beszélgettünk, gyerekekkel játszottunk. 11-kor én eljöttem a gyerekekkel. Még megkérdezte, lesz-e ebédünk. Persze, feleltem.
Gyerekeket kitettem az ebédlőnél, gyorsan elugrottam a Zsoltiért, anyósért és a pörköltcukor-tortáért, majd csatlakoztunk a többiekhez.
A nénjéék elmentek a dédiért ... vártunk. persze az én fiaim már az asztalnál ültek, várták az ebédet (Máté mondjuk azért, mert akkor: " Annyi sütit ehetek, amennyit akarok?")
Mire a dédi odaért, ők már túl voltak az ebéden. Hiába, valakinek le kellett csekkolni, nem mehet mindenféle étel a vendégek elé :)

Amíg mi vártuk, hogy megérkezzen a dédi, ő így élte meg az eseményeket:
várta a lányáékat Veszprémből, úgy tudta, hogy rokonokhoz hivatalosak ebédre. Amikor odaértek a nénjéék, azt mondták neki, hogy öltözzön ő is, mert őt is viszik az ebéd helyszínére (ami igaz is volt -részben). A dédi azt mondta, hogy rendben, de ő ugyan nem vesz cipőt, jó lesz neki a papucs is, hisz a kocsiban senki nem látja (nagyon be volt dagadva a lába).
Meg lehetett neki mindent magyarázni: miért mennek épp ellenkező irányba, mint kellene, miért fordulnak be az ebédlőhöz. Nem gyanakodott. Ki sem akart szállni a kocsiból, hisz hogy belépett az ajtón, meglátta a Zsoltit, de akkor még csak a volt furcsa, hogy miért van itt a Zsolti is? Aztán amikor beljebb ért és meglátta a többieket, akkor már leesett neki. Aztán a Tamás elkezdte énekelni a "Boldog szülinapot ..."-ot. Meghatódott, elsírta magát. És nem csak ő ... a teremben kevés olyan felnőtt volt, aki nem (Talán az erős, fiatalabb férfiak kivételek).
Puszihegyeket kapott, és a későbbi bevallása szerint nagyon jól esett neki a köszöntés, hisz őt így még nem köszöntötték. Ugyanakkor nem csak öröm járta át a szívét, hanem egy kis szorongás is (amit én tökéletesen megértek, hisz semmit nem sejtett, belecsöppent a közepébe. Én nem is szeretnék ilyen meglepetést, ne figyelmeztessen engem ennyi ember, hogy milyen öreg vagyok -persze senki nem figyelmeztette, és az idősebb embereknek biztosan más már a hozzáállásuk.) nagyon örült a mama, hogy minden unokája, dédunokája összegyűlt köszönteni őt, ill. azok a közeli rokonok, akiknek fontos. (csak apu hiányzott, de lélekben ő is velünk volt)
Ez milyen csodálatos érzés lehet!! Azt ünnepeltük, hogy van nekünk!!!

Az ebéd előtt a bátyus felolvasott egy kis köszöntőt, amin megint kibuggyantak a könnyek.
Én pedig odaadtam a mamának az ajándékunkat, ami egy fotókönyv volt. Csodás ajándék: ott kezdődött, hogy a mama közel 18 évesen férjhez ment, aztán jöttek a gyerekek képei (amik nem voltak ugyan túl jó minőségűek, de ahhoz képest a könyvben egész jók voltak).
Aztán mindenkinek külön oldalt szántam: lánya, fia, 5 unoka, 5 és fél dédunoka. Tettem bele vegyes unokás, dédiunokás képeket is. Jó sokat szenvedtem vele, duplán kellett megcsinálni (Amikor már kész volt, jelezte, hogy nem tudja beolvasni az összes képet -hajrá, újra az egészet, de megérte!). Szuper ajándék lett, ami szintén könnyező...
Mindenkinek nagyon tetszett .
Kapott még a dédi finom tortákat, virágokat, matracot, és egy masszázsfotelt is.

Beszélgettünk, gyerekek játszottak (de jó, hogy az iskola pályája az ebédlő mögött van, így a gyerekek tudtak focizni, biciklizni, motorozni.
Samit és Pepcsit hazavittem aludni, Kornél és Kíra pedig az autóutakon aludt. Mikor felébredtek, mi is visszamentünk.

Aztán a dédit hazavitték, nagyon fáradt volt (hisz a kórházban előtte 5 napig csak feküdt, persze, hogy sok volt neki az üldögélés). Én maradtam takarítani, pakolni, a gyerekeket pedig szétosztottam: Pepcsi szopi után ment a Vera mamához, Sami az Anitáékkal ment a meccsre, Máté pedig az apjával.

Véget ért a nap, a dédinek pedig biztosan örök emlék lesz ... ez is, nem csak a képek :)

Képek: a márciusi album eleje közelében:
https://picasaweb.google.com/matesamu2/2012Marc?authuser=0&authkey=Gv1sRgCJ2M28PS3dHbsAE&feat=directlink