A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szöveg. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szöveg. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. augusztus 24., péntek

Gobos Hajnalról és kerámiáiról

...többen is írtunk néhány gondolatot a most megjelent albumba.
Az egyetemen kerámikus évfolyamtársam, később művész-kollégám volt, négy gyermekes családanya. 42 évesen halt meg, váratlanul...











"Gombos Hajni barátnőm kerámiáiról nem tudok úgy írni, hogy őróla ne írnék előbb, nehéz lenne a tárgyait önmagukban elemezni, mert a tárgyaiban annyira hitelesen kifejeződött az ő személyisége.

Tisztelte az anyagot, erre úgy emlékszem, valami áhítattal vette körül. Ahogy formálta az agyagot, nem rákényszerítette az elképzeléseit, hanem ráhagyatkozott az anyag tulajdonságaira, hagyta, hogy meglepje őt az anyag, és mintha párbeszédet folytatott volna vele: „mondd, merre szeretnél fejlődni, merre induljunk el?” Olyan szeretettel, szinte anyai attitűddel tudta gondozni egy-egy tárgy fejlődését… Talán az tűnt a leg-jellemzőbbnek az alkotásmódjára, hogy „egyszerűen hagyta megteremtődni a tárgyakat”, épp csak kicsit segítve a folyamatot. Segített nekik létrejönni.

A felületeken mindenhol ott az ujjainak nyoma, a simogatása… ahogy mély, gyöngéd, fontos nyomokat hagyott bennünk, a barátaiban, és a tanítványaiban is. A tárgyai olyan természetesek, és egyszerűek, lágyak, mint ő maga. Nem hideg okoskodásból fogantak, mint sokunkéi, nem céltudatos spekulációkból, hanem valami gyermeki lelkesedésből, az életrehívás vágyából, az élet szeretetéből, sok tapogatódzásból, és örömből. Erőből, de még inkább finomságból. Játszásiból, mert szeretett játszani, zenét, és formát, meg színeket…

Csodáltam benne azt, hogy bár az anyaszerepet olykor olyan nehéz volt összeegyeztetnie a kerámiával, mégsem adta fel, és kitartóan küzdött érte, mert olyan szenvedélyesen vágyott az alkotásra. A sok vívódás, elbizonytalanodás fölött időről időre győzött benne a derű, akkor aztán újra nekigyürkőzött a feladatnak, vakon fejest ugrott, és az intuícióira hagyatkozva dolgozott.

 Jó volt nézni, ahogy keresi a formát. Sok-sok edénye, edénykéje nem szabályos alakú, hanem lapokból kézben, szabadon formálta, gömbölyítette őket (Aki próbálta már, tudja, milyen nehéz ezt igazán jól csinálni). Mintha valami növény, vagy inkább termések üres burka lenne mind. Héj, amelyből a gyümölcs a már kihullott, mert az élet beteljesült, és most a töredékességében is gyönyörű burok kissé félszegen új életét keresné: öblét használni kínálja.

A kedvenceim tőle a Vízreszállás című sorozat darabjai, amik olyanok, mint nagy kék, falevelek, amelyek hevernek a fa alatt, (sőt, úsztak már vízen is), mindenesetre nem haladnak előre, mégis látható, hogy élnek, hiszen mozognak. De a mozgásuk inkább magukban-való, tétova, lassú moccanás a kinyílás, feltárulás felé, vagy éppen becsukódni készülődnek. Pulzálnak. A mintázás nyomai rajzolnak bordázatot, erezetet ezekre a nagy levelekre. Ezek a simító, formáló ujjnyomok az élet nyomai, a munka nyomai, és azt juttatják eszembe, hogy valóban, menyi munka szükséges egy kinyíláshoz, egy bezáródáshoz, hogy a pulzáló létezéshez mennyi simogatásra van szükség! Éppen olyan masszívak, ugyanakkor lágyak, törékenyek is ezek a lehullott levelek, mint az élet, amelynek példázatai."





















































2011. november 21., hétfő

Lipovszky-Drescher Mária kiállítását

...nyitottam meg, még júliusban:
 









Csodálatos kerámiák!
Az alábbiak a kedvenceim a kiállított képek közül:









































































Néhány jelenet a megnyitóról:























































































Szeretettel köszöntök mindenkit Lipovszky-Drescher Mária kiállításán!

Marcsival 18 évvel ezelőtt lettünk barátok, együtt jártunk a Kisképző kerámia szakára, aztán az Iparra, majd kicsit később sógornők is lettünk, tehát nehéz volna nem személyes érintettséggel beszélnem a munkáiról.

Én mindig csodáltam azt a hihetetlen termékenységet és kreativitást, ahogy a kezdetektől rendkívül gyorsan és határozottan dolgozott, ösztönösen és lazán kerültek ki a keze alól a karakteres munkák, friss, jóízű gesztusokkal, élettel megtöltve. És most külön csoda látni azt is, hogy amikor születtek sorra a gyerekek, ez az alkotói lendület a nehéz körülmények, és az időhiány szorításában sem tört meg, sőt, úgy látom, új erőt és inspirációt kapott az anyaság által. Nekem az a benyomásom, hogy a legszebb, legérettebb munkái éppen ezek a képek, amik itt most kiállításra kerültek. 
Egyetlen képben is benne van ez az erő, a termékenység ereje, és a beteljesülő élet reménye, ahogy minden személyben benne lakik. A képek sorozatában kibontakozó külön világok pedig összeállnak egy újabb, nagy egésszé, ahogy nekünk is, mint kis puzzle-daraboknak, helyünk van egy még nagyobb makrokozmoszban.

Ezeket a festői képeket szemlélve az első szó, ami beugrik nekem: az álom.
Kibomló álom egy madár szemszögéből, de nem madártávlatból, hanem egészen közelről, az ágról, a virágok közül, ahonnan hallani az életfa szívverését, az éltető nedvek surrogását a lüktető erekben. Olyan, mintha élne, mozogna és a szemünk láttára növekedne ez az erős fa, nyújtózkodnának az élettől duzzadó indák, burjánzó virágok. 

A madarak otthont találnak ebben a párás, fanyar illatú közegben, az ágak és levelek szövedékében, amelyek összekötik őket, és ahol elbújhatnak mind, az egész család. A Fával együtt a madarak, a bogarak is belegyökerezhetnek a világba, és a lélegző pórusokon át ők is magukba szívják az életet, hogy aztán újult erővel rugaszkodjanak a magasba.

Belenézem magam a képbe. Elzsongít a zümmögés, a levelek, szárnyak suhogása és a csicsergés, érzem a bársonyos szirmok érintését, és a harmatot is a bőrömön. Megkapaszkodom egy ágon, belesimulok, szemem megpihen a táncoló árnyékban, éhségem, szomjúságom csillapodik. 

Virágos Kert, kihímzett anyaméh.
Otthon vagyok.

Végül engedjék meg, hogy felolvassak egy verset, Sajgó Szabolcstól:

estéli üzenet

ránk csöndesül a fény
halkan bealkonyul
s az est hajnalán a sok-sok arc
ámulva egymásra néz
boróka meggyvágó kerti pad
és te meg én
ragyog mind-mind és ünnepel
hogy annyiféle s mégis egy

elérkezett a pillanat
mikor a napi napfogyatkozásban
szót vált világ s világtalan
mikor tűzszünetben egymásra lel
fény sötét
és átizzik egyszerre mindenen
a mélységeinkben tündöklő csoda

vagyok mert mondatott
legyél
a szó minél előbbvaló
hatalmasabb nem szűnőbb semmi nincs
ami igen és igen
és igen újra
mindenekre és reád

elérkezett a hírhozó
a túlcsorduló pillanat
s jelenti a Jelenvalót
a szüntelen felénk hajlót
akibe naponta szenderülsz
s mindörökre egyszer mindenek
megállsz az úton akkor
mint ezer év olyan az a pillanat
s megáll a légy a levegőben
tűzhányók mélyén a láva
a harangszó köszöntve vacsoracsillagot
és cselszövő szívében az intrika

megáll
elejti terhét
álmodik
látja a Kertet
belélegzi
és sebei helyén a heget
többé nem találja