Az egyetemen kerámikus évfolyamtársam, később művész-kollégám volt, négy gyermekes családanya. 42 évesen halt meg, váratlanul...
"Gombos Hajni barátnőm kerámiáiról nem tudok úgy írni, hogy őróla ne írnék előbb, nehéz lenne a tárgyait önmagukban elemezni, mert a tárgyaiban annyira hitelesen kifejeződött az ő személyisége.
Tisztelte az anyagot, erre úgy emlékszem, valami áhítattal vette körül. Ahogy formálta az agyagot, nem rákényszerítette az elképzeléseit, hanem ráhagyatkozott az anyag tulajdonságaira, hagyta, hogy meglepje őt az anyag, és mintha párbeszédet folytatott volna vele: „mondd, merre szeretnél fejlődni, merre induljunk el?” Olyan szeretettel, szinte anyai attitűddel tudta gondozni egy-egy tárgy fejlődését… Talán az tűnt a leg-jellemzőbbnek az alkotásmódjára, hogy „egyszerűen hagyta megteremtődni a tárgyakat”, épp csak kicsit segítve a folyamatot. Segített nekik létrejönni.
A felületeken mindenhol ott az ujjainak nyoma, a simogatása… ahogy mély, gyöngéd, fontos nyomokat hagyott bennünk, a barátaiban, és a tanítványaiban is. A tárgyai olyan természetesek, és egyszerűek, lágyak, mint ő maga. Nem hideg okoskodásból fogantak, mint sokunkéi, nem céltudatos spekulációkból, hanem valami gyermeki lelkesedésből, az életrehívás vágyából, az élet szeretetéből, sok tapogatódzásból, és örömből. Erőből, de még inkább finomságból. Játszásiból, mert szeretett játszani, zenét, és formát, meg színeket…
Csodáltam benne azt, hogy bár az anyaszerepet olykor olyan nehéz volt összeegyeztetnie a kerámiával, mégsem adta fel, és kitartóan küzdött érte, mert olyan szenvedélyesen vágyott az alkotásra. A sok vívódás, elbizonytalanodás fölött időről időre győzött benne a derű, akkor aztán újra nekigyürkőzött a feladatnak, vakon fejest ugrott, és az intuícióira hagyatkozva dolgozott.
Jó volt nézni, ahogy keresi a formát. Sok-sok edénye, edénykéje nem szabályos alakú, hanem lapokból kézben, szabadon formálta, gömbölyítette őket (Aki próbálta már, tudja, milyen nehéz ezt igazán jól csinálni). Mintha valami növény, vagy inkább termések üres burka lenne mind. Héj, amelyből a gyümölcs a már kihullott, mert az élet beteljesült, és most a töredékességében is gyönyörű burok kissé félszegen új életét keresné: öblét használni kínálja.
A kedvenceim tőle a Vízreszállás című sorozat darabjai, amik olyanok, mint nagy kék, falevelek, amelyek hevernek a fa alatt, (sőt, úsztak már vízen is), mindenesetre nem haladnak előre, mégis látható, hogy élnek, hiszen mozognak. De a mozgásuk inkább magukban-való, tétova, lassú moccanás a kinyílás, feltárulás felé, vagy éppen becsukódni készülődnek. Pulzálnak. A mintázás nyomai rajzolnak bordázatot, erezetet ezekre a nagy levelekre. Ezek a simító, formáló ujjnyomok az élet nyomai, a munka nyomai, és azt juttatják eszembe, hogy valóban, menyi munka szükséges egy kinyíláshoz, egy bezáródáshoz, hogy a pulzáló létezéshez mennyi simogatásra van szükség! Éppen olyan masszívak, ugyanakkor lágyak, törékenyek is ezek a lehullott levelek, mint az élet, amelynek példázatai."