el Camino

A telefonom továbbra is úgy érzékeli, hogy Balatonfőkajáron vagyok, s mikor mondom ezt ebédnél a férjemnek, azt mondja: fejben ott is vagy még.

Egy héttel az Ultrabalaton után. 

A történet nem vidám, de legalább őszinte. Én azokat a beszámolókat kedvelem, ahol érzem a bejegyzés mögötti érzelmet, lehet az öröm, repkedés, de lehet szomorú vagy haragos is, nem? Annak van értelme, nem volt felesleges leírni és elolvasni sem. Nem biztos, hoyg illeszkedik a mainstream-hez, de ez  nem egy puccli*, ahol a nagy egész csak akkor van készen, ha a szél  egyenes.

Nem kívánom ezt túlmisztifikálni, de azért mégiscsak úgy van ez, hogy bár nem számít rá az ember, rengeteg mindent tanul az útból. A legtöbb, amit én elképzeltem, az volt, hogy majd szépen kiderül, hogyan futom le a távomat? egyáltalán le tudom-e futni? tudok-e elég kávét inni? csak nehogy túlegyem magam izgalmamban! két futás pár órán belül? hoyg viseli majd a lábam? nem leszek merev? meg tudom csinálni? ébren tudok lenni? - mind a fizikai lét nyúlványai, miközben továbbra is állítom, én sokkal többet mentem mentálisan, mint 212 km.

Azért az ember 40 körül* már joggal hiheti, hogy megismerte önmagát, már olyan nagyon - nagyon  sok váratlant nem tartogat neki a saját személyisége, megtapasztalta a jót és rosszat, hozott már elé az élet ezt-azt, most egy kis UB, oké, de az előzmények ismeretében meglepetés nem érheti.  És de.

Ha részekre szedem ezt a pár napot, azt kell lássam, hogy ahány etap, annyi érzés, a tésztaparty-tól egészen a nyakamba adott éremig, s a közte lévő nemistudomhány szakaszon át. Az ember eleve felfokozott hangulatban van, baromi sok az ember körülötte, mind nyüzsög,  mind akar valamit, mind fut, mind ordít, mind happy, mindnek célja van, mind rohan, mind hangos, mind, mind, mind  - és ez így tök jó is.

Eltelt egy hét, de még nem sikerült feldolgoznom az engem ért hatásokat, ezzel nincs baj, kicsit ugyan továbbhúzódik, mint gondoltam, ez azonban nem segíti a rögzítést, sőt, azonban az is elképzelhető, hogy fordítva működik majd most, a rögzítés segít a feldolgozásban.

Szóval:

- mérföldkő volt az UB annak megítélésben, hoyg hol tartok fizikailag (ez egy lépcsőfokot jelöl meg) - ha örültem is, hogy 7,10-es átlaggal tudok menni 5 km-t (versenykörülmények között), s ha valaha is megveregettem érte a vállam, akkor most azt mondom, hogy szép, szép, lehet továbblépni, ez hozzám képest igen jó eredmény, de csak egy lépcső. nem elégedetlenség, de azt látom, hogy veszett sokat kell még fejlődnöm a stabilitásért

- ezzel összefügg az a kérdés, hoyg mennyit bírok fizikailag (ez állapotot jelöl) - a halálom a "fejben dől el", aki ezt idekommenteli, azt törlöm, esküszöm. persze, van egy fizikai határ, másképp szólva egy elképzelt határ, hogy mit bírok, én pl. tudom, hoyg most kb. 5 km-re vagyok hitelesítve, ennyit tudok egyben letolni, ehhez képest a vállalt 7,7 km már határeset erősen, hogy ezt most éppen még kibírom vagy éppen már nem, az esetleg múlhat a fejemben lévő rendtől / rendetlenségtől, de a 9,1 km már annyival távolabb esik a határvonaltól, hogy biztos vagyok benne, hogy nem bírnám. szuflával. és lábbal sem. én szeretek lépésről lépésre haladni, szeretem tudni, hogy mire vállalkozom (ezért kell előre lefutnom a versenytávot is), ismerem nagyjából a pulzusom, a légzésem, a lábaim, tudom, mikor kezdek fáradni, s mikor van a vége a teljesítőképességemnek. perpill ez elég hamar eljön, de majd változik. a második távom alatt felmérhettem az erőnlétemet, nem egy szívderítő eredmény, mit mondjak.

-  mennyit bírok pszichésen -  ez is összefügg az előzővel, de nem a távra értem. egy verseny során (most lehet azon vitázni, hogy az UB az verseny volt vagy sem, hagyjuk) célszerű a külső körülményeket kizárni, feltéve, ha képesek vagyunk rá. én nem. engem minden befolyásol, a fene egye meg. befolyásol az időjárás, a magam által támasztott elvárás,a résztvevők száma, a ténylegesen és a virtuálisan szurkolók, hogy mennyire enyém ez az egész, hogy biztos vagyok-e magamban, satöbbi, csapatverseny esetén nyilván a csapat egysége releváns, nekem nem sikerült beépülnöm a csapatba, ez van, ettől ezerszer lett nehezebb minden. nincsenek hibások, csak az összkép van. 

ez az a pont, ami erősen visszaüt a teljesítményre, nem tudom függetleníteni a kettőt, mindkettő belőlem indul ki, egymásra hatásuk igen erős.

- mi bátorít? - az UB alatt egy csomó olyan emberrel találkoztam, akikről kiderült, hogy olvassák a blogom. a legváratlanabb szituációkban jött ez elő, nemtől és korosztálytól független olvasóközönségem van, fiatal pasi, középkorú nő, azért ez elég jó érzés volt, sok helyzetben megbátorított. egy vásárlóm, Petra, aki Nike csapatban volt csapkap, ő dobott egy sms -t, hoyg feltétlenül meg akar ölelni, szerintem ez nagyon kedves, de pl. a Futanyu egész stábja ott kiabált nekem a befutón, hát ez milyen már, ugye? olyan. és a Főnök megtalált indulás előtt és lelket öntött belém. és ott volt indulás előtt Györgyi is. és volt a csapatban lévő csajokkal nevetgélés is. amikor nagyon magam alatt voltam, általában jött valaki, olvasó, jóbarát, DK-s barátok (ezt több esetben is ki merem jelenteni), megöleltek, megpaskoltak, ezzel tudtukon kívül továbblöktek a következő váltópontig.

- mi motivál? - a hétköznapokban vagy egy versenyen könnyebb / nehezebb a motivációt megtalálni? heti négyszer kimenni futni vagy a téli - 9 fokban futni menni, mikor kilép az ember az ajtón és előbb szét kell csapkodnia a farkasokat, hogy egyáltalán eljusson a kapuig, hát, nem mondom, kell a motiváció. alapesetben egy versenyen erre már nincs szükség, elértem a célba (tehát a versenyen vagyok), már csak helyt kell állni, le kell futni az adott távot. de egy másfél naposon?? bennem elég erős a megfelelni akarás, hogy megcsináljam, amit elvárnak tőlem, s bár ez nem hangzik túl jól, itt nem a magam, hanem a mások felé való megfelelésről van szó. még akkor is ezt mondom, ha esetleg nem érkezik elvárás (elég, ha elgondolja az ember, nem?). szerintem ez egy csapatban tök normális, nem érzem, hoyg ezzel baj lenne, persze, a szép és a coelho-s az, ha azt mondom, hogy én magamért csináltam, de a lótúrót. szeretem hozni azt, amit ígértem, amit vállaltam, s ez képes motiválni. gyengén, de képes.

- hogyan tudom összeszedni magam újra és újra, mi az, amiért nem adom fel akkor sem, ha legszívesebben ezt tenném - itt most külön kell választani a testet és a lelket.  azon az ominózus elmért szakaszon kegyetlen rosszul futottam, fájt a combom, s az vitt előre, hogy kinéztem pontokat, meddig kell futnom, addig elvánszorogtam, majd kinéztem egy pontot, hoyg meddig gyalogolhatok, s ezt váltogattam (4 km után). jellemző, hogy nem éreztem a futás tempóját (ezáltal viszont befolyásolni sem tudtam), mert úgy lett 8 perces átlag, hogy a gyaloglások időnként 10 perceseket produkáltak, vagyis, a futás gyorsabb lett, mint azt gondoltam vagy éreztem. nem sikerült beállítanom egy lassú, nyugodt tempót, amivel végigmehettem volna. futás közben annyira fájt a lábam, hogy felmerült bennem a feladás, nagyjából minden futós etap közben, legalábbis én most már így emlékszem. a test fel akarta adni, ez az igazság, de a psziché / elme megmakacsolta magát és nem engedte. ha nagyon őszinte akarok lenni, s minek vetítsek, ugye, akkor nem azért mentem tovább, mert hős vagyok, szuper vagyok, király vagyok, cool vagyok - hanem a félelem miatt. komolyan. hogy mit szólnának mások, mit szólna a csapatom, mindenki letolta a magáét (veszett sokat, veszett gyorsan, baromi jól mentek), így sem teljes a komfort, még ha itt maradok az út szélén, mi lesz. azon az úton ettől tudtam magam újra és újra összeszedni, sorry, ha csalódást okozok.
 

Összességében én azt érzem, hogy gyenge vagyok / voltam, gyenge fizikailag és mentálisan is, nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, s ahogy vágytam rá. Elképzeltem egy utat, hoyg milyen lesz (hogy milyen jó lesz, persze), s nagyjából egy ponton sem jött be, ami azt hozta magával, hogy egyre rosszabb mentális állapotba kerültem. Mondom, hogy gyenge vagyok, na.

A férjem (és Tamás**) szerint éppen fordítva, erős vagyok, nem hagytam abba, nem adtam fel, nem álltam meg, nem ültem le az utcakőre, hanem végigcsináltam, magamat legyőztem. T. szerint az első lépés, hogy nem a hőst látom magamban (hogy látnám, muhaha), hanem a valós magamat. Hogy nem kell ezt hősiességként értékelni, viszont tisztelni kell a mögötte húzódó erőt.

Én csak azt látom, hoyg most helyre kell hozni magam. A férjem szerint, ha kimegyek futni (csak menjek már, értem én), a legfontosabb lépést már megtettem.

Nézőpontok ütközése.

* tudom ám, puzzle, csak mi így hívjuk 

* fölötte

** Tamást nem linkelem be, pedig sokat hozott rajtam, majd rákérdezek, lehet-e

nem kell mindig kaviár*

Az Ultrabalaton fizikailag 212 km, (nekem) lélekben olyan 800 km. A lelkem még nem teljesen ért haza, miközben a testem már teljesen rendben van, pedig nyüszögött eleget.

Az irónia ezúttal elmarad, de legalább többfordulós beszámoló következik.

Arra jutottam, hogy egyrészt nem vagyok az a "megérkeztünk a tésztaparty-ra és volt diós, mákos, túrós tészta és én diósat kértem" típus, másrészt viszont ha ömlesztve idetolom mindazt, ami bennem van, akkor senki semmit nem fog érteni, egymagam maradok, márpedig az most kiderült az UB-n, hogy ki mindenki olvas, őrület, na (Csaba!), így ma inkább csak a futásról mesélek nektek, gyerekek.

de azért berakok egy képet a tésztaparty-ról

A Balaton nagy, én kicsi vagyok.** 

És nem egy nagy futó.

Az UB reggelére kiderült, hogy Szabi megbetegedett, valami masszívan fertőző kötőhártyagyulladást szedett össze, futni éppen futhat, csak közösségbe nem mehet, ez nem éppen UB - kompatibilis, ugye. Ennek megfelelően a szakaszait szétdobtuk, nekem lett egy 5, 7 km-es és egy 7,7 km-es szakaszom, az előzetestől eltérően Fonyódliget - B. boglár, valamint B. földvár - Zamárdi között - még jó, hogy az előzetesben is éjszakai futást adtam meg, nem vártam szurkolókat.

az érdeklődés fenntartása céljából szépen berakom ide az érmet

Ha esemény van, tehát történés, akkor én jól bírom az éjszakázást, ami nem hátrány egy olyan váltónál, amikor hajnal fél 3-kor kerül sor az első futásomra - én ezt tudtam, így vállaltam, ez abszolút semmi gondot nem okozott. Nyilván álmos voltam, meg elgémberedett, mire odakerültem, elvégre egész nap az autóban ültünk, *mentünk x km-t, kiszálltunk, megvártuk a beérkezőt, vissza a kocsiba, menetközben ordítani ennek- annak, megint váltópont*, és a két csillag között ismételtünk. Valahol Gyenesdiás környékén tört ránk az este, onnantól egy picit nehezebb volt, főleg, hogy hajnal fél 5 óta ébren voltam, de erre készültem, tudtam, hoyg ez lesz, nem volt gond.

A gond az volt, hogy rossz váltópontra mentünk, rossz helyen vártuk a futónkat, nem tudom megmagyarázni, hoyg hogyan történt, de hárman sem vettük észre. Mire a jó ponthoz értünk, Ulrik szétfagyott az izzadt cuccában, állt és várt a szélben, király volt. Itt kellett nekem váltanom, kiugrottam az autóból, még megkérdeztem, hoyg merre kell mennem és elindultam abba  a jó sötét éjszakába. Mit is mondjak. A kialakult szituációtól olyan ideges lettem, hogy 180 fölötti átlagpulzussal mentem az 5,7 km-en, voltak olyan pontok, amikor úgy éreztem, itt kapok agyvérzést és halok meg a sötétben, egyedül. Nyilván nem is lett  PB (7, 28 min / km).

Maga a táv nem volt vészes, én most 5 km-re vagyok hitelesítve, de tudtam, hogy meg tudom csinálni - legalábbis előtte ezt gondoltam, vészesen nem tartottam tőle, letolható táv, 7,10-es időre számítottam, a vállalt időnek 7,30-at írt be Ági - szerencsére.

Eleinte még (hajnal fél 3 volt) kivilágított utcákon futottam át, de még jó, hogy a férjem rámerőltette a fejlámpát, mert egyszercsak (aztán később is) befutottam valami töksötét szakaszra, nem féltem, legfeljebb az agyvérzéstől, két félelem egy testben pedig nem fér el.

Az etap vége felé történt meg az, hoyg eltévedtem, lehet ezen  értetlenkedni, de azért kiderült, hoyg nem elszigetelt jelenségről van szó, másnak is sikerült itt is, más szakaszon is. Úgy kell ezt elképzelni, hoyg fut az ember a töksötétben, a fején lévő lámpa megvilágítja az előtte lévő (ideális esetben) 6 métert, próbál tempót menni, de közben nem árt figyelni a sötétben lévő táblákat, mert előfordul, hogy valamelyik utcába be kell kanyarodni. Egyetlen táblát nem vettem észre, le is futottam szépen a kikötőig, amikor már kavicson trappoltam, gyanút fogtam, de ekkor már nem voltam egyedül. Visszavergődtünk egy utcáig és akkor megláttuk a kerítésre elhelyezett táblát, hát nem tudom, szerintem lehetett volna nagyobb / fényesebb / akármilyenebb, mindegy, adtunk az UB-nek pár száz métert ajándékba. Végül befutottam, a férjem várt, meg a váltótársam.

Próbáltam megnyugodni, hogy most már mindegy, elrontottuk az előző váltást, ez van.

ma nincsenek összhangban a képek a szöveggel, gyenge a kohéziós erő

A következő futás olyan 2,5 óra múlva érkezett, már hajnalodott, szépen világosodott, 7,7 km - de ez sem volt kockázatmentes. Nem aludtam, csak átvettem a vizes felsőm, meg ittam, enni nem kértem. Valamikor reggel 6-kor jött tehát a következő etap, hát, nem esett jól megint elindulni, sikítottak a lábaim rendesen, de mondtam, hoyg nyugi, ez most (még) lassabb lesz, tessék szépen menni. Esküszöm, 4 km-ig nem volt bajom, onnantól már nagyon fájtak a kis dögök, nyöszörögtem, belesétáltam, megint elindultam, de a combizmok nagyon fájtak. Haladtam az úton, már nem nagyon volt futó körülöttem, talán hárommal találkoztam az egész szakaszon, a település aludt, csönd volt, nem lett volna ez rossz, csak éppen nem közeledett a váltópont. 

5 km-nél már annyira fájt a lábam, hogy azt mondogattam magamban, jól van, 5 km megvan, tessék, már haladsz is az 5,5 km felé, aztán meg, hoyg óh, már mindjárt itt is a 6. km, jó lesz, már 7 km, már csak 700 méter és megcsináltad.

És nem jött a váltópont.

7, 7 km, sehol. Jó, lehet, hoyg a runkeeper elszámolta, mondjuk, hogy 200 méter még van. És nem.

8 km - sehol.

8, 3 km- semmi.

8, 6 km - nyoma sincs. Beláttam a szakaszt, mert éppen egy nyílegyenes utcán futottam, és nem látszódott, hoyg valahol az univerzumban igenis létezne egy számomra fenntartott váltópont. Ez erősen megviselt.

 Bé Aliga így várt mindket péntek este

Egyszercsak észrevettem, hoyg valaki bringázik felém, a férjem volt. Egy másik DK-s csapat tagjai (akik engem vártak....) adtak neki egy bicajt, hogy jöjjön elém, na, innentől értékelem át a bicajos kísérő létezését, innentől tudtam futni megint.  Ő mondta, hogy igen, elmérték a szakaszt, 9, 15 km lett a vége. Amikor végre befutottam, egy nagyon nagyot káromkodtam, nem vagyok rá büszke, de már megmásíthatatlan, egészen pontosan azt mondtam, hogy rohadjon le a keze, aki ezt a távot kimérte. Sok mindent kihozott belőlem ez a szakasz.

Gondolni még arra is gondoltam, hogy már nem kell többet ma futni.  És nem is.

Sajnos, baromira kiszáradtam. Nekem eleve problémás a folyadékbevitelem, vannak napok, amikor egy kortyot sem iszom, nem vagyok szomjas, elfelejtkezem róla, mit tudom én, ilyesmi. Mostanában már igyekszem figyelni erre, az UB alatt pedig a férjem folyamatosan mondta, hogy igyál, igyál, igyál - és én ittam is, mert tudtam, hogy ebből gond lehet. Viszont mint valami átfolyó rendszer, folyamatosan mentem a bokrokba, mobil WC-kbe, átfolyt rajtam a víz, nem is értem, kár volt belém, ráadásul az volt az érzésem, hoyg több volt az output, mint az input - ez be is bizonyosodott. Annyira kiszáradtam, hogy már az első futás előtt, tehát már éjszaka iszonyúan kicserepesedett a szám, a bőröm, s ez csak ma kezdett el javulni, miközben a befutó után visszaállt a normál rendszer nálam, s akkor kezdtem el érzeni, hogy baromi szomjas vagyok. Onnantól kezdve valami félelmetes mennyiségű folyadékot igényeltem, s sikerült is odabent tartanom, így ma elkezdett javulni a szám állapota. Ezen azért még van mit javítanom. 

Ezen is.

* ősrégi sorozat, nem is emlékszem rá, csak valami foszlányra  - értsd: nem kell mindig nagy és jó futás (dehogynem)

** vö. Audrey Tautou- film

én már csak a Balatonra gondolok mindig, meg-megállva

Tehát akkor Ultrabalaton. Holnapután.
Nem azért nem írtam eddig róla, mert ..., hanem, mert..
Valahogy így.

Szombat reggel rajtolunk el B. aligáról*, emlékeim szerint az összes DK csapat egyszerre indul, talán 8,40-kor, esetleg nem. Mint ismeretes, én a RohaDK csapatban vagyok tag, Gergő itt megírt minden fontosat, például, hogy melyik oldalon tartsuk a Balatont.

A magam részéről ez a két szakasz az enyém:

Nem akartam dimbes - dombos vidéken futni, nem megy az még nekem, az marad a nagyoknak, így viszont éjszaka futok mindkét alkalommal, egyszer este 10, majd hajnali fél 4 körül, szerintem jó lesz. Nem lesz meleg, nem tűz a fejemre a Nap, nem lesznek körülöttem veszett sokan, mi mást kívánhatnék? Ja, a szél. Azzal az van, hoyg az első szakaszt valami két erdő között teszem meg, oda nem jut be, úgy képzelem, a másodiknál meg nem fog fújni, úgy képzelem.

Az időpontok miatt hogy úgy mondjam, nem számítok lelkes közönségre, milyen jó, hogy magányosan futok egyébként is, ugye.

A szakaszok hossza abszolválható, jó, tudom, nagy a szám, de a héten futottam egy olyat, hogy a bemelegítés után 4 x 2 km volt és azt 7, 34 min / km-rel hoztam, hát csak le tudok futni két 5-6 km-es etapot, ha meg nem, akkor belesétálok, vannak előnyei az éjszakai futásnak, nem lát senki.

Ilyen a pólónk, valószínűleg ebben futunk, de azért én viszek párat biztos, ami biztos alapon, ha a kocakólán 4-et használtam el 4 óra alatt, akkor 24 óra alatt mennyi várható? Na, annyit nem viszek.

Stresszelni nem stresszelek rajta, izgalom van bennem dögivel, de még nem tudok teljesen erre koncentrálni, mert nekem még bodzaszörpöt és eperdzsemet kell eltennem, egyik sem az a típus, amelyik megvárná, míg hazaérek.

Zoltán jön velem, végülis nem fog bringával kísérni, ellenben egész nap - egész éjjel vezet, így a legfontosabb, hogy legyen nálunk egy kis kemping gázpalack, mert hát a kávé, ugye. Enélkül sehova.

Színben tökéletesen illeszkedik, remélem, érződik, hogy adunk a részletekre.

Mi is van még? Ja, hát a lámpa.

Úgy volt, hoyg tegnap este 10 - kor főpróbát tartottunk, a férjem, a kutyánk és én kivonultunk a szokásos futóhelyemre, mert ott aztán semmi fény, rámcsatoltak minden fényforrást és kilöktek az autóból, hogy akkor futás. Baszki. Éjszaka futni nagyon cool, de azért vannak hangok, mit ne mondjak.

Két fejlámpám lesz, tudom, hoyg egy fejem van, de a másik a kezemben lesz, valahányszor visszaértem az autóhoz, kicsit szerelt valamiket a férjem, így most elég jól látok. Ez volt talán a legnagyobb félelmem, hogy nem fogok látni (még most is), eleve szemüveges vagyok, aztán meg romlott a látásom megint, meg éjszaka is lesz, ami nem a világosságról ismert, de úgy tűnik, ezzel a két lámpával olyan 6- 8 méterre látok előre, lehet hasítani a balatoni iccakában.

Péntek este a tésztaparty (én még soha nem voltam tésztaparty-n, ez lesz az Első, az azért valami, ugye? nekem a tészta nem is kell, csak az érzés, hogy én már egy ilyenen résztveszek - meg tudok mindenen hatódni és ezt nem is szeretném elveszteni) Aligán lesz, a szállás Siófokon, a rajt megint Aligán, a férjem meg Füreden vár kávéval. Aztán Gyenesdiáson meg majd futok. És Fonyódon is.

Na jó, megmondom, mi van. Én ezt az egészet nem tudom elképzelni. Persze, vannak részképeim, látom magam futni éjszaka, hogy megyek a fák közötti úton, látom, ahogy indulás előtt megölel a férjem, meg esetleg megpaskolnak a csapattagok, meg látom magam halálizzadtan, büdösen beérni a váltópontra, meg az is előttem van, hogy befutás után Keszthelyen kávét iszunk a mekiben**, meg hajnalban ugyanezt tesszük a siófoki mekiben, meg azt is látom, hoyg kiordítok valakinek, hoyg hajrá, meg egy csomó ismerőst hívok, hogy mi van, befutottak-e, minden oké?, de az egész, a nagy egész nincs meg bennem, nyilván ehhez át kell élnem az Elsőt.

És ez így van jól.

* B. Aliga, 28 éves, körözött személy

** a kávé, ugye

nyári napokon

Messziről indítok, de ígérem, megérkezem az Ultrabalatonra.

Szóval, valamikor azt olvastam, hogy egyes helyeken (de itt ez most nemcsak teret, hanem időt is jelöl) az idő kezelése a nyugat-európai felfogástól eltérő volt ám (ill. van, ahol ma is, ill. van akinél ma is, de ez messzire visz, sosem jutok el az UB-ig), mi ma egy egyenesen képzeljük el az időt és így is kezeljük, tehát, hogy az események lineáris sorrendben követik egymást, ez logikus, persze. Viszont  az archaikus időben az időfelfogás nem egyenes irányú volt, hanem kör, és szerintem ez is teljesen logikus, a nagyobb jelentőségű eseményekre mi is sokkal jobban emlékszünk, nem?* Pl. a nagy jelentőségű eseményeket időben közelebb érzünk magunkhoz, mondjuk, a gyerekeink születését egyértelműen, az szinte tegnap történt, ugyebár, simán előreugrik a lineáris egyenesünkön.  (Most mondjam-e még, hoyg Nietzsche szerint  az idő egy végtelen sugarú kör, vagy hagyjam inkább?)

Na, és akkor hogy jön ide az UB. Előre szólok, én szeretek elmélettel foglalkozni. Egyesek szerint csak azzal.

Az Ultrabalaton május végén lesz és én kétféleképpen tudok rágondolni. Egyrészt, ha azt mondom, hoyg Ultrabalaton, akkor jólesően érzem azt, hogy az nagyon kedves, helyes, aranyos, cuki esemény lesz,ez engem simogat, ez jóérzés, meg olyan szívmelengető is, hogy én és ott és futni és tavaly még azt sem tudtam, hogy van, most meg tessék, szóval esemény alapú időkezelés: lesz valamikor UB és de jó.

Ha viszont úgy gondolok rá, hogy május végén!!Ultrabalaton!! futni kell!!, akkor végelhalás van, basszus, az mindjárt itt van, én meg sehol nem vagyok még, és amint ez végigfut rajtam, nagyjából már azt érzem, hogy május közepe van: dátum (idő) szerinti időkezelés. Kétségbeesett számolgatás, hány hét van hátra, itt liheg a nyakamon, megöl engem biztosan, nincs időm.

Mivel nem kell letennem a garast egyik mellé sem, felváltva gondolok rá, mikor éppen hogy, egy jobb futás után egyértelműen eseményként, a héten megesett hazakutyagolás után úgy éreztem, holnap lesz és mindennek vége.

Na de no para, itt a csapatom, sokat hozzá nem fűzök, bár érdemes lenne a fentiekkel kapcsolatban azt az egyetlen értelmes kérdést feltenni, hogy hány éves a kapitány.

* Tehát az, hogy én, aki sosem tudom, tavaly esett-e a hó, most nagyon biztosan állítom, hogy márciusban rohadt nagy hó volt, és nem azért, mert ez időben közelebb van hozzám, mint az előző évek, hanem az ominózus történések miatt (de nem fogom tudni, hogy ez 2013-ban volt, csak azt, hogy a családban valami éppen akkor történt, amikor az a sok hó elöntött minket).

public demand*

Tegnap megállapítottam, hogy a bálna* és köztem nem csupán terjedelmi hasonlatosság van, hanem ahogyan a bálnának is folyamatosan mozognia kell az életben maradáshoz, úgy nekem is ebben a téli futóruhában folyamatosan mozognom kell, ha nem kívánok megfagyni. És hát nem kívánok.

Egyébként megvagyok, köszönöm, érkezett némi külső nyomás*, hoyg írjak már, csak hát főszezon van és éjt nappallá tevő munka, szó szerint. De azért futok, gondolom, a józan eszem megőrzése ennek is köszönhető.

Tegnap pl. - 1 fokban indultam el,  gondoltam is, hogy micsoda szerencse, hogy májusban elkezdtem futni, mert mostanra része lett az életemnek ez az egész hacacáré, nyilván nem kezdeném most el, kezdené a fene, viszont továbbra is azt mondom, hogy -1 fokban futni ezerszer jobb, mint nyáron, ez a nekem való időjárás, imádom. De csak futni benne, sétálásra, bóklászásra alkalmatlan.

Közben meg az történt, hoyg indulok ám az Ultrabalatonon, megint megtörtént, ami a Suhanj-on is, hogy miközben én még bambultam és csodálkozva néztem a világba, meghívtak egy csapatba. Engem, a nagy futót, ez vicces, nem? Megint bizalmat szavaznak nekem hónapokkal a verseny előtt, remélem, rászolgálok, dolgozom az ügyön. A főnök úrnak még nem mondtam, idén nem szeretném már felidegesíteni, legyen jó karácsonya.

Tegnap rakoncátlankodtam (ezt se nagyon olvassa el a főnök úr - Ági, légyszi, ne szólj -), ugyanis olyannyira tele volt a tököm  fejem minden munkával és feladattal és elmaradással, hogy azt mondtam, most muszáj futni egy hosszabbat, így eltértem az edzéstervtől és gondoltam, egyben futok 4 km-t, legalább meglátom, tudok-e még / már. 

Az első 2 km-en meghaltam, gondoltam is, hogy ha most összeroskadom, a ködben meg sem találnak, nagyon rossz volt, fájt a lábam (jah, hát a bemelegítés hiánya, ugye...), elegem volt és nem szerettem, meg is álltam, hogy akkor most innen dühöngve hazasétálok. Aztán nem tettem mégsem, 150 méter után újra nekiduráltam magam és onnantól kezdve egyre jobb lett, elmúlt a fájás, váratlanul megtetszett a téli szürkeség, jól vettem a levegőt, a pulzusom is rendbejött, az autók sem érdekeltek, na. 6 km lett.

A vicces ebben az, hoyg az első 2 km-t nemcsak érzésben, hanem időben is rosszul abszolváltam, ennek a kettőnek nálam minden létező variációja előfordult már, érzésben jó, időben rossz, és fordítva és keresztben és mindenhogy, most igazodtak egymáshoz, mindenféleképpen rossz volt, valami 9, ill. 9, 40-es km-eket futottam, nem is tudom, ez még haladásnak nevezhető a fizikában?

Utána viszont váltás érkezett és egyre gyorsabb km-eket futottam, hát belejöttem, na,  8,14-es volt az utolsó km, ez nálam szinte végsebesség. És ne felejtsük el, hoyg ez volt a hatodik km. Ha tovább futok, a végén esetleg repülök is? Egyszer ki kell majd próbálnom.

Mindez azért érdekes és itt jön a magyarázkodás, mert az Ultrabalatonra olyan 2 x 10 km-t (igazából egy félmaratont, tehát 21 km-t, de szétszedve) vállaltam és be kellett írni a tempót és 9 perces km-ekben egyeztünk meg, hát csak tudom abszolválni, nem? Hamarabb beérni meg csak ér, nem?

Ön mit lát  a képen? Mert az egy hegy.**

* a bálnáról egyéb infót a haziallat.hu oldalon keressetek, hol másutt

** vö. Saint- Exupéry