Nem tudom

.. ti mit gondoltok a játszóházakról, meg ilyesmikről. Ma kicsit meglepődtem, hogy a mozgásfejlesztő játszóház abból állt, hogy kb. 1 órán keresztül lehetett a gyerkőcöknek játszani játékokkal, mászkálni kis lépcsőkön, látrán és mászókán, és kb. negyed-fél óra éneklős-mozgásos foglalkozás zárta. Nem mondom, hogy rossz volt, sőt, Janka nagyon élvezte, és amit csinált a vezetője, az is tetszett. Csak másra számítottam, kicsit többre. De lehet, hogy csak én vagyok ilyen, vagy túl sokat várok.
Ami a másik, hogy az jutott eszembe, hogy ennyi idő alatt kb. 10 gyerektől annyi pénz jött össze, mintha én kb. 2-3 táskát adtam volna el. És akkor ez még az olcsóbbik változat volt, mert vannak sokkal drágábbak. Tudom, hogy nekik is van terembérlet, meg egyéb más költségek, de akkor is elgondolkoztató, hogy mennyit ér a munkám/munkánk. Bár lehet, hogy ezt így nem lehet összehasonlítani...

Semmi sem történik ok nélkül...

...ezt mindig is így gondoltam, bár sokszor hajlamos vagyok megfeledkezni róla. És ez nem jó. Az a szerencse, hogy néha bevillannak dolgok és összefüggések, mint pl. ma.

Már többször elégedetlenkedtem (leginkább magamban) a kezemet ért sérülés miatt. Utána pedig bántott, hogy milyen kevés a türelmem, meg hogy járhattam volna sokkal rosszabbul, és hogy hány embernek van sokkal több baja, én meg ezért kesergek.
Ezt a fázist követte eddig, hogy minek 3 hétig a gipsz. Biztos már rendbe is jött, mert már csak néha fáj egy kicsit. És megint csak morogtam.

És ezután jött a pofára esés. Pénteken voltam kötözésen, ahol újra visszarakták a sínt még 1 hétre. Teljesen le voltam törve, bár tudtam, hogy ez lesz. Egy idősebb asszisztens kötözte be a kezem, aki nagyon barátságtalan volt. Ennek megfelelően is dolgozott. Szörnyen szorosra csinálta az egészet, megtekerte többször a gézt, hogy jól vágta a kezem. Hazafelé már zsibbadt az egész és fájt is. Ekkor jött a nagy ötlet: majd én leszedem és átkötözöm rendesen! És így is tettem. Nagy megelégedettséggel tekertem le az egészet, és alig vártam, hogy újra mozgassam rendesen a kezem. Persze a várakozásomnak megfelelően, hogy már úgyis rendbe jött. Éééés paff. A kéz mozdulni akart, és nem tudott. :((((( Nagyon fájt, nem mozdult, még a csuklóm is merev volt. Hihetetlen és megdöbbentő érzés fogott el, nagy ijedséggel párosulva. Alig tudtam megmosni, és utána rögtön vissza a sínbe.

Megijedtem nagyon-nagyon. De nagy alázatra is tanított. Mostmár nem elégedetlenkedem kicsi sem. Rájöttem, hogyhy már így jártam, a gipsz a barátom, és már csak az elválásunktól félek. Az orvosok pedig tudják a dolguk, és hogy mire mennyi idő szükséges, hiába érzem/gondolom máshogy.

Ezentúl sokkal türelmesebben és bölcsebben igyekszem szemlélni a dolgokat. Még akkor is tudom, hogy mindennek oka és értelme van, ha nem is látom éppen.