Pedig...
Lassan újra születésnap van nálunk, Áron lesz 10 éves. Nagyon hiányzik, hogy nincsenek összefoglalók, pláne Lelléről, pedig mindegyik kérdez ezt azt, és akkor együtt visszakeressük, és ez egy nagy kincs.
Még nem is olyan nagyok, hogy ne lehetne írni róluk, bár nyilván van aki kikérné magának, ha mindent őszintén megosztanék. :) Mégis úgy döntöttem, hogy (bár nincs vizsgaidőszak, hogy valami mással akarjam kitölteni az amúgy rém kevés, de annál értékesebb időt, viszont van jó sok munka, amiből nem baj, ha kicsit kifordulok) mégiscsak összeszedem magunkat, és nyomot hagyok a jelenről. Nem nagyot, csak olyan összefutósat.
A jelen, mondhatni kacifántos.
Mindenki iskolás már, Lelle másodikos, Áron negyedikes (felvételizik nemsokára), Mimi elkezdte az ötödiket a helyi katgimnben, ahol Hanna már hetedikes.
Jó hirtelen kellett anno négy éve a saját lábunkra állnunk, de azóta van egy rendszer, amiben elevickélünk, azt nem mondom, hogy cukormázas szinten, de végülis elég jól (erről írok majd... remélem).
Maradtunk abban a házban, ahol éltünk, csak a szobák funkciója változott meg. Én kiköltöztem a hálószobából, ami most játszószoba a gyerekeknek, ők pedig úgy döntöttek, hogy egy szobában alszanak, együtt. Sok körös átrendeződés után most van két emeletes ágyuk, és mindenkinek egy kis kuckója így. Ahogy látom, egy darabig még így maradnak, kíváncsian figyelem, hogy mikor jön el a pont, amikor ez már nem lesz jó.
Borzsi mellé tavaly hoztam egy kiscicát, aki négy hónap után megszökött, és nem jött vissza többet (Lelli azóta is sokat emlegeti, legtöbbször bánatosan, és még imádkozik is érte, hogy jöjjön haza...). Tavasszal a szomszédban született négy kismacska, amiből egy vörös nálunk kötött ki. Bonifác a neve, és elég jól bírja a kiképzést, még Borzsival is jóban van.
A sulikról majd egyesével a gyerekek kapcsán írok, röviden annyi, hogy nagy könnyebbség, hogy mindenki falun belül jár mindenhova, itt vannak a különórák is, meg a barátok is. Másképp mondjuk valószínűleg meg sem tudtam volna oldani, de ettől függetlenül is szuper helyeken vannak mind.
Az én életemben a sok változás közül az egyik legfontosabb, hogy sodort mellém a Mindenható egy olyan férfit, aki a hibáinkkal együtt is úgy gondolja, hogy a legjobb dolog, hogy Mi vagyunk. A türelmet tanulom minden nap, minden fronton, de úgy tűnik, van még hova fejlődni... egyelőre várjuk az ő szabadulását, aztán elkezdhetjük a közös életünket is, ha minden a terv szerint alakul.
Az ő oldaláról érkezett az életünkbe három gyerek is, egy lány és két fiúcska. Olyanok, mint az orgonasípok, 7 és 13 éves kor között most épp van mindenünk. Majd Áron borítja a sort :)
A kérdés, hogy hogyan vannak ők egymással persze mindig előkerül, röviden jól. Hosszabban is jól. Részei egymás életének, törődnek egymással, figyelnek egymásra, fontossá váltak egymásnak az évek alatt. Mérhetetlen hála ezt megélni, tapasztalni. És mérhetetlen hála, hogy abból, amiből fel kellett állni, ide jutott az én történetem.
Tudom, megannyi kérdés lenne még, de most rohanok tovább dolgozni. Jövök még erre, mert jó itt. (És tudom, hogy nagyon hosszúak ezek a szünetek. Nekem is.)
A képről egy hiányzik...