...

Nehezemre esik megírni ezt a bejegyzést.
A téma is nehéz, a sorokbafoglalás meg még nehezebb.
Kavarognak a gondolataim rettentő szürreálisan és képekbe még valahogy összeállnak, de mondatokká nem formálódnak sehogyansem.
Ha csak a tényeket írom, az pont semmilyen.
Ha meg ennél többet, keszekusza.

A téma a halál.
Nem beszélünk róla többnyire, mert kínos, mert elromlik a kedvünk tőle, mert senki sem tanította meg, hogyan is lehet ilyesmiről beszélgetni.
Szeretem, ahogy a gyerekek tapogatják, ízlelgetik, van benne egyfajta irracionalitás. Mintha kívül tudnának maradni a komolyságán, az ijesztő visszafordíthatatlanságán, az ismeretlenség okozta félelmeken.
Megértenek ugyan valamit, amit lehet ide oda gurítgatni, de abban a pillanatban, amint van fontosabb, elengedik és futnak tovább.

Nem tudom, hányadán állok a halállal. A sajátommal sem, másokéval sem.
Amikor elég közel kerül hozzám, akkor döbbenek csak rá, mennyire fogalmam sincs, hogy mi is ez. Hogyan kellene viszonyulnom. Ahhoz, aki elmegy, azokhoz, akik maradnak.
Leginkább azért nem (azon túl, hogy nagyon közeli személyt még nem kellett gyászolnom...), mert úgy érzem, hogy a halál az az esemény, amikor igazán kézzelfoghatóvá válik a különbség test és lélek között. A test megszűnik, és mégsem érzem, hogy aki meghalt, az megszűnt volna.
A temetés számomra egy olyan rítus, ahol megünnepeljük azt, akit itt már soha nem fogunk tudni megölelni. A teste nincs jelen, de az ember igen. Az idő az, ami feledtet, a közös élmények hiánya az, ami miatt messzebbre kerülünk egymástól, de alapvetően mindenki, akit ismertem, szerettem és már nincs, itt van velem, bennem.

A gyász önmagunkról szól. Egy részünk elvesztése együtt jár azzal, hogy újra kell definiálnunk magunkat enélkül a lényeges rész nélkül. Minél közelebb volt hozzánk aki elment, annál nehezebb ezt megtenni. Minél kevésbé tudjuk, hol van bennünk ez a rész, annál nehezebb. Aki nem formált, aki nem épült be igazán, azt könnyebb elengednünk éppúgy, mint azt, akinek a halálára fel tudtunk készülni, vagy azt, aki méltón fejezte be a földi életét.

Ma volt a temetés.
Éva az apai nagyapám második felesége volt, tőle kaptam a hegedűmet, talán miatta, meg nagyapám miatt volt egyértelmű, hogy zenélni fogok.
Gyerekként ritkán találkoztunk, de ezek a találkozások mindig meghatározóak voltak. Ma is érzem az illatukat, hallom a hangjukat, ezer apróságot tudnék felidézni, a Kléh István utcai nappali sarokszekrényén a londoni emeletes busz miniatűrjét éppúgy, mint azt a mozdulatot, ahogy minden külföldi turné előtt körberajzolták a lábam, hogy biztos legyen a cipő mérete.
Hallom a reccsenést, ahogy a lágytojás tetejét levágják nekem, és tökéletesen emlékszem, mekkorát kellett ugranom, hogy földet érjek a nagybőgős székről a Feketesas utcai próbateremben.
Itt van a szemem előtt Éva keze, a rövid körmei, ahogy beszéd közben ráteszi a mutatóujját a hüvelykjére, karikát formázva belőlük......

Pár éve gyakrabban találkoztunk, mint azután, hogy nagyapám meghalt.
Nyitott lett és útkereső, megjárta Indiát is spirituális indíttatásból, és ha találkoztunk minden alkalommal úgy éreztem, hogy rengeteget ad nekem azzal, ahogyan megmutatja, milyen szép, hogy az idősebb korunkban meghozott döntéseink is képesek megváltoztatni az életünket, a gondolkodásunkat, a hozzáállásunkat.
Aztán beteg lett, amit mindvégig derűsen viselt, és bár láthatóan harcolt az életért (mindig voltak tervei, sosem panaszkodott inkább csak rá-rácsodálkozott, hogy nehezebben mennek a hétköznapi dolgok), egy ideje elkezdte szétszórni a tárgyakat maga körül.
Úgy ment el, hogy megvárta, hogy a neki legfontosabbak ott legyen mellette, fogják a kezét. Ennél többet nem tudom kívánhat-e bárki.

Ma volt a temetés.
Délelőtt ért el a hír hozzám, meghalt a terapeutám.
Az az ember, akinek tizenhat évvel ezelőtt elmondtam mindent, aki négy évig minden héten egy órán át mellettem volt, és segített kibogózni a csomókba szorított bugyrokat. Aki bármikor, ha szükségem volt rá ott volt, és tudta mit kérdezzen.
A múlt héten küldtem hozzá valakit, onnan tudtam, hogy kórházban van. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy bemenjek hozzá, bármennyire is képtelen ötlet volt.

Sok sok impulzus egyben, egytől egyig másfél napnyi plafonnézős elmélyedésre adnának okot abban a rohanásban, amivel a hétköznapokat töltöm. Egy filmélmény, vagy az aktuális kedvenc sorozat a húsba vágó résszel, levélváltások Éva okán, fényképek, filmek nagyapámról, nagyapámmal, Éváról, Évával.

A temetőben esett a hó. Éppen csak annyira, hogy megkoronázza a széles, hófehér utat, épp annyira, hogy lássam, de ne érezzem. Gyönyörű volt a táj, csendes és nyugodt, mögöttem Karma, az indiai barát egy mantrát énekelt.

Ma értettem meg, hogy mennyire csak rólam szól a gyász. Hogy milyen méltatlan, hogy azért estem kétségbe, mert a sziklamászás közepette elvesztettem a biztonsági kötelemet.
És azt is ma értettem meg, hogy az igazi lezárása ennek a kétségbeesett fojtogató érzésnek az, ha valamit megőrzök belőlük magamban.
Éva hegedűje nálam van.
Mariann pedig mindent elmondott, amit hallanom kellett.

Hajakról

Az elmaradásom oka részben a hóhelyzet.
Elég gyenge kifogás, de ma összesítettem, nagyjából (és a matek még mindig nem erősségem, úgyhogy megkértem Danit segítsen, mielőtt badarságokat irkálnék) 80 nm az a terület, ahol hómentesíteni kell. Ebből 40 méter a járdánk hossza. Na ezzel nem számoltam, mikor erre a házra esett a választás.

A másik egy családtagunk halála.
Erről lehet, hogy fogok még írni, azt gondoltam, hogy nem fog ennyire megdolgozni, és persze rosszul gondoltam. Nem szomorú vagyok, hanem egy gondolati lavinát indított el bennem az Ő távozása, és azon kapom magam napok óta, hogy merengek, és utazom, és merengek és utazom.

A harmadik pedig az, hogy új év, új szokások.
Meg a régiek is, és talán ez egy kicsit sok egyszerre. Nem mintha a blogolás elhagyása lenne a cél, sőt. Viszont nem minden fér bele (még mindig) egy napba, pedig igyekszem. Például ma kétszer főztem. Meg tegnap is. Holnap meg nem fogok.
A titokról meg csak annyit, hogy egy külön bejegyzés készül, de közben meg rámpirított V. hogy nem is titok. Hát azt a locsifecsi mindenemet... :)

A főzésről meg az jutott az eszembe, hogy a szokások mellett új rendszerben gondolkodom, főképp azért, mert (a kényszeres énem ismét dominálni óhajt) úgy látom, hogy lehetne az idővel jobban bánni a magam javára, és ez tettvágyat szült.
Részletekről később.
De csakis azért, mert hamár a címet írtam le először, akkor szóljon is erről ez a poszt.

Hanna egészen kicsi volt, mikor először kapott csatot a hajába. Aztán gumit is. Soha nem volt ellene kifogása, vagyis talán legelőször csúnyán nézett rám, mikor a csattal megnyomtam a fejét, de onnantól azt hiszem minden nap copfja volt. Sokan kérdezték, mivel vettem rá, hogy megtűrje, én meg vonogattam a vállam, és nem értettem a kérdést.
Mikolt is azt erősítette bennem, hogy ez a hajcsatt, hajgumi téma egyáltalán nem is téma, mikor már olyan hosszú egy kislány haja, hogy kell, akkor lesz és kész.
Nem is gondolkodtam azon, hogy rövid legyen-e a hajuk, vagy nőjön, nőtt, amíg nőtt, aztán vágattunk a végéből mind a kettejüknek.
Hannának sok selyemhaja van, Miminek meg oroszlánhoz illően sosem olyan, mint amilyenre megcsinálom, az ővé önálló életet él. Neki is selyemhaja van, de neki jóval kevesebb, mint Hannának és a választéka sem egyenes, hanem Z betű alakú, ettől elég izgalmas két copfot csinálni neki, a végeredmény meg igazán Mikolthoz méltó.

Lelle haja.
Az egészet miatta írtam eddig. :)
Pocakban volt még, mikor egészen váratlanul elfogott a türelmetlen kíváncsiság. Milyen hajjal fog megérkezni? Fogalmam sincs, mitől volt ez olyan kardinális akkor, de konkrétan emlékszem, hogy nem tudtam szabadulni a találgatástól. Nem az izgatott, mekkora lesz, kire fog hasonlítani, hanem a hajszíne...
Hanna sötét hajú volt, Mikolt még sötétebb, amikor pedig Áron született, az orvos nevetve mondta, nahát, milyen szőke kisfiú. Én még nem is láttam akkor, egy fájással voltunk a vége előtt, és nagyon meglepett, hogy Siklósnak ezt fontos volt megemlítenie, na meg hogy komolyan egy szőke gyerek?

Lelle végül sötét hajjal született, semmi különös nem volt a fején, ami említésre adhatna okot, és amint a kezemben tartottam, nem is volt már érdekes az a dolog.
Ahogy nőtt, lett egy kis háromszög a homlokán, amit viszont nagyon megszerettem. Az Áronhoz való hasonlóságában pedig fel sem tűnt hogy egyre szőkébb is, egyéves korára már ez a nagyonszőkesége volt a természetes.

Azóta pedig csak nő a haja, lassan eléri azt a kort, mikor eljön a csattok ideje.
Illetve csak jönne. Lelle ugyanis tökéletesen tisztában van a csatt funkciójával, és amint meglátja a kezemben, menekülőre fogja. Sosem volt még sa haja közelében sem ilyesmi, mégis tudja a kis betyár, hogy az nem olyasmi, amivel bensőséges kapcsolatot szeretne valaha is ápolni. Még akkor sem, ha már olyan hosszú elől a hajacskája, hogy a szemébe ér.

Nemcsak a csattot nem szereti, de azt sem, ha hozzáérünk a hajához. Ezt nem is nagyon tudom mihez kötni, talán egyszer húztam meg véletlenül a vattapamacsát hátul, esetleg a hajmosás kellemetlen emlékét hánytorgatja fel minden alkalommal ha megsimogatom(nám), mindenesetre amint valakinek a keze a hajához ér, azonnal kiabál áááu.

Egyik este, már altatás közben simogattam a fejét, félálomban lehetett már, mert eltartott egy ideig, mire reagált. Felült a sötétben, és ütögetni kezdte a fejét, miközben hangosan kiabált, áu.
Nagyon vicces, de egyben ijesztő is ez az intenzív ellenállás, egyrészt, mert szeretem simogatni a haját, vagyis szeretném, másrészt pedig tényleg nem értem, miért ilyen nagyjelentőségű számára ez a látszólag apróság.

És hogy még bonyolódjon a történet, Lelle haja hátul vattásodik. Nagyon. Ahogy alszik, ahogy forgolódik, reggelre csomókba áll össze. Tegnap hajat mostam neki, hátha ki tudom finoman simogatni a rasztáit, és nem sikerült.
Ma végül egy körömkefével fésültem ár a nedves haját (ezt valamilyen csoda folytán engedte), és végre egészen kislányos lett az amúgy egyre csak göndörödő tincseivel.
Amiket meg mondtam már? Imádok. :)

Áron sem maradhat ki ám. Az ő frizurájával kapcsolatban minél rövidebb párti lennék, ha a nagyszülők nem szeretnék annyira, ha hosszabb egy kicsit. Ezt is megértem természetesen, csakhogy a sok lány után annyira jólesik egy igazi fiúshajú fiút látni itthon. :)

Már nagyon érett a hajvágás, nem is én forszíroztam ezúttal, hanem Áron mondogatta, hogy már olyan hosszú a haja, hogy a nyakáig ér. A múlt héten egyik reggel elment Danival, de nem volt hajlandó végül az ölébe ülni, azt hajtogatta, hogy majd a mama ölében megengedi a hajvágást.
Mára lett nagyon elegünk a nyakigérő kócosságból, hívtam Vikit, ő meg jött a krokodilos ollóval, a palásttal, meg a zizegő álmosítójával.
Áron pedig az ölemben ülve hagyta, hogy hulljon aminek nincs helye a fején.

Mikor készen lettünk, megnézte magát a tükörben, aztán elszaladt játszani. Pár perc múlva újra megjelent a tükör előtt, aztán hozzámszaladt, és azt mondta, hogy nem akarta, hogy Viki levágja a haját, tegyük vissza szépen oda, ahol volt.
Nem sokáig rágódott ezen, de annyira érezhető volt, mikor elő-előkotorta ezt a mondatot, hogy a változást éli meg épp olyan nehezen, mint én...

Mindenesetre gondoltam megörökítem az újbuksiját. Ült a fotelben, és mikor meglátta a gépet a kezemben, azt mondta, ne itt, hanem fent a fotósszobában fényképezzem le. :) Így alakult, hogy minden igyekezetem ellenére is műtermi fotók készültek ma nálunk, és majdnem elkéstünk a lányoktól, annyira jó modelleknek bizonyultak ezek a szőkék mindketten. :)

Az meg végképp döbbenetes, milyen nagy fiam lett hirtelen......

Virrasztás ha nem is hasznosan

Mióta nincs lcdm, lassabb az online élet. Nem lehet bárhová csak úgy elhurcolni a laptopot, a drót hossza szabja a határt. A kötöttség zavar is, meg nem is, a munkáknak árt, a gyerekeknek no meg a blogolásnak használ. Hamarabb is fekszem, de háromnaponta kell egy kilengős éjjel, úgy tűnik az alvászavar zsugorodik, de még tartja magát.
Aztán van még titkom is, de négy után árulom csak el. Nem gyerek.

Nos az egyik mondanivalóm az volna, hogy olvassátok Esztert.

A másik pedig, hogy rájöttem, hogy nemcsak a hosszú órák számítanak kettesben töltött időnek, hanem azok a kizárólagos pillanatok is, amikből jut egy napra több is. És ettől olyan nagyon jó kedvem lett.
Ma este Mikolt kicsit beverte a fejét. Másodszor, mert egyszer leesett a cseresznyefáról (sapka, bálelt, polárkapucni, meg a kabát, fél méteres hó, nagyon nem üthette meg magát, de megijedt persze), másodjára meg Áron kapta fel a lábait, ahogy ült a wc fedelén és épp vetkőzni próbált. Jó nagy dudor lett a fején, sírt is, vigasztaltam egy darabig, de nem szűnt a sértettsége.
Mesélni kezdtem, nememlékszem miről, és hirtelen abbahagyta a sírást.
Olyan meseszép volt a könnyes szemével, a kócos hajával, ahogy fentről nézett rám, hogy nem bírtam ki, hogy ne mondjam:
- Tudod Mimi, milyen gyönyörű kislány vagy?
Egészen elveszett a bókban, mosolygott, és fürdött a pillanatban. Én meg benne gyönyörködtem, meg abban, milyen ereje van a szavaknak.

Éjfél sem volt még, és Hanna megjelent az ajtónkban. A kicsik már épp elaludtak, Hanna meg csak állt a félhomályban, és megszólalni sem mert.
- Mi a baj Hanna? -kérdeztem halkan.
- Rosszat álmodtam.
Erre Dani is magához tért, és mondott valami okosat, mire Hanna elcsukló hangon suttogta:
- Azt mondtad, bármikor jöhetek...
Meg sem várta a befejezést, Dani maga mellé vette (ő van a legközelebb az ajtóhoz), de ott is csak folytatta:
- A mama mellé szeretnék menni...
Bepréselődött Áron meg közém, hármunk lába egészen összegabalyodott a takaróm alatt, szorította a kendőit, és amilyen kicsire tudott, összegömbölyödött. Egymáshoz ért a fejünk, a kezembe vettem a kis kezét, amivel a kendőibe kapaszkodott még mindig és mindenféle apróságokról kérdezgettem. Lassan enyhült a szorítás, éreztem, ahogy ellazul, már amennyire tizenöt centin az lehetséges.
Ahogy nemsokkal ezután a szobájuk felé mentünk kéz a kézben, már csacsogott, és míg bebugyoláltam a paplanjába, azt mondogatta, inkább megpróbál tündéreset álmodni.

Hahaha havazik

Lelle az éjjel elég gyorsan ürítette ki a cumisüvegét. Fél háromkor támolyogtam le újabb adagot készíteni neki, és miközben azon tanakodtam, vajon nem eszik-e eleget, azért kell éjjel hét deci tápot magába töltenie, kifelé bámultam az ablakon.
Lassan esett csak le, hogy amit látok, az nem a delta főcím, hanem a valóság.
Az a szó jutott eszembe, ítéletidő.
Bokrot cibáló szél és hóvihar. Tovább merengve meg az tűnt fel, hogy ott is hó van, ahol nem szokott. A ház fala mellé gondosan felpakolt két éves száraz fahasábok tetején. Is.

Aludtam egyet a délelőttre, és azt álmodtam, hogy havat lapátolok, hogy ki tudjuk nyitni a bejárati ajtót. Aztán délelőtt lett, és majdnem valóság lett az álmomból.
Szeretek havat lapátolni, kikapcsol, és jó érzés, hogy mozgok is közben, de van az a mennyiség, aminél már nem ez az idill jut eszembe.
A gyerekeket megkíméltem a hidegtől, tíz percenként szaladtam be, hogy megnézzem, minden rendben van velük. Kivételesen semmi különös nem történt az alatt a másfél óra alatt, ameddig azzal voltam elfoglalva, hogy a járdánkon végig lehessen sétálni nyaktörés, vagy túravezető nélkül.

Fél tizenegyre sikerült tüzet is gyújtanom a kemencébe, ez a hófúvás valóban nem tett jót a fánknak, de végül ropogott, az udvaron pedig elhordva a hó, lassan hátradőltem, és majdnem megveregettem a vállam, mikor csengett a telefon. Dani hívott, hogy elújságolja, most ért le a Moszkva térre. Hát szuper, mert a lányokat ugyan sikerült épp kilencre az oviba eljuttatnia, de nekem kell értük mennem délben, a két kicsivel a hátamon, vagy a hónom alatt. Se bringa, se roller.
Van egy kétszemélyes szánkónk, ami remek móka két gyereknek.
Odafelé megoldom valahogy, de vissza?

Azért bátran hátradőltem, és megveregettem a vállam, és nagyon örültem, hogy anyukám adott ebédet, aztán újra kinéztem az ablakon, és megihletett a nagy kupac a garázs oldalában.
Az utunk az oviba remekül sikerült, leszámítva, hogy Lelle, ahogy megállt a szánkó, lepattant róla, így a buszmegállóban, a buszon, az ovi kapujában...
Hazafelé pedig szerencsére jött velünk egy csoporttárs anyukástul, így a veszekedés a helyekért ezúttal elmaradt.
Nem hinném, hogy minden nap szeretném ezt a szánkós gyerekszállítást, de egyszer vicces volt.

Itthon aztán nekiálltunk várat építeni, egy műanyag fellépő lett a téglagyártó alkalmatosság, és hamarosan egész komoly kis építmény állt az udvarunkon.

Senki se higgye, hogy ennyi gyerekkel lehet büntetlenül szórni az időt, mire eddig jutottunk, Lelle teljesen kiakadt, valószínűleg éhes volt, és fázott, leült egy nagy halom hó közepébe, és kiabált.
Felkaptam, bevittem, és bedugtam a kádba. A többiek is követték, és míg olvadoztak, a kemence köré pakoltam a csuromvizes overálokat.
A vízben ebédeltek, csak hogy ledolgozzuk a lemaradást, és négykor már mindenki az ágyában feküdt.

Közben pedig az is kiderült, mitől ébredt Lelle az elmúlt napokban kismilliószor.
Van két vadiúj foga felül, és a két alsó őrlő is minden bizonnyal napokon belül látható lesz.

Másfél éve Lelle Róza

Napok óta ennek a számnak a bűvöletében élek. :)
Tizennyolc hónap, és már csak nagyon ritkán jut eszembe, hogy ebből az első kettőt Malajziában töltöttük. Peti a tudatosítója általában ennek az apróságnak, és bármennyire is ritkán látjuk mostanában, Lelle és közte az a korai kapocs elszakíthatatlanul jelen van most is.

Mindegyik nagyból van benne valami, külsőre is, meg belsőre is, és mégis annyira megismételhetetlen ő is, akárcsak a többiek. Mikor a nagyok oviban vannak, igazán szembetűnő, mennyire Áronos, és akinek abban a kiváltságban van része, hogy van egy bátyja, az elég sok fiús hatásban részesül ahhoz, hogy tökéletesen más legyen, mint a nővérei.
Hanna finomságából kevés van benne, de a kisbabákhoz való viszonya nagyon is emlékeztet a másfél éves Hannára. Ahogy egyébként a mozgása is, meg a vagánysága.
Mikolt csibészségét és humorát is felfedezzük benne elég gyakran, akaratban pedig mindegyiküket felülmúlja. Talán sosem volt még hátonfekve hisztiző ekkorkánk, és ilyen hangosan követelő sem. Persze, negyedik, szokták mondani, és biztos van is benne valami, de tény, hogy kitartó, és szenvedélyes. :)

Épp 10 kiló, 80cm, nyolcfogú, a haja szőke, hátul göndörödik, amitől tökéletesen el vagyunk olvadva, de hogy el ne kényeztessen bennünket, nappalra vattásítja, lassan rasztássá fokozódik a hajhelyzet. Semmit nem tűr a hajában, ha csatot lát a kezemben, háttal menekül, és hangosan kiabál. Épp úgy, mint amikor megsimogatom a buksiját. Ha pedig véletlenül beleakad az ujjam a kócos tincsekbe, megsértődik, rámmordul, auu. A szeme kék. :) Az esti fürdésnél Danival azon mosolyogtunk, milyen más alkatú, mint a lányok, a húsos combjaival, a változatlanul görbe lábacskákkal, a kis kerek fenekével, az izmos hátával.

Részletesen pedig:
Evés
Az alma... Minden nap megeszik egy egész almát, héjastól, magostól. A múltkor vendégségben voltunk, ahol Judit kedvesen meghámozta Lellének a gerezdet, Lelle megnézte és visszaadta neki. Kell, hogy legyen héja. :)
Amiből még annyit eszik, amennyit lát, az a mandarin. Mára már megtanulta, hol keresse itthon, és anyukáméknál, és önkiszolgál. Kisszékre áll, leveszi, tányért vesz elő, amibe megpucolja a héját, gerezdekre szedi, és megeszi. Senkinek nem ad, senkinek nem hagy. Rettegjen mindenki, aki a mandarin közelébe merészkedik.

Hogy mennyit, az teljesen hektikus, előfordul, hogy ebédre szinte semmit nem eszik, máskor pedig nem lehet eleget elétenni. Kizárólag egyedül hajlandó fogyasztani, és egyre ügyesebb a kanállal. Így is elég sokat kell utána takarítani, de már a levest is ott merem hagyni előtte, míg a többieknek adok valamit. Egy dologra kell nagyon odafigyelnünk, ha megsértődik valamin, akkor nem eszik egy falattal sem többet, és ha nagyon megsértődik, akkor leveri a tányért is az asztalról. Az ok általában nagyon egyszerű, leggyakrabban az, ha forró az étel.

Változatlanul nehézséget okoz, hogy mit is egyen, biztosan én vagyok a béna, de valamiért folyamatosan az az érzésem, hogy nincs semmi kreatív ötletem. Főleg a reggeli, és az uzsonna okoz fejtörést, kenyeret nem eszik, tejet pedig nem adok neki (elég hajlamos volt egy időben ekcémásodásra a bőre, mióta többet vagyok vele, mint dolgozom, eltűnőben van...). A főzelék került elő újra, ezzel nagyjából mindketten ki vagyunk békülve. Persze főzhetnék neki külön, de erre elég kevés esélyem van időben is, meg energiában is.
Így marad az alma, a mandarin :), a levesek, a főzelék, meg a joghurt.
Zöldségből bármit elfogad, a borsót is, ami elég nagy újdonság ebben a házban. :)

Alvás
Még mindig nem alussza át az éjszakát, ahogy én sem. Nem zavar, csak akkor, ha hatodszor is vesén rúg. :) Cumisüveget kap, vagy cumit, ahogy eddig is, elképzelni sem tudom, milyen lesz az élet ezek nélkül. :) Mellettem alszik, nagy ritkán sikerül egy egy órára betennem a kiságyba, de amint éberebb, feláll, fogja a paplanját és szól, hogy vegyem ki.
Délután is a nagyágyban alszik, már egy jóideje üres a nappaliban a kiságy, mostanra a karácsonyfa elfoglalta a helyét. Nézem, nézem, és lassan elfogadom, hogy nem is kerül oda vissza már...
Az ébredéseket leszámítva jó alvó, és gyorsan el is alszik, még akkor is, ha úgy tűnik, annyira fel van dobva, hogy sosem lesz csend. Egyszercsak alszik. :) Nem is értem, hogyan csinálja.

Beszéd
Nem szavakkal, de nagyon ügyesen kommunikál. Pár szót mondd, a papa régi első, a baba az a szó, amit sokmindenre használt eddig is, de tökéletesen random, hogy mi a jelentés, a mutogatás a lényeg, és a kontextus. Mostanában a baba diszkriminálódni látszik, a sokjelentés immár a tete. :)
Van még mama és vau, meg kacsa és cica, ami természetesen tete, és lovacska, amihez csettint. Tegnap egy majdnem tudatos kaka is előkerült. Egyszer. A cumit ammamnak hívja, ahogy az almát is, sőt a mandarint is. :)
Mindent megért, ez negyedszerre is megunhatatlan számomra, és mindig elképedek, hogy valóban. Dani kérte, hogy a kis sámli helyett egy rendes kisszéket hozzon, amire fel tud állni, nehogy elbillenjen és leessen. Okosan végighallgatta, majd fogta a sámlit, bevitte a helyére, és hozott egy támlás gyerekszéket. 

Játék
Rendszeresen utánozza a nagyokat, egy időben a kedvenc időtöltése az volt, hogy négykézláb ment körbe körbe, és közben csettingetett a nyelvével, jelezve, hogy ő épp egy lovacska.
Babázik, könyvet lapozgat (van kedvenc könyve, egy keményfedeles, amiből az állatok érdelkik leginkább, meg az alma :))), labdázik, a konyhában ténykedik.
A kicsiben és a nagyban egyaránt. Ha főzök, hozza a kisszékét, és figyel, pakol.

Mozgás
Nagyon ügyes, sokszor jut eszembe Hanna róla.
Ugrál, lassan két lábbal, bárhová felmászik, motorozik, forog. A lépcsőn felfelé is, lefelé is lépeget már támaszkodással, előbbit egy hete vettem észre, olyan fura volt, hogy megy felfelé, mire rájöttem, hogy addig mászott. A görbe lábacskái aggasztanak, előbb utóbb remélem eljutunk Kornélhoz is.
A finommozgása is ügyes, szeretem figyelni, ahogy lapozza a nagyok könyveit, ahogy egyedül eszik, ahogy rajzolgat.
Felveszi a sapkáját, és este ha az egyik kezét kiszabadítom, akkor egyedül leveszi a pólóját is.
Fogat mos, és a hátát is megtörli, közben vigyorog, meg riszál :))).
Ez meg itt egy puszi, amit eddig egyetlen egyszer kaptam tőle, szerintem más se azóta sem, de magának a múltkor adott egy jópárat. :)

Egyebek
A leghisztisebb, a legviccesebb, a legakaratosabb mind közül, bár lehet, hogy ezt már leírtam a többieknél is, mégis az az érzésem, hogy nem megy rutinból a vele való együttlét, akárhogy is sokadjára kapom meg ezt a lehetőséget.
És persze minden újabb ügyességével megsiratom picit a picibabánkat, meg sóhajtozom, hogy denagymár. Hogy aztán nagyon nagyon örüljek, mikor egy négyhónapost visszaadhatok az édesanyjának, Lelle meg derékból bólogat (deszeretem :))))), hogy igen, vegyem fel.

Eheti szájbólvalók

Lelle másfeledik születésnapjának délutánján, részben Áron kérésére cukrászdába mentünk. Aztán az állatos boltba szeretett volna ellátogatni, gondolom, valamelyik APG könyvből vette az ihletet, végül megelégedett az édességekkel... illetve csak majdnem, kissé zokon vette ugyanis, hogy nem ehet mindenből.
Ezzel szemben Mikoltban aznap túláradt a pozitív életfilozófia:
- Mama, veszünk marcipánt?
- Nem, Mimi, most ettél egy egész sütit.
- Mama, veszünk marcipánt?
- Nem.
- Mamaa, veszünk marcipánt? - kérdezte, a szeme sarkában huncut mosoly, az első körtől kezdve, semmi követelőzés, inkább csak valami játékos figyeljmárrám.
- Nem, Mimi, nem.
- Hujjjááá, nem veszünk majcipááánt.
:)))))

Szombat reggel korán keltem, készültem valahova, Áron, meg Dani közben felébredtek, a lányok még aludtak.
A konyhában ettek éppen, mikor készen lettem a zuhanyzással, és még egyszer megkérdeztem Danit, biztosan rendben van-e, hogy elmegyek egy órára.
- Persze, menj nyugodtan.
Áron hátranéz Hanna székéből, nagyra nyitja a szemeit, és kérdőre von:
- Mama, most komolyan el akarsz menni?

Csütörtökön úgy alakult, hogy egyedül mentem Mikoltért az oviba, és kettesben töltöttünk egy órát. A nagymamáék mellett van egy ruhabolt, út közben a farsangról beszélgettünk, és mikor megálltunk a ház előtt, láttam, hogy egy lilahabos ruhaköltemény van kiakasztva a kirakatban. Gondoltam megnézzük, hátha egyszerűbb lesz királylányruhát venni, mint készíteni.
A boltban aztán egy egyujjas melegkesztyűt vásároltunk, amit Mikolt le sem vett egész nap. :)
A legnagyobb örömöt mégis az jelentette, hogy tobzódhatott a szoknyák, ruhák világában, hiszen sosem vásárolok velük, és nagyon nagyon ritkán boltban.
Most alig tudott betelni a választékkal, mindent megnézegetett (kesztyűben), és közben lelkendezett, meg ugrált örömében:
- Mamaaaa, ezt is vegyük meg, meg ezt is, és ezt is.
Eddig is tudtam, hogy ízig vérig nő, de mostantól semmi kétségem nincs. :)

Szombat délelőtt szánkózni voltunk. Idejét sem tudom, mikor történt ilyen utoljára, emlékeim szerint akkor voltunk legutóbb, mikor Mikolt akkora volt, mint most Lelle, de Mimi egyáltalán nem szerette a hideget, és akkor finoman szóltam.
Most sem volt túl sok kedve az egészhez, addig, míg le nem csúszott először Ferivel, mert onnantól meg haza sem akart jönni. Mit tesz az új meleg kesztyű...
Lelle is tobzódott, szerintem ő csúszott a legtöbbször, nagyon édes kis gombóc volt, ahogy felfelé menet hasalt a szánkón, lefelé meg fülig ért a szája. Jól lefagyasztottuk a kezét, egészen lila volt a karja is, rettentő lelkiismeret furdalásom van ezügyben, dolgozom a megoldáson...

 
Hanna már egyedül is tud csúszni, hol ezzel, hol azzal ment, olyan hihetetlen, milyen nagy és ügyes.
Áron volt az egyetlen, akinek nem volt elég bátorsága a dologhoz (ezen mindig meglepődöm, pedig ő a magasabb csúszdáról sem mer lecsúszni, még a testvérei ölében sem...). Jött ment, néha felbátorodott, főképp, ha megkapta Aladár bobját.
Danival párszor lejöttek ezzel a műanyag dologgal is, és a program végére úgy tűnt, ez egészen tetszik neki.
Volt egy kisfiú, akivel beszélgettek, de vele sem akart nagyon közösködni.

Este öltöztettem a fürdés után, mire mesélni kezdi:
- Mama, képzeld el, ma a szánkózásnál megismerkedtem egy kisfiúval.
Annyira okosan, és komolyan mondta, hogy igyekeztem elnyomni a mosolyomat. :)
- Nocsak, és hogy hívták?
- Nem tudom, nem akartam megkérdezni.
- Pedig ő tudta a te nevedet...
- Igen, mert én megmondtam neki.
- És még mit mondtál neki?
- Hát azt, hogy köszönöm szépen, nem szeretnék szánkózni vele.
:)))))

S miközben ezt is jól kibeszéltük, hallom, hogy Lelle a kádban dúdol. Ismerős volt a melódia, de még Áron választékosságának bűvkörében olvadoztam. Épp megfogalmazódott bennem, mit hallok, de ezzel párhuzamosan el is hessegettem a gondolatot, hiszen még csak másfél éves.
Áron viszont nem csodálkozott ennyit:
- Mama, Jejje a szájjatok je szájjatok jet énekli.
Ééééés tééényleg!!!!
Csorgott a könnyem a nevetéstől, annyira abszurd, meg szép volt ez a pillanat.
Aztán igyekeztünk megörökíteni, hogy más is elhiggye.
Lelle karácsonyi nótákat dúdolgat a kádban, amit a hároméves is felismer.
Ha nem is tökéletesen, de hallható, mert ez már a lecsengőben lévő lelkesedés. 04 és 08 között tessék fülelni. :)

Az altatásról

Niki kérdezte, és igaz, hogy nem nagyon boncolgattam ezt a témát mostanában. :) Pedig Hanna kétéves koráig szerintem kétnaponta volt bejegyzés erről, talán meguntam :)))

Komolyra fordítva a szót, az alvás szerintem az a terület, amiről mindig, mindenkinek volt és lesz véleménye, és bárhogy is történik, lesz olyan, akinek bizonyosság, másnak meg kötekednivaló, egy dologban biztos vagyok. Ahány gyerek és ahány család, annyi féle a mód, a rítus, és ezt csak azok tudják, akik benne vannak.
Hogy ez külső szemnek milyen, az századrangú.
És hogy belülről milyen, azt sem nagyon lehet objektíven leírni. Szerintem.
Számomra a kérdés az csupán, hogy jó-e benne lenni az altatás helyzetében, vagy sem. Ha igen, akkor mindegy, hogy az hogyan történik.
A jóban benne van az is, hogy bizonyos helyzetekben a cél szentesíthet eszközt is, és most eltekintek a hosszútávú következményekbe való belebonyolódástól, hosszú ideje nem hiszek abban, hogy el lehet rontani egy gyereket azzal, ha együtt, külön, szivacson, franciaágyban alszik.
A magunk példáján ez egyszerűen annyit jelent, hogy mindegy hogyan, csak nyugodtan és gyorsan aludjanak el.

A napokban hallgattam Feldmárt, aki azt mondja, hogy egy örök konfliktus szülők és gyerekek között az, hogy a gyerekek általában jobban szeretnének ébren maradni mint aludni, a felnőttek meg pont fordítva.
Emellett meg hányszor eszembe jut Nándor, aki egyszer azt mondta, amelyik gyerek álmos, az aludni fog.
Akkor még csak Hanna volt, és fejbevágott ez a mondata, többek között azért, mert akkoriban inkább Feldmárral értettem egyet.

Ma pedig, négy gyerekkel esténként úgy vélem, ez a kulcs.
Ha nekem nem az a fontos, hogy elaltassam, hanem az, hogy a fáradt és álmos gyerekemnek segítsek elaludni, akkor minden rendben.
Bármikor, amikor kizárólag magam miatt akarok valamit tőlük, a tökéletes radarjaikkal azonnal reagálnak. Teszik az ellenkezőjét. Legyen szó gyors elindulásról, időben történő evésről, vagy vendégek miatti elpakolásról.
Csak abban az esetben működnek közre, ha érdekük fűződik hozzá. Szívesen öltöznek például, ha azzal közelebb kerülünk a vágyott programhoz. Szívesen esznek, ha valóban éhesek, vagy ha a kedvükre valót kapnak. Szívesen pakolnak, ha azt együtt csináljuk. És bármit szívesen tesznek, ha azzal önmagukban is léphetnek egyet. Ez az utolsó mondat mostanában érik bennem, és hiszek benne, hogy jó irány az, hogy amit a saját érettségi szintjükön egyedül is meg tudnak tenni, azt nem teszem meg helyettük. Önmagunkra büszkének lenni az egyik legfelemelőbb érzés.

Visszatérve az eredeti témához.

Hanna akkor aludta át az éjszakát először, mikor Mimit hazahoztuk a kórházból.
Valószínűleg fáradt is lett hirtelen a sok újdonságtól, de abban is biztos vagyok, hogy az addigi folytonos huzavonánk egycsapásra megszűnt azzal, hogy már nemcsak ő volt a fontos, nemcsak az ő elalvása volt fontos, így egy halom elvárás kikerült ebből a szeánszból.
Tökéletes belső békével kívántam neki jóéjt a saját ágyában, és jöttem ki tőle.
Míg azon aggódtam, hogy elalszik-e, addig ő is azon görcsölt, hogy vajon sikerül-e elaludnia. Az én befeszülésemből neki is jutott.

Persze közel sem ennyire egyszerű ez, mert bár azt gondolom, hogy az egyik sarokpont éppen ez, az igazi receptet akkor tudnám megosztani, ha lennék olyan zseni, hogy megmondjam, hogyan kell rettentően lazának lenni.
Fogalmam sincs.
Mióta négy gyerekünk van, estére annyira fáradtak vagyunk, hogy mire ágyba kerülnek, már sehova sem siet egyikünk sem (jóesetben), nincs bennünk vágy arra, hogy aludjanak már mert dolgunk lenne, így nem teher, hogy fogni kell az egyikük kezét, a másik mellett meg ott kell lenni, és lám, egyszercsak alszanak.

A mostani rutin is csak egy átmenet, nem volt mindig így és gyaníthatóan nemsokára ez is megváltozik, viszont valahogy az idők során idomultunk ehhez a hullámzáshoz, és engem már csak nagy ritkán zavar, ahogy éppen van.
Ez most annyit jelent, hogy Lelle és Áron velünk, és az ágyunkban alszik, a lányok pedig a saját szobájukban, a saját ágyukban.
A változásra való igény néha erősebb, néha meg semmilyen, most épp Hanna szeretne nagyon velünk lenni, és ez okozz is némi fejtörést, meg lelkiismeret furdalást számomra, csakhogy a szép elméletemet jól fel is rúgjam.
Jöhetne, mert Áron ágya üres, de akkor reggel biztosan felkeltene mindenkit, mikor elindulnak lefelé Danival, és Mikolttal szemben sem fair, mert neki már nem nagyon jutna hely, hacsak nem Lelle ágya, ahová nagyritkán most is beteszem.
Így egyelőre Dani megy esténként és ücsörög mellette, és ez pillanatnyilag elégnek tűnik.

A rutin pedig emilyen:
Fürdés a zuhanyzóban, szorosan összepréselve. :) Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen jól működik. Hanna általában előbb kiszáll, mint ahogy Lelle bemegy, de van úgy, hogy négyen ülnek az egy négyzetméteren.
Vagy én fürdetek, vagy Dani, mostanában felváltva, sőt, mióta nem lesznek porosak, csak kétnaponta, ami pedig ismét egy önmagam meghaladása, az elmúlt hat évben egyszer sem volt olyan este, hogy ne fürdött volna mindenki. Lejjebb adtam az elvárásaimból ügyesen.
Nagyjából nyolckor kezdjük, és egy fél óra biztosan kell, mire végzünk.

Ezután mesenézés következne, de mióta a laptopomból asztali gép lett, bekuckózunk Mimi ágyába és előveszünk egy pár könyvet. Ennek a jó oldala, hogy mesélek, a kevésbé jó pedig az, hogy három félét kérnek, Lelle pedig kiabál, mert unatkozik. Dani ilyenkor szokott fürdeni, tehát velem van mindenki. Hanna meséje a kicsiknek sok, a kicsiké meg Hannának kevés, így valaki biztosan beszél, vagyis van egy jókora alapzaj. Ezt leszámítva szeretjük mind ezt a félórát. :)

Miután mindenki megkapta a kiválasztottat, és Dani is megérkezik, a lányoktól elköszönök, leoltom a lámpájukat, és kijövök tőlük. Van egy kis éjjeli fényük, enélkül félnek, de a jóéjtpuszi és az ölelgetés nekik már elég.
A kicsikkel átvonulunk a miágyunkba, mindenki megkeresi a helyét, Áron meglehetősen lassan, a karunkat simogatva alszik el, Lelle pedig cumizik, és fogja a paplanját, néha a kezemet. Ő viszonylag gyorsan elalszik, viszont mindenképpen mellette kell lennem, különben kiabál. Ezalól kivétel, ha nem vagyok otthon a fürdetéskor sem, mert ilyen esetekben Danival is remek neki.
Áronnak gyakorlatilag mindegy, hogy én, vagy Dani, csak valamelyikünk adja a bőrét. Ha egyikünk sincs, akkor Hanna a sorban a következő.

A lányok még egy puszira általában átjönnek, ilyenkor Dani megölelgeti őket, aztán egyedül vissza is mennek az ágyukba. Áron, ha elalszik, semmi sem ébreszti fel, Lelle pedig úgy is el tud aludni, hogy Áron még suttogva kérdez, vagy mocorog. Sosem hittem volna, hogy két gyerek simán elalszik egymás jelenlétében is, de működik.
A legkedvesebb képem erről, hogy a hátamon fekszem, Lelle feje a hasam egyik oldalán, kispárnának használ engem, Ároné a másik oldalon, és gyanús, hogy Áron nem birizgál. Nem akarok megmozdulni, nehogy ledőljön a kis kupacom, megvárom, míg egyenletesen szuszognak. Akkor megsimogatom Áront, akinek a keze Lelle karján van.
Úgy aludtak el, hogy Áron simogatta Lelle kezét. :)

A három nagy átalussza az éjszakát, senki sem költözködik (Áronnak nincs miért, a lányok pedig nem jönnek, kivéve Hannát, aki évente egyszer megjelenik hajnalban, de ez tényleg nagyon ritka), Lelle pedig változó okból és számban ébreszt. Mostanában volt, hogy büszkén néztem az órára reggel, hogy nocsak, már ő is, de ellenőrizve a cumisüvegét, kiderült, hogy csak nagyon felszínesen ébredtem fel éjjel, mert az üvegből hiányzik, de nem emlékszem rá, hogy odaadtam volna neki.

Minden igyekezetem ellenére visszaálltunk a tíz órás elalváshoz (ez az egyetlen dolog, amiről azt gondolom, rajtam múlik, és tudatosabban kellene csinálnom), cserébe reggel a lányok nyolckor, a kicsik pedig fél kilenc, kilenc tájékán kelnek. És ez igaz a hétvégékre is, amiért meglehetősen hálásak vagyunk mind.

A délutáni alvás hasonlóképpen történik, csak mese nélkül, és sokkal gyorsabban. Egyelőre mindenki alszik egyet ebéd után, ha elmarad, akkor elég elviselhetetlenek estére. Még van nyolc hónapunk, aztán ez is megváltozik, amint Hanna iskolás lesz.

Ami elmaradt

Áron születésnapja, a lányok ovis karácsonya, a karácsony mindenestül, no meg az évértékelés. Az évértékelés megy a legnehezebben, a memóriám közel sem a régi. El is kezdtem feltölteni a képeket, még június és Lelle születésnapja sem volt benne az albumban, de most. :)
Épp szeptembernél tartok, talán január végére kész is lesz.
Addigra meg jól elfelejtem, milyen volt Áront ünnepelni.
Mindent nem lehet egyszerre.

Még csak január negyedike van...

De már kevesebbek vagyunk egy laptoppal, és ma érkezett egy kellemes levél, amiben nyilatkozatot várnak tőlünk, ki vezette az autónkat azon a bizonyos napon, amikor rossz helyen álltunk meg... Utánanéztem, egy huszas.

A viccesebbje.
A kerti csapot még nem zártuk el. Ideje volna...
Ma kint legelésztek a gyerekek, mikor Hanna sikítva, kacagva szalad, hogy siessek, mert elrugta a csap csonkját, aminek következtében szökőkútszerűen ömlik a víz kertszerte.
Nyáron is volt példa rá, hogy az erős nyomás leverte a slagot a csonkról, és még a nagymelegben is gondolkodóba estem, hogyan oldjam meg, hogy ne legyek csurom víz.
Most, mondjuk 7 fok volt, a víz meg nagyjából ennyi... azon tűnődtem, levetkőzzek-e vagy felöltözzek.
Végül fogtam egy esernyőt, ami a föntről érkező víz felfogására alkalmasnak is bizonyult, de ahhoz, hogy elzárjam a csapot, közvetlenül bele kellett hajolnom a középpontba.
Három másodperc volt az egész, de közben egyszer megállt a szivem ahogy arcba meg mellkasba vágott a jéghideg víz, utána pedig gyakorlatilag teljes ruhacsere és egy kiadós hajszárítás következett.

A kígyó éve következik, ami elméletileg az én kiteljesedésemet hozza, ezen a héten úgy tűnik gyúrok erre. :) De nézzük a jó oldalt, végülis mindenre találtam megoldást. :)))

Requiem egy lcdért

Áron még mindig a türelmünket próbára tevő életperiódusában vergődik. Szegény, biztosan neki is elég vacak mindenért kiabálni, dühösködni, mi pedig igyekszünk megértően határokat szabni. Dani roppant türelmes, én nehezebben viselem a mindenen megsértődést, főleg ha az más kárára is van. Nem túl kíméletes, a verekedést, rombolást meg nehezen tolerálom.

Este általában mesenézéssel fejezzük be a napot, amit valamelyikünk laptopjáról választanak. Többnyire sikerül megegyezniük, hogy mi legyen az, de tegnap Áron bármit mondtak a többiek, csak kapálózva kiabálta, hogy neeeem. Idővel sikerült minkenkinek tetsző kompromisszumra jutni, a lànyok kérése után következhetett volna Ároné, aki ebben meg is nyugodott.

Lent tettem a dolgom, mikor Hanna futva jött, hogy siessek, mert a kicsik valamit elrontottak a gépen.
A valami a monitor volt, amit sikerült közös erővel addig feszegetnie Áronnak le, Mikoltnak meg fel, míg eltörték...
Meglehetősen mérges és emelt hangon magyaráztam el nekik, hogy mit okoztak ezzel nekem, meg maguknak, azt hiszem nem minden ment át elsőre, úgyhogy megmutattam nekik az egyébként csodadizájnos lcd-t, és míg csillapodtam Dani összekötötte az asztali monitorral. Nem az igazi, de egyelőre megteszi. (kicsit mások a színek, és van némi nyúlás a kerek formákban, vagyis dolgozni nem igazán tökéletes...)

Áron a várakozásnak megfelelően vérig volt sértve, annyia, hogy azt mondta Daninak, hogy nem is alszik vele. Dani erre átvitte az ágyát a lányok szobájába.

Egy darabig énültem Áron meg Mimi között, tűnődve a levonandókon, aztán kijöttem, hátha elalszanak mind.
A szoba előtt hallgattam, mit beszélgetnek, Áron Hannát fűzte, hogy altassa el, Mikolt meg Áront. Végül Mimi nyert, de túl messze volt a keze ahhoz, hogy Áron meg tudja fogni.
Visszamentem, összetoltam a két ágyat, megsimogattam Hannát, aki azt nehezményezte, hogy így ő kimarad a jóból és az ötleteivel bombázott, hogy hogyan rendezzük át a szobát ahhoz, hogy mind a hárman egymás mellett lehessenek.

Ez ugyan nem hozza vissza a nyavajás monitorom, és éjfélkor Áron már az apja mellett szuszogott, de a kép, ahogy fogják egymás kezét, kicsit helyretette bennem az értékek sorrendjét. Az átrendezésen gondolkodom.

Szilveszter 2012

Olyan hihetetlenül ügyesen csináltuk egész szilveszter napjáig az összcsaládi lazulást, hogy esélyesnek tűnt, hogy megfordulhatnak a nappalok és az éjszakák programjai felénk és minden erőlködést mellőzve bulizzuk végig az év utolsó óráit, mind a hatan.
Az eddig eltelt pár napról bővebben később... és már megint csak ígérgetek.
Ellenben a magamnaktettel eddig elégedett lehetek, sikerült ugyanis minden fórumon kizárólag családi célból megjelennem karácsony és ma között, és ez nagy dolog.


A nagy jövés-menés, rutinok borogatása lezárásaként méltó módon gondoltunk megemlékezni az év utolsó estéjéről. Egy szintén sokgyerekes családhoz voltunk hivatalosak, amolyan "legalább mibénák tartsunk össze és tegyünk úgy mintha a szilveszter nekünk is való volna" buliba, amit az igazán menő pasik egy koradélutáni gokartozással fejeltek meg, miközben itthon az ágyba tessékeltem az aprónépet, mert lazulás ide vagy oda, aludni délután kell és kész. Hogy egybeért a reggeli meg az ebéd... nem lesz ez mindig így. Sajnos.

Sütöttem egy süteményt, csináltam padlizsánkrémet, és délután hatkor már minden és mindenki indulásra készen állt az előszobában. Akinek jutott, az trombitával felszerelkezve.
A ház előtt volt egy szabad hely, ezúttal ingyen, tudtuk a kapucsengő kódját is, Lelle pedig annyira viccesen örült a liftnek, hogy már a földszinten nevettünk.
Az este folyamán Őnaccsága a legfelszabadultabb arcát csillogtatta egyébként is, ha bánata volt, az sem tartott egy percnél tovább. Igazi társasági lény Lelle, bármelyik korosztály köreiben otthonosan mozgott, míg a négyhónapos ikrek ébren voltak babázott, aztán a nagyobbakkal mesét nézett (hogy mi is tudjunk egy keveset gyerekmentesen a konyhában vegyülni más felnőttekkel, akiknek a gyerekei szintén mesét néztek eközben...) majd csatlakozott a "felnőttök" konyhapartijához.

A többiek lufiztak, ettek összevissza, mesekönyvet nézegettek (Hanna egy böngészőt haza is hozott, erre feltétlenül szüksége volt a 11es indulásunkkor), autóztak, és nem vadultak, csak módjával, és rettenetesen helyesek voltak együtt.
Egy jól elbaltázott kép, nagyjából 30 mp-es expozíciós idővel, de nekem az egyik legkedvesebb, és legeredetibb erről az estéről:

Ugyanez a téma szolidabb kiadásban, Lelle megér egy hosszabb pillantást :)))). A gyerekszám 7, plusz két alvó négyhónapos, meg egy féléves, és egy éber héthónapos, akik nem kerültek képernyő elé. 11:8, nem is olyan béna arány, pláne az alvók jóvoltából.

No meg a kedvenc FBn elhíresült telefonos meseolvasós, még a pörgés előtti idillről. Majdnem a Hisztimesék, de mégsem, hanem a Meseleves.

 Fél tízkor majdnem elindultunk haza, de végül 11 lett belőle, és állíthatom, tökéletesen sikerült az első, igazi szilveszteri gyerekes partink. Még elpakolni is segítettünk, és a gyerekek elindítása is olyan puhán ment, hogy G. a házigazda meg is jegyezte, ismerettségünk óta (hetente járunk egymáshoz) ez volt az első szinte csendes röppályára állásunk.

Itthon addig szöszmögtünk, míg majdnem éjfél lett, és hogy a vége viccesen béna legyen, még pezsgőt sem bontottunk, csak megöleltük egymást a lányok szobájában, aminek egyedül Hanna volt szemtanuja, mert Mimi annyira félt a beígért petárdadurrogtatástól, hogy a fejére húzta a paplanját, mint ahogy azt az anyukám tanította neki a kínai újév egy hete alatt Malajziában, ahol valóban az ablakunk alatt durrogtattak, viszont egy héten keresztül, naponta másfél-két órán át. Hiába is magyaráztam, hogy ez itt maximum tíz darab lesz és az sem itt a házunk előtt... Mikolt biztosra ment, és becsavarta magát, főképp a fejét jól. Ettől aztán tényleg nem hallott semmit, jól rá is ijesztettem, mikor megpróbáltam neki is boldogat kívánni. Pislogott a résen, aztán felfogta, megpuszilgattam jól, és kijöttem.

Fél egykor még félálomban hallottam, hogy beindul az ünneplés odakinn, de egy gyerek sem moccant meg, még arra sem, amikor igazán közel lőttek, jóhangosan.